Augusztus 17-én, az évközi idő huszadik vasárnapján a Szentatya az albanói Santa Maria della Rotonda-kegytemplomban mutatott be szentmisét. Beszédében arról elmélkedett, hogy mit jelent Jézusnak az a kijelentése, hogy tüzet jött hozni a világba, és hogy az ő békéje nem olyan, mint a világ békéje. A temérdek pénzt felemésztő fegyverekkel a szeretet ingyenességét állította szembe. Az alábbiakban XIV. Leó pápa teljes homíliájának fordítását közreadjuk.
Kedves testvéreim!
Öröm tölt el bennünket amiatt, hogy együtt ünnepelhetjük a vasárnapi Eucharisztiát, mely még mélyebb örömöt ad nekünk. Ha ugyanis már az ajándék, hogy ma közel lehetünk egymáshoz, hogy legyőzzük az egymástól elválasztó távolságot és valódi testvérként egymás szemébe nézünk, még nagyobb ajándék az, hogy az Úrban legyőzzük a halált. Jézus legyőzte a halált – a vasárnap az ő napja, a feltámadás napja –, és mi már vele együtt elkezdjük legyőzni a halált. Ez így igaz: mindenki némi fáradtsággