Makszim Butkevics volt ukrán hadifogollyal készült interjú

• 

Makszim Butkevics ukrán keresztény pacifista és jogvédő fegyvert ragadott, amikor Putyin elindította a nagy háborút Ukrajna ellen. Meggyőződése szerint helyes cselekedet volt védeni a hazáját, a szeretteit. Elfogták, két év négy hónapot töltött orosz hadifogságban, ahol tárgyként, bábuként kezelték, kínozták a fogva tartói. Itt a Makszim Butkeviccsel készült Die Zeit-interjú, szigorúan csak erős idegzetűeknek!

DIE ZEIT: Hogyan változtatta meg a fogságban töltött idő?
MB: Soha életemben nem volt időm semmire a munkám, az egyéb tevékenységeim miatt. A második-harmadik napon a börtönben arra gondoltam: Mindig is több időt szerettél volna, hát most itt van. Elkezdtem szisztematikusabban gondolkodni, rendezni magamban a dolgokat. A lényegre, a legfontosabb dolgokra koncentráltam. 
ZEIT: Például?
MB: Azokra a dolgokra gondoltam, amelyeken a fogságban mentünk keresztül: a fájdalomra és félelemre, az erőszakra és halálra. Rájöttem, hogy valószínűleg félreértettem az erőszakot. Úgy gondoljuk, hogy az erőszak célja a megsemmisítés; a gyilkolásról, a bántalmazásról szól.
ZEIT: Nem ez a helyzet?
MB: Igen, de ezek a dolgok az erőszak következményei, nem a lényege. Az erőszak az emberek dehumanizálásáról szól azáltal, hogy lélek nélküli tárgyakként kezeli őket. Arról szól, hogy élőlényeket változtassunk élettelenné.
Azt parancsolják az embernek, hogy énekeljen. Aztán hogy hagyja abba. Leülni, feküdni, lehajolni! Mintha csak egy játékszer lenne. Mindenekelőtt a személy szabadságtól való megfosztásáról van szó. Egy játékszer nem hoz döntéseket. Nem rendelkezik saját magával. És el lehet törni, ha nem úgy működik, ahogy a fogva tartó szeretné.
ZEIT: A játékszernek nincs méltósága.
MB: Számomra az emberi méltóság, a szabadság és az élet ugyanannak a dolognak különböző oldalai. Mindez az élet értelméről szól. Életünknek van értelme, ez jellemez minket, embereket. Gyakran azon kapom magam, hogy azon gondolkodom, mi ellen harcolunk Ukrajnában. Lehet, hogy patetikusan hangzik, de számomra az egyik oldalon ott van az élet szabadsága, értelme és méltósága. A másikon pedig ott van a pusztítás, az erőszak, a halál, az értelmetlenség és az elembertelenedés.
ZEIT: 2022. június 21-én fogták el. Milyen emlékei vannak arról a napról?
MB: Két nappal korábban érkeztünk a kelet-ukrajnai Luhanszk megyében található Mirna Dolina faluba, hogy megerősítsük az ottani ukrán csapatokat. Egész éjjel erős aknavetőtűz alatt voltunk. Reggelre a falu félig megsemmisült. Az orosz katonák így „szabadítják fel“ az ukrán falvakat: elpusztítják őket. Parancsot kaptunk, hogy menjünk egy stratégiailag fontos úton lévő megfigyelőpontokra. Nyolc emberrel mentem oda, az egység felének én voltam a parancsnoka.
ZEIT: Ön a Berlingo zászlóalj egyik parancsnoka volt.
MB: Azt a parancsot kaptuk, hogy figyeljük meg, van-e ellenséges mozgás az úton. Megtiltották, hogy parancs nélkül harcba szálljunk az ellenséggel. Már több napot töltöttünk úgy, hogy szinte nem aludtunk, és nem volt vizünk. Embereim fele velem egykorú vagy idősebb volt. A háború első napjaiban jelentkeztek a hadseregbe, de azelőtt civilek voltak. Néhányuknak egészségügyi problémái voltak. Én sem vagyok egy atléta típus, és akkor még túlsúlyos is voltam. Hamar megszakadt a kapcsolat a többiekkel, elnémultak a rádióink.
Másnap reggel hallottuk, hogy az ellenséges csapatok behatoltak a szomszédos erdőbe. Sokan voltak. Nem tudtuk jelenteni, ezért muszáj volt távozni. Abban a pillanatban egy másik zászlóalj egyik katonája azt mondta a rádión keresztül, hogy szinte teljesen körül vagyunk kerítve, de ha őt követjük, akkor együtt sikerülni fog megszöknünk. Éreztük, hogy valami nincs rendben.
ZEIT: Még mindig nem volt rádiókapcsolata a parancsnokával?
