Gyógyulás és gyógyítás: a remény elve
Feltűnést keltett Babarczy Eszter beszéde, amit Golden repair - Finom illesztések kiállítás 2025. október 9-i megnyitóján mondott el. A beszámolók szerint a helyszínen is sokan elérzékenyültek és megrendültek és sokan megosztották a szöveget, ezt tesszük most mi is:
"Valamivel több mint egy éve rákot diagnosztizáltak nálam. Mint afféle szekuláris értelmiségi rábíztam magam az orvostudományra. Biztosítottam róla a nővért, aki aggódott, biztos a kemoterápiával inkompatibilis csodaszereket akarok szedni, hogy én semmi ilyesmiben nem hiszek. Kivágták, adtak kemót, ad acta tettem a dolgot. Időről időre ellenőrizni kell, hogy nem tért-e vissza, de amúgy lezárhatónak láttam az ügyet. Csakhogy éppen egy évvel a műtét után hirtelen depresszió fogott el, nehezen keltem ki az ágyból, elapadt az életkedvem. Meggyógyultam a rákból, de nem gyógyultam meg a meggyógyulásból, a vágás radikalitásából, a mérgezés szükségszerűségéből, a talán örökre elvesztett hangom fájdalmából. Csak menedzseltem a rákot, de nem gyógyultam. A gyógyulás ennél többet követel. Minden gyógyulásnak része valamiféle remény, a túlélésé is, de ennél radikálisabban is fogalmazhatunk, egy új élet reménye.
A gyógyulás paradigmaváltás, ha vallási nyelven fogalmazhatok: megtérés.
A betegség átírja az életünket, akár tudomásul vesszük ezt, akár nem – a betegség radikális kihívás, mert az élet lehetőségét, a testi képességeinket, a szellemi nyugalmunkat, a napjaink beosztását, a terveinket megkérdőjelezi és felborítja. Illúzió – én ebben az illúzióban voltam --, hogy vissza lehet térni utána ugyanahhoz, ami volt. Az már nincsen. Azt már eltörölte a betegség. Valami új kell, új élet pedig nem lehetséges hit nélkül.
És persze nem csak az egyéni test vagy lélek betegségeire igaz ez, hanem fokozottan igaz a társadalmi bajokra: ahol nincs remény, ott nincs gyógyulás, és ahol nincs paradigmaváltás, ott nincs remény. A remény és az új paradigma hordozói gyakran a művészetek. Művészként amúgy is ajánlatos új struktúrákban, fogalmakban, lehetőségekben gondolkodni, és az anyag és gondolat közti határ átjárható, nincsenek szabályok, csak a művész egyéni bátorsága és felelősségvállalása. Ezért – kicsit talán gettószerűen is – a kortárs művészetekre marad a szerep, hogy a radikális kérdéseket feltegyék vagy felhangosítsák. Ezek a kérdések nem azért radikálisak, mert fel akarnák forgatni a világot: azért radikálisak, mert eszünkbe sem jutnak, mert a mindennapok normalitásába beépülő realitás-elv szigorúan cenzúrázza őket már az előtt, hogy megjelennének a fejünkben.
Le kell menni a gondolkodás gyökeréig és megkérdezni: normális ez, ami itt van? Így akarunk élni tényleg?
Ernst Bloch adta monumentális főművének címül A remény elvé-t. Nem kell vele együtt baloldali utópiákban vagy pláne marxista történelemfilozófiában hinnünk ahhoz, hogy felismerjük, hogy remény nélkül belebetegszünk még a gyógyulásunkba is. A remény egyszerű dolog, nem kell nagy utópiákra gondolni: holnap is lesz nap, megszólal egy rigó reggel és felvidít, valaki kedvesen köszön vagy mosolyog rám az egyetemen, az élet jó és lehet még jobb is. Az apokaliptikus hit, a lánctalpakon érkező történelem nem igazi remény, nem igazi paradigmaváltás: az csak egyfajta uralom felcserélése egy másik fajta uralommal. Az igazi paradigmaváltás, az, amikor a reményt lehorgonyozzuk a kedvességben. Az itt kiállított művek mind példái ennek a gyengéd reménynek: a kiállítás-sorozat előző lépcsőjéhez illően szelíden, gondoskodással közelítik meg témájukat, a gyengédség utópiáját képviselik.
A gyengédség végletesen utópikus jelenség. Olyan társadalomban élünk, amely a keménységet jutalmazza és a keménységet hangsúlyozza, a versengést, az ellenséget, a haragot. Ez a társadalom mentálisan lényegében elviselhetetlen, nem csoda, hogy olyan sokan nincsenek jól, vagy fogalmazhatok durvábban: annyira sokan küzdenek súlyos mentális nehézségekkel, hogy a mentálhigiéné romló szintje visszájára fordítja az anyagi fejlődés minden előnyét. A gyengédség utópiái nélkül elveszne még a reményünk is a gyógyulásban, abban, hogy ebből a kíméletlen durvaságból van kiút, hogy lehet a világ kedvesebb, hogy lehetek akár én magam is kedvesebb. Nem kell hozzá más, mint egy paradigmaváltás. A kintsugi, az arany illesztés viszont a gyengédség paradigmája.
Nem kidobjuk, ami tönkrement – például a tönkrement embereket – , hanem újraépítjük őket a kedvesség és a figyelem segítségével.
Arany illesztés, golden repair nem lehetséges paradigmaváltás nélkül, bár ki-ki a maga életében elkezdheti a törött dolgok összeillesztését egyénileg is. Elromlott kapcsolatok, elkorhadt bútorok, kicsit foszló ruhák, megsebzett csészék: ezek egyénileg is javíthatók. Az egyéni javítással magunkat gyógyítjuk ugyan, de társadalmilag keveset érünk el.
Forradalomra volna szükség, a gyengédség forradalmára, egy teljesen új paradigmára, amelynek fő elve nem az eldobhatóság – embereké és tárgyaké --, hanem a gondoskodás, az ápolás, a megragasztás és megjavítás. A művészek számára adott egy művészeti tér, ahol, kicsiben, megpróbálkozhatnak ezzel. De vajon ki fogja kikövetelni a nagyobb térben ugyanezt, azt a teret, amelyben a közös dolgainkat megragaszthatjuk?
Nem ezért jöttek ma Önök, jöttetek ti mindannyian? A kiállított műveken keresztül a művészek erre hívnak minket. Ezért a kiállítás nemcsak művekről szól, hanem egy utópikus keresésről is, egy másfajta, gyengédebb etika érvényesítéséről. Így a kiállítással együtt, nem tehetek mást, ezt a keresést is ezennel útjára indítom.
Babarczy Eszter eszmetörténész, író, kritikus, a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem docense szövege elhangzott a Golden repair - Finom illesztések kiállítás 2025. október 9-i megnyitóján. A kiállítás kurátora: Dabi Farkas Rita és Popovics Viktória. Megnyitó performance Ladik Katalin és Király Xaviera: Aranyjavítás. A kiállítás 2026. február 22-ig látogatható.
(ludwigmuseum.blog.hu)