XIV. Leó pápa: Nincs olyan távolság, amely kiolthatná Isten szeretetének erejét!

• 

Október 8-án délelőtt a Szentatya a Szent Péter téren tartotta az általános kihallgatást, amelynek keretében folytatta a Jézus Krisztus, a mi reménységünk című jubileumi katekézissorozatát. Olasz nyelvű mai beszédének témája: Újra fellángolni. „Hát nem lángolt a szívünk, amikor beszélt hozzánk az úton?” (Lk 24,32) Az alábbiakban XIV. Leó pápa teljes katekézisének fordítását közreadjuk.

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

Ma arra szeretnélek hívni benneteket, hogy Krisztus feltámadásának egyik meglepő vonásán gondolkodjunk el: az alázatán. Ha felidézzük az evangéliumi elbeszéléseket, észrevesszük, hogy a feltámadt Úr semmi látványosat nem tesz annak érdekében, hogy tanítványai hitét kierőszakolja. Nem angyalok seregében jelenik meg, nem hajt végre látványos tetteket, és nem tart ünnepélyes beszédeket, hogy felfedje a világegyetem titkait. Ellenkezőleg:

diszkréten közeledik, mint egy egyszerű vándor, egy éhes ember, aki egy kis kenyeret kér (vö. Lk 24,15.41).

Mária Magdolna kertésznek nézi (vö. Jn 20,15). Az emmauszi tanítványok idegennek tartják (vö. Lk 24,18). Péter és a többi halász azt hiszik, hogy egy közönséges járókelő (vö. Jn 21,4). Mi látványos jeleket, erőmegnyilvánulásokat, elsöprő bizonyítékokat várnánk. Az Úr azonban nem erre törekszik: inkább a közelség, a megszokottság és az asztalközösség kifejezésmódját választja.

Testvéreim, ebben mély értelmű üzenet rejlik:

a feltámadás nem látványos fordulat, hanem csendes átalakulás, amely értelmet ad minden emberi tettnek.

A feltámadt Jézus eszik a halból tanítványai szeme láttára: ez nem mellékes részlet, hanem annak megerősítése, hogy testünk, élettörténetünk és kapcsolataink nem eldobandó csomagolást jelentenek, hanem az élet teljességére rendeltettek. A feltámadás nem azt jelenti, hogy árnyékszerű szellemekké válunk, hanem hogy mélyebb közösségbe lépünk Istennel és testvéreinkkel, a szeretet által átalakított emberi létben.

Krisztus húsvétjában minden kegyelemmé válhat. Még a legegyszerűbb dolgok is: az evés, a munka, a várakozás, az otthonunkkal való törődés, a barátunk segítése.

A feltámadás nem vonja ki az életet az idő és a fáradozás törvénye alól, hanem megváltoztatja annak értelmét és „ízét”.

Minden hálaadással és közösségben végzett cselekedet elővételezi Isten országát.

Van azonban valami, ami gyakran megakadályozza, hogy felismerjük Krisztus jelenlétét a mindennapokban: az az elvárás, hogy az öröm ne járjon együtt sebekkel. Az emmauszi tanítványok szomorúan bandukolnak, mert más befejezést reméltek: egy olyan Messiást, aki nem ismeri a keresztet. Bár hallották, hogy a sír üres, mégsem derülnek fel. De Jézus melléjük szegődik, és türelemmel segít megérteniük, hogy a fájdalom nem az ígéret cáfolata, hanem az az út, amelyen keresztül Isten kinyilvánította mérhetetlen szeretetét (vö. Lk 24,13–27).

Amikor végül asztalhoz ülnek vele, és megtörik a kenyeret, felnyílik a szemük. Ráébrednek, hogy a szívük már lángolt, még ha nem is tudták (vö. Lk 24,28–32).

Ez a legnagyobb meglepetés: annak felfedezése, hogy a kiábrándultság és a fáradtság hamuja alatt mindig ott izzik a parázs, amely csak arra vár, hogy lángra lobbanhasson.

Testvéreim, Krisztus feltámadása arra tanít bennünket, hogy

nincs olyan élettörténet, amelyet annyira megterhelhetne a csalódás vagy a bűn, hogy ne köszönthetne rá a remény. Egyetlen elbukás sem végleges, egyetlen éjszaka sem örök, egyetlen sebhelynek sem kell örökre nyitva maradnia.

Bármennyire távolinak, elveszettnek vagy méltatlannak érezzük is magunkat, nincs olyan távolság, amely kiolthatná Isten szeretetének rendíthetetlen erejét.

Néha azt gondoljuk, hogy az Úr csak az elcsendesedés, a lelki buzgóság perceiben látogat meg bennünket, amikor úgy érezzük, méltók vagyunk rá, amikor életünk rendezettnek és ragyogónak tűnik. Ezzel szemben a feltámadt Krisztus éppen a legsötétebb helyeken jön közel hozzánk: kudarcainkban, megfáradt kapcsolatainkban, a vállunkra nehezedő mindennapi terheinkben, és elbátortalanító kétségeinkben. Semmi sem idegen számára abból, akik vagyunk, életünk egyetlen mozzanata sem.

Ma a feltámadott Úr valamennyiünk mellé szegődik, amint életünk útját járjuk – a munka és a kötelesség útján, de a szenvedés és a magány útján is –, és végtelen gyengédséggel kéri tőlünk: engedjük, hogy felmelegítse a szívünket.

Nem erőlteti ránk magát, és nem várja el, hogy rögtön felismerjük. Türelmesen várja, amíg szemünk felnyílik, és felismerjük benne a barátot, aki képes a csalódást bizakodó várakozássá, a szomorúságot hálává, a beletörődést reménnyé változtatni.

A feltámadt Krisztus csak azt kívánja, hogy jelenlétét megmutathassa, hogy útitársunkká váljon, és fellobbantsa bennünk a bizonyosságot, hogy az ő élete erősebb minden halálnál. Kérjük tehát azt a kegyelmet, hogy felismerjük alázatos és diszkrét jelenlétét, ne akarjunk megpróbáltatások nélküli életet, és felfedezzük, hogy minden fájdalom, ha a szeretet lakozik benne, a közösség helyévé válhat.

És így, miként az emmauszi tanítványok, mi is örömtől lángoló szívvel térjünk haza! Azzal az egyszerű örömmel, amely nem eltünteti, hanem megvilágítja a sebeket. Azzal az örömmel, amely abból a bizonyosságból fakad, hogy az Úr él, mellettünk halad, és mindenkor megadja nekünk az újrakezdés lehetőségét.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican Media

Magyar Kurír