MB: Nem, így aztán mégiscsak követtük, amit ez az ember mondott. Akkor már majdnem 24 órája víz nélkül voltunk. Nemcsak a srácaim miatt aggódtam, hanem magam miatt is. Szédültem. Amikor elértük az utolsó navigációs pontot, azt mondta, hogy menjünk át egy mezőn az erdős területre. Futottunk, ahogy csak bírtunk. Közvetlenül az erdő előtt a férfi felszólított, hogy álljunk meg. Azt mondta: „Srácok, nagyon sajnálom, de tegnap este fogságba estem. Becsaltalak titeket az ellenség pozícióiba.“
ZEIT: Letették a fegyvert?
MB: Igen. Nem tudtunk volna elszaladni. Azt mondtam: Srácok, csináljátok, amit mondanak. Szerintem maguktól is így tettek volna, de valakinek ki kellett adni a parancsot. Felelősséget akartam vállalni, ha valami baj lenne.
ZEIT: Mi járt a fejében?
MB: Olyan volt, mint egy társasjáték: ők nyertek, mi veszítettünk. Arra próbáltunk felkészülni, hogy 200-asok vagy 300-asok leszünk.
ZEIT: A katonai szlengben a 200-as a holttestre, a 300-as pedig a sebesült katonára utal.
MB: Egyikünk sem gondolt arra, hogy mi lesz, ha elfognak. Egy kis időre megbántam, hogy odaadtam a gránátomat egy fiatalabb katonának, aki a holmit vitte. Arra gondoltam, hogy fel kellene robbantani magam, de ez gyorsan elmúlt. Nemcsak a vallásos meggyőződésem miatt, hanem azért is, mert nyolc emberért voltam felelős. Egy szerencsétlen mozdulat a részemről a halálukhoz vezethetett volna.
ZEIT: A fogságba esés utáni első pillanatok gyakran a legkritikusabbak. Vannak dokumentált esetek fegyvertelen ukrán katonák kivégzéséről.
MB: Később sok hadifogollyal találkoztam. Szörnyű történeteket mesélnek. Voltak, akiket az oroszok borzasztóan megvertek, vagy végignézették velük, ahogy másokat lelőnek.
ZEIT: Hogyan bántak önnel az orosz katonák?
MB: Adtak nekünk vizet. Itt-ott belénk rúgtak, megütöttek. Ezután mélyebbre vittek bennünket az újonnan megszállt ukrán területre, és átadtak minket egy másik egységnek. Ez rosszabb volt. Elvettek mindent, amink volt.
ZEIT: Mit vettek el?
MB: Volt egy fejhallgatóm, ajándékba kaptam egy barátomtól. Az orosz katonáknak volt egy furcsa szokásuk. Azt kérdezték: nekem adod ajándékba? Ha térden állsz hátrakötött kézzel, és rád szegezték a fegyvert, akkor valószínűleg igent fogsz mondani.
ZEIT: Miért kérdeznének ilyet?
MB: Így győzik meg magukat arról, hogy ők nem rabolnak, illetve fosztogatnak, hanem ajándékot kapnak.
ZEIT: Mit mondott az orosz katonának?
MB: Azt, hogy én ezt ajándékba kaptam. Van egy orosz szólás: Ajándékot nem adunk tovább.
ZEIT: Mi volt a reakciója?
MB: Fiatal volt, nem tudta, mit tegyen. Mondtam neki: A fejhallgatót zsákmányként elveheti. Így aztán megtartotta. Aztán máshová vittek minket teherautóval. A kezünk és a lábunk össze volt kötve. Bevittek minket egy épülőfélben lévő házba, egy betonpadlós, téglafalú, ablaktalan szobába. Piros lámpa égett a sarokban, és egy műanyag vödör volt ott vécének. Ezek a férfiak már egy másik egységhez tartoztak, és álarcot viseltek.
A parancsnokuk egy orosz tiszt volt. Amikor először odavittek hozzá, sokáig térdepeltettek. Ezután elkezdte sértegetni és provokálni az ukrán srácokat.
Megkérdezte, hogy melyikük házas, és hol van a feleségük. Az ukránok azt válaszolták: ki Németországban, ki Lengyelországban, ki Törökországban. Aztán részletesen leírta a fantáziáit.
ZEIT: Szexuális fantáziákat?
MB: Igen. Leírta, hogy feleségüket férfiak erőszakolják meg abban az országban, ahol élnek. Mindent leírt, anális szexet, orális szexet, csoportos nemi erőszakot. Szerintem azt akarta, hogy valaki megtámadja, vagy beszóljon neki valamit.
ZEIT: Hogyan reagáltak?
MB: Szerencsére hallgattak, csak bámulták a földet. Aztán azt mondta, hogy amikor egy orosz tiszt beszél hozzád, a szemébe kell nézni, mert aki nem teszi, azt megverik. Ez így ment tovább. Ekkor már több órája meg volt kötve a kezünk, bedagadt és fájt. Aztán végre megengedték, hogy a műanyag vödröt vécéként használjuk és együnk valamit.
ZEIT: Megkötött kézzel?
MB: Egyszerre csak egynek oldották ki közülünk a kezét, akit elvittek vécére. Ezután kaptunk enni egy adag ételt és egy cigarettát, mielőtt ismét megkötözték volna a kezünket. Nehéz volt, mert mindenki a lehető legtovább szabadon akart lenni, hogy újra érezhesse a kezét. De mindannyian tudtuk, hogy minél tovább maradunk kötél nélkül, annál fájdalmasabb lesz a többieknek. Aztán az orosz tiszt elment.
A többi őr fiatalabb volt. Egyikük azt mondta: Oldozzuk ki őket, én nem vagyok szadista, a fenébe is. Megőrülnek a fájdalomtól. Azt gondoltam: oké, most szadistának nevezted a parancsnokodat. Ami igaz is volt.
Másnap reggel újabb álarcos katonák jöttek be. Kettejüknek volt kamerája, egyenként vittek minket videófelvételre. Halkan odasúgtam a srácaimnak: Mi nem ismerünk katonai titkokat. Válaszoljatok a kérdéseikre. Tudtam, hogy ellenőrizni fogják, amit mondunk. Valószínűleg az egyik srácunk elfelejtette a hívójelünket a stressz miatt, és megverték. Megijedt. Mindenki félt.
ZEIT: Mi volt a benyomása ezekről a férfiakról?
MB: Beszélni akartak velem, mert én voltam az egyedüli tiszt. Azzal kezdték, hogy Oroszország különleges katonai műveletet hajt végre. A háború az, amikor hadigazdaság van, mondták, amikor mozgósítás van. Ők viszont el tudnának törölni minket anélkül, hogy a legtöbb orosz ezt észrevenné.
ZEIT: Ez 2022 nyarán volt. A háború még csak néhány hónapja tartott. 
MB: Azt válaszoltam, hogy az orosz szótárak, például Szergej Ozsegov professzor híres szótárai ennek ellentmondanak, de engem nem érdekel, milyen szavakat használnak. Meglepődtek, és azt mondták: Oké, te azt hiszed, hadifogoly vagy. Hát nem vagy az. Te eltűntél a csatatéren. A Genfi Egyezmény csak akkor vonatkozik rád, ha elvisznek az úticélig és regisztrálnak. Addig te nem létezel. Ez persze nem volt igaz. A Genfi Egyezményt soha nem alkalmazták ránk.
Arról akartak velünk beszélni, hogy az ukrán ortodox egyház miért téved és miért van igaza az orosz ortodox egyháznak. Azt akarták tudni, hogy Kijevben megverik-e az oroszul beszélő embereket. Nekem orosz és ukrán az anyanyelvem. Elmondtam nekik, hogy csak egy problémám van a nyelvvel: amikor Kijevben vagyok, amely akkoriban többségében orosz ajkú város volt, és ukránul beszélek, sokszor lenéznek. 
Aztán videót akartak rögzíteni velem. Azt akarták, hogy mondjam el, hogy parancsnokaink otthagytak minket, és a halálba küldtek. Hogy a fegyvereink ócskavasak, és Ukrajna nem törődik a katonáival. Ezt nem tudtam megtenni.
ZEIT: Nem félt vitatkozni velük?
MB: Természetesen féltem. Rövid időt adtak, hogy találjak ki egy szöveget a videófelvételhez. Ezért olyan megfogalmazásokra gondoltam, amelyek számomra elfogadhatónak tűntek. Nem azt mondtam, hogy a fegyvereink ócskavasak, hanem azt, hogy alkalmatlanok az előttünk álló feladatra. Azt is el kellett volna mondanom, hogy az oroszok nem vernek minket, és elláttak élelemmel és vízzel. Így hát megtettem. Végül is igaz volt. A verések csak két óra múlva kezdődtek.
ZEIT: Ki verte meg?
MB: Az orosz tiszt visszajött, és azt akarta, hogy kívánjak jó vadászszezont az orosz különleges alakulatoknak a videófelvételen. Próbáltam udvariasan visszautasítani. Aztán azt mondta az embereimnek, hogy most megtanítja nekünk Ukrajna valódi történelmét. Elővette mobiltelefonját, és felolvasta azt a beszédet, amelyet Putyin nem sokkal a teljes körű invázió elindítása előtt mondott. Minden bekezdést elolvasott, és kényszerítette az embereimet, hogy ismételjék meg mondatonként. Ha hibáztak, engem ütött meg egy bottal. Megható volt látni, milyen keményen próbálkoztak az embereim.
ZEIT: Önt verték meg az emberei hibái miatt?
MB: Egy ütés, ha rossz helyen tartottak szünetet, két ütés, ha valamit rosszul ejtettek ki, három ütés, ha kifelejtettek egy szót. A tiszt profi volt. Folyton ugyanazt a pontot ütötte a vállamon. Biztos voltam benne, hogy eltöri a csontomat, de végül megúsztam.
Aztán megkérdezte, hogy tudom-e az ukrán védelmi miniszter nevét, és megütött. Aztán tudni akarta az orosz védelmi miniszter nevét, és újra megütött. Kényszerített, hogy tanuljam meg az orosz „háborús hősök” nevét. Minden szót ütés kísért. Hátamra tett kézzel térdeltetett le maga elé. Később úgy gondoltam, hogy ez méltó emlékműve az orosz „felszabadítóknak”: egy megkötött kézzel térdelő hadifogoly, aki előtt orosz tiszt áll bottal a kezében.
A fájdalom olyan erős volt, hogy majdnem elájultam. Igyekeztem mégis kitartani, mert különben a tiszt megverte volna a többieket is. Mielőtt távozott, mindannyiunkat letérdeltetett, és miközben lefilmezett bennünket, azt követelte, hogy kiáltsuk: „Dicsőség Oroszországnak“, hogy jó vadászatot kívánjunk az Orosz Föderáció különleges erőinek, és kérjünk bocsánatot, amiért reggel nem tettük meg, amit kért. Aztán elvették a bakancsainkat, mert a miénk jobb volt, mint az övék. A következő hónapokat zokniban töltöttük.
Utána elszállítottak minket a börtönbe. Érkezésünkkor egy cellába zártak bennünket. Kaptunk régi matracokat és törölközőket, amelyeken a luhanszki fogda pecsétje volt. Így tudtuk meg, hogy hol vagyunk.
ZEIT: Mindig is elkötelezett antimilitarista volt. Miért lépett be a hadseregbe?
MB: Igazából még mindig antimilitarista vagyok, bár manapság az emberek gyakran pacifistának neveznek...
ZEIT: ... ez a szó még az Ön esszéit tartalmazó könyvben is megjelenik, amely nemrég jelent meg Németországban.
MB: Ha a pacifizmus azt jelenti, hogy háborúellenes vagyok, akkor természetesen pacifista vagyok. Ha azt értik alatta, hogy az embernek nem szabad megvédeni magát, akkor én sosem voltam az. Mi azonban nem egy elméleti világban élünk. Ha szemtanúja vagy egy bűncselekménynek, és abban a helyzetben lehetőséged van arra, hogy megakadályozd, de nem teszed meg, akkor cinkossá válsz. Erőszakot követsz el, ha nem akadályozod meg az erőszakot. Számomra tragédia volt, hogy fegyvert kellett fognom. De még tragikusabb lett volna, ha nem teszem.
ZEIT: Volt bűntudata? Amiatt, hogy megsebesíthet vagy megölhet valakit?
MB: Természetesen gondoltam erre. Világos volt számomra, hogy parancsnokként soha nem engedek meg többet az embereimnek, mint a védekezéshez feltétlenül szükséges erőszakot. Háborúban az emberek túlreagálhatják. Egyfajta védelmező akartam lenni a körülöttem lévők számára. Tudtam, hogy nehéz lesz, ha kárt okozok valakinek, de azt is tudtam, hogy ha nem teszem meg, akkor később sokkal több érzelmi problémám lesz. Egy katasztrofális méretű orosz bűncselekmény bűntársává váltam volna.
ZEIT: Mikor döntötte el, hogy csatlakozik a hadsereghez?
MB: Korábban gyakran gondolkodtam rajta. Néhány barátom 2014 óta harcol...
ZEIT: ... amikor Oroszország álcázott háborút indított Ukrajna ellen keleten.
MB: Ez idő alatt kilenc civil társadalmi szervezetből és az emberi jogi ombudsmanból álló koalíciót koordináltam. Segítettünk az ukrán belső menekülteknek. De meg voltam győződve arról, hogy harcolnom kell, ám a barátaim és a kollégáim visszatartottak. Valószínűleg könnyen helyettesíthető voltam a fronton, de ami a civil társadalomnak nyújtott segítséget illeti, az én tapasztalatommal és szakértelmemmel nem lehetett olyan könnyen leváltani.
ZEIT: Mi változott meg 2022. február 24-én?
MB: Rájöttem, hogy ha az oroszok nyernek, nem marad semmi az emberi jogi munkámból, ráadásul börtönbe kerülnék. Elmenekülhettem vagy harcolhattam. Így hát jelentkeztem a toborzóközpontba.
ZEIT: Milyen parancsnok volt?
MB: Én is ugyanezt a kérdést teszem fel magamnak. Azonnal megmondtam az embereimnek, hogy zakó vagyok, ami a katonai szlengben azokat a tiszteket jelenti, akik katonai akadémián tanultak, de soha nem szolgáltak. Elmagyaráztam, hogy néhány döntést együtt fogunk meghozni, de soha nem szabad elfelejteniük, hogy enyém az utolsó szó. Igyekeztem gondoskodni róluk anyagilag és lelkileg is.
Szerencsénk volt, hogy az önkéntesek elláttak minket védő- és orvosi felszereléssel. Élelemmel, édességgel. Ők voltak az őrangyalaink. Igyekeztem mindent szétosztani. Nemsokára elkezdett keringeni egy pletyka, miszerint a Mózes nevű parancsnoktól szinte bármit meg lehet kapni, kivéve lőfegyvereket, mert az nincs nála.
ZEIT: Mózes volt a hívójele?
MB: A parancsnokom adta nekem ezt a hívójelet, ugyanis hülyeségnek tartotta a javaslataimat, ezért Mózesnek hívott. Talán azt is tudta, hogy vallásos vagyok.
ZEIT: Tetszett önnek a név?
MB: Igen. Van egy Mózes című verse Ivan Franko ukrán költőnek. Hihetetlenül erőteljes prológusa van. Az ukrán nép nehéz sorsáról van benne szó. Ez a vers nagyon megindító, erős, magabiztos. Franko a XIX. század végén írta. Sok reményt rejt magában. Amikor meghallottam a Mózes nevet, ez volt az első dolog, ami eszembe jutott.
ZEIT: A háború megváltoztatta a valláshoz való viszonyát?
MB: Szerintem igen, de nem estem át gyökeres átalakuláson. Sokak számára nem szokványos keresztény vagyok. Számomra a kereszténység a hierarchia, az alávetettség és az erőszak ellentéte. Az én álláspontom különbözik sok hittestvéremétől.
ZEIT: Milyen módon?
MB: Például ha az LMBTQI-jogokról vagy más vallásokról van szó. A barátaim között vannak buddhisták és muszlimok is. A keresztény tanítások magja mindig is a részem volt, de a hitem a magánéletem része. Utálom ráerőltetni az emberekre a dolgokat, ezért magamban tartottam, amíg el nem kezdtem harcolni.
ZEIT: Miért hozta akkor nyilvánosságra a hitét?
MB: Úgy éreztem, hogy aki keresztényként fegyvert fog, amit én gyilkológépnek neveztem, és azt helyesnek érzi, beszélnie kell róla. Az első szöveget 2022 húsvétján írtam erről. Nem sokkal azelőtt történt, hogy hadifogságba estem. Sokat imádkoztam, amíg fogságban voltam.
ZEIT: Miért imádkozott?
MB: Imádkoztam azokért az emberekért, akikkel életem során találkoztam. Ukrajna népéért. A bajtársaimért. Azért, hogy érjen véget az invázió.
ZEIT: A szabadulásáért is imádkozott?
MB: Imádkoztam, hogy mindannyian szabadon, méltósággal, félelem nélkül, de értelmesen élhessük életünk hátralévő részét. De nem imádkoztam külön a szabadulásomért. Imádkoztam azokért, akik bántottak, hogy ne pusztítsák el földi lelküket, ami olyan csodálatos ajándék. Hogy ne bántsanak másokat. Imádkoztam, hogy Isten vezessen. Türelemért és bátorságért imádkoztam. Imádkoztam, hogy a félelem ne uralkodjon rajtam, mert a félelem volt a legnagyobb ellenségem.
ZEIT: Mit tehet az emberrel a félelem?
MB: Amikor a félelem hatalmába kerít, bábu leszel, egy darab hús, aki csak a következő fájdalomra vár. Féltem, hogy a félelmem arra késztet, hogy olyan dolgokat mondjak vagy tegyek, amiket soha nem tudnék megbocsátani magamnak.
ZEIT: Mesélne nekünk a luhanszki börtönben töltött időről?
MB: Voltak bent emberek, akiket bűnvádi eljárás alá helyeztek, és voltak hadifoglyok, de minket a börtön különböző részein tartottak. Az első hetekben elég gyakran kihallgattak bennünket. A kihallgatók egy része katonai egyenruhát, míg mások civil ruhát viseltek. Soha senki nem mutatkozott be. Csak egyszer azonosította magát valaki az Orosz Nyomozó Bizottság tagjaként. Máskor egyértelmű volt, hogy az illető a katonai hírszerzéstől vagy az FSZB hírszerző szolgálatától jött. A katonai hírszerzési kihallgatások voltak a legerőszakosabbak, bár nekem szerencsém volt. Engem nem vertek meg annyira, mint másokat. Nem kellett áramütést elviselnem, kivéve egy rövid pillanatot, hogy érezzem, mit jelent. De ez nem a tábori telefonnal történt, amelyet a katonai hírszerzés általában a kihallgatások során használ. A kábelt az ember füléhez, az orrához vagy a nemiszervéhez kötik, utána pedig rákapcsolják a felerősített áramot. Szörnyű.
ZEIT: A rabtársaknak ezt nézni kellett?
MB: Nem. De látják az égési sérüléseket a bőrödön. Néha hallják a sikolyokat.
ZEIT: Hogyan zajlott a kihallgatás?
MB: Általában nem láttuk a vallató arcát, mert a padlót néztük, vagy a szemünket ragasztószalaggal kötötték be, vagy az illető kapucnit viselt. Megengedték, hogy néha levegyem a bilincset, és felemelhettem a fejem. A kihallgatóm a végén jó hangulatban volt. Azt hiszem, akkor már tudták, hogy újságíró és emberi jogi aktivista vagyok. Annak az osztálynak a vezetője, amelyhez a kihallgatóm tartozott, beszélni akart velem.
ZEIT: Miről?
MB: Politikáról, értékekről, háborúról. Semmi különös.
ZEIT: Miért akarna valaki politikáról beszélni egy fogollyal?
MB: Ő helyi lakos volt és nem orosz, mint a legtöbben az önhatalmúlag kikiáltott Luhanszki Népköztársaság úgynevezett Állambiztonsági Minisztériumában. Általában a hozzá hasonló embereknek nem volt dolguk a hadifoglyokkal, de támogatást nyújtottak a többi kihallgatónak, mert létszámhiány volt. Talán velem enyhébben bántak, mert tudták, ki vagyok.
ZEIT: Azt hinné az ember, hogy az ön életrajza okot adna a keményebb bánásmódra.
MB: Ez később jött, az oroszok részéről.
ZEIT: Különféle emberi jogi szervezeteknek azóta sikerült bebizonyítaniuk, hogy hamisak az Ön ellen felhozott vádak, amelyek szerint civileket lőtt le Szjevjerodoneck városában. Hogyan keletkeztek ezek a vádak?
MB: Három és fél héttel az elfogásom után kezdődött, július 16-án, a születésnapomon. Aznap két férfi kihallgatott. Feltételeztem, hogy az orosz belföldi hírszerző szolgálattól, az FSZB-től jöttek. Azt akarták, hogy beszéljek videófelvételen az „ukrán náci ideológiáról” és az ukrán vezetésről, valamint a Soros Alapítványról, az amerikai imperializmus lándzsájáról, amely úgymond aláássa a hagyományos értékeket a liberális értékek és az LMBTQI népszerűsítésével. Mondtam nekik, hogy nem mondok ilyet, hacsak nem kényszerítenek rá. Ezt látni is a felvételeken. Ekkor az egyikük dühös lett. Kiabálni kezdett velem, és azt mondta, hogy háborús bűnös vagyok. Akkor hallottam először arról, hogy háborús bűnökért fognak elítélni.
Bevittek egy cellába. Másnap jött egy kihallgató, és vulgáris részletességgel leírta, mit fog velem tenni. Azt mondta: „Hamarosan fontos emberek jönnek, akik fontos kérdéseket tesznek fel. Válaszolj megfelelően, különben újra találkozunk." Parancsára az őr megütött a botjával. Aztán békén hagyott. Pár héttel később a fontos emberek négy órán keresztül vallattak, és stresszhelyzetbe kényszerítettek.
Lenyomták a fejem az asztalra. Kezeim szorosan a hátam mögött voltak megkötve, a lábaim pedig a székhez voltak kötözve, hogy ne lássak senkit. Kérdéseket tettek fel a Majdanról és arról, hogy mit csináltam ott. Egyikük megütötte a májam. Nem kaptam levegőt. Aztán egy másik a fülembe súgta: „Ha most sírva fakadsz, a szádba dugom a farkam.“ Felismertem a hangot. Ugyanaz a szadista volt, aki megvert a börtönbe vezető úton, miután elfogtak.
A beszélgetésből arra a következtetésre jutottam, hogy ők egy speciális orosz nyomozócsoport, amelyet az állítólagos ukrán háborús bűnök kivizsgálására hoztak létre. Végül három lehetőséget adtak nekem: vagy aláírok egy beismerő vallomást, és háborús bűnökért elítélnek, majd kicserélnek; vagy visszautasítom, ebben az esetben lelőnek. A harmadik lehetőség az volt, hogy börtönben maradok, és pokollá teszik az életemet. Ha valaha is kiszabadulnék, már nem önmagam lennék, hanem egy összetört játékszer.
ZEIT: Így hát úgy döntött, aláírja.
MB: Két jegyzőkönyv aláírását kérték tőlem, mert nem tudták eldönteni, hol követtem el a bűncselekményeket: Mirna Dolinában vagy Szjevjerodoneckben, ahová soha nem vezényeltek. A jegyzőkönyvek és a kihallgatás soha nem jelent meg a nyomozási aktámban. Hat nappal később, 2022. augusztus 19-én pszichiátriai vizsgálaton estem át. A pszichiáter, aki mögött egy maszkos férfi ült, megfenyegetett, ha a válaszok nem lesznek megfelelőek.
ZEIT: Beszélt az álarcos is?
MB: Igen. Végül tett egy javaslatot: a lehető leggyorsabban beleegyezek mindenbe, amit akarnak, ebben az esetben októberben kicserélnek, vagy visszatérnek a velem való korábbi bánásmódjukhoz. Egy feltételem volt: ha mindent gyorsan aláírok, akkor rajtam kívül senki nem lesz bűnös. És nem lennék felelős egyetlen halálesetért sem. Beleegyezett.
ZEIT: Bebizonyosodott, hogy az összes vádat kitalálták. Miért volt fontos, hogy ne vádolják semmiféle halálesettel?
MB: Tudtam, hogy mindezt felhasználják propagandacélokra. Mivel nem kommunikáltam a külvilággal, rájöttem, hogy nehéz lenne megmagyarázni, mi is történt valójában, és hogy nem öltem meg civileket.
Alá kellett írnom valamit a kihallgatások során, amit soha nem tudtam elolvasni. A lehető leggyorsabban sok elítélt ukrán „háborús bűnösre“ volt szükségük a cseréhez. Csak később tudtam elolvasni az aktámat. Meglepett, hogy milyen rosszul van megírva a forgatókönyv. Az akta még arra is utalt, hogy azon a helyen, ahol állítólag 2022 júniusában használtam a páncéltörő fegyvert, nem voltak orosz csapatok, csak ukrán csapatok. Tehát valójában az oroszok lőtték ezt a környéket. Amikor végül elfoglalták, az orosz tüzérség áldozataiért minket, ukránokat hibáztattak.
ZEIT: 2022 októbere eljött, és nem volt csere. Mi történt a folytatásban?
MB: Egy tipikus hadifogoly életét éltem. A többiekhez hasonlóan én is igyekeztem a lehető legtisztábban tartani magam.
ZEIT: Tudott mosakodni?
MB: Hideg víz volt csak a cellában. Nem volt fogkefe, vécépapír. A körmünket úgy vágtuk, hogy a cementpadlóhoz dörzsöltük.
ZEIT: A szovjet disszidensek így írják le a Gulágot.
MB: Ez volt a mindennapi életünk. Meg kellett küzdenünk a bogarakkal. És hetekig nem tudtunk rendesen aludni, mert annyira éhesek voltunk. Naponta háromszor kaptunk ételt, de az adagok kicsik voltak, és nagyon rossz volt az íze. 2022 nyara nagyon nehéz volt, de később a szervezetünk hozzászokott. Miután Oroszország 2022 szeptemberében „népszavazáson” annektálta Luhanszkot, a helyzet javult.
Sokat beszélgettünk a cellában. Egyszer, amikor nem tudtam aludni, mert nagyon éhes voltam, kitaláltam egy politikai science fiction történetet. Másnap reggel elmondtam a rabtársaimnak. Azt akarták, hogy folytassam, ezért folytattam az Oroszországról és a világról szóló történetciklusomat. A hónap végére hét történetem volt. Ekkor már másfél hónapja nem zuhanyoztam. Szörnyen néztem ki.
ZEIT: Tükör volt?
MB: Nem, de amikor megvizsgáltak minket tuberkulózisra, volt egy tükör a kezelőszobában. Megkérdeztem az orvost, hogy belenézhetek-e. 10 másodpercet adott. Megdöbbentem, amikor megláttam magam: sápadt voltam, a bőröm zöldesszürke és félig volt leborotválva a koponyám, mert a kapott borotva alig működött. Elromlott, amikor rám került a sor. Szakállam nőtt. Vad volt a tekintetem. Elgondolkodtam, hogy tényleg én vagyok-e.
ZEIT: Mit tudott arról, ami akkoriban Ukrajnában történt?
MB: Csak egyszer hívhattam fel a szüleimet, amikor az ügyészség kérte az igazolványom másolatát. Elvették tőlem, amikor elfogtak, de nyilvánvalóan elvesztették. Csak egy jó barát számára emlékeztem, akinek volt egy másolata. Cserébe 30 másodpercet adtak, hogy a szüleimnek telefonáljak. 2022 szeptembere volt, és megtudtam, hogy a szüleim még élnek. Ez volt számomra a legfontosabb. Azt is megtudtam, hogy a barátaim csoportos chatet szerveztek, hogy segítsenek nekem, és hogy sokan beszélnek rólunk. Tehát tudták, hol vagyunk.
ZEIT: Tudta, hogy Ukrajna még mindig harcban áll?
MB: Azt feltételeztem, hogy az oroszok sokkal gyorsabban haladnak előre. Később új hadifoglyok érkeztek a cellánkba. Az őrök is beszélgettek velünk néha. Így tudtuk meg, hogy 2022 őszén és telén az oroszok szándékosan bombázták az energetikai infrastruktúrát. Nem sokkal szilveszter előtt civileket szállítottak a cellánkba. Ekkor tudtuk meg, hogy Herszon városát az ukránok felszabadították. Ujjongtunk.
ZEIT: Egész idő alatt meg volt győződve arról, hogy valamikor kicserélik?
MB: Nem volt kétségem felőle. Az egyetlen dolog, ami miatt aggódtam, hogy nem fogom megérni.
Amikor a büntetés-végrehajtási telepre küldtek, az egészségem megrendült. Kénytelen voltam kemény munkát végezni, és hátproblémák jelentkeztek.
ZEIT: 2023. március 6-án 13 év börtönbüntetésre ítélték. Ezután áthelyezték az elítéltek részlegébe, szeptemberben pedig a büntetés-végrehajtási telepre.
MB: Sokkal jobbak voltak a körülmények az előbbi helyen. Csomagokat kaphattunk. A barátaim könyveket és ételt küldtek. Volt televízió, közösen cigiztünk, napi egy órát tölthettünk az udvaron. Hihetetlen volt hosszú hónapok után először látni az eget és a napot. Újra elkezdtem hízni; akkoriban valamivel több mint 60 kilogrammot nyomtam.
ZEIT: Több mint 30 kilogrammot fogyott elfogása óta.
MB: Egyik nap elájultam az esti névsorolvasás alatt a kolónián. Olyan volt, mint egy szívroham. Majdnem meghaltam, de csak majdnem, ami szép.
ZEIT: Kapott orvosi segítséget?
MB: Igen. De nem adták ide a szükséges gyógyszert. A barátaim küldtek néhányat. A kolónián általában csak hasmenés ellen van szer vagy fájdalomcsillapító, de még az sem volt nálunk.
ZEIT: 2024. október 18-án kicserélték. Számított rá?
MB: Tudtuk, hogy fennáll a lehetőség, de a gondolat annyira felfoghatatlannak tűnt, hogy nem igazán engedhettük meg magunknak, hogy elhiggyük, ezt diktálta az önfenntartási ösztön.
ZEIT: Két évnyi információhiány után milyen Ukrajnát talált?
MB: Arra számítottam, hogy találok egy szegényebb, nyersebb Ukrajnát, ahol minden fekete-fehér, ami a szólásszabadságot és az emberi jogokat illeti. Felkészültem a háborús kimerültségre. Van ilyen, de nem olyan mértékben, mint amitől tartottam. Aggódtam, hogy nem adnak ki több könyvet az ipari kapacitás lerombolása miatt, és azért, mert az emberek állítólag nem vásárolnak könyveket a háború idején. És mégis! A színház él, a kulturális élet virágzik. Ugyanakkor minden sötétebb lett. Szinte mindenki elveszített valakit.
ZEIT: Szabadulása után rehabilitációra került, majd tiszti szabadságot kapott, ami most jár le. Mi jön ezután?
MB: Szeretnék segíteni az oroszok által megszállt területeken lévő ukrán foglyok kiszabadításában. És érzem, hogy létezik a nemzetközi Ukrajna-fáradtság. Egyre többen vannak azok, akik úgy gondolják, hogy a háborúnak a körülményektől függetlenül véget kell érnie. Ez nagyon, nagyon rossz! Szeretném elmagyarázni azoknak, akik meghallgatnak, miért kell támogatniuk minket.
ZEIT: Mit mond ezeknek az embereknek?
MB: Annyi minden forog kockán! Amikor az orosz katonák lefilmeztek a Luhanszk felé vezető úton, azt mondták: Ha véget ér az ukrajnai szakasz, akkor nekünk lesz a legtapasztaltabb hadseregünk egész Európában, talán még Eurázsiában is, és tovább fogunk menni. Megkérdeztem őket, hova akarnak menni. Lengyelországig, a balti államokig? Miért korlátozzuk magunkat Lengyelországra? – válaszolták. Nem érdekli őket a Genfi Egyezmény és a humanitárius jog. Az egész emberi jogi rendszer összeomlana. A saját szememmel láttam. Nemcsak a mi Ukrajnánkért harcolunk, hanem sokkal több forog kockán. Attól tartok, sokan ezt nem értik meg.
(Eperjesi Ilidkó fordítása, facebook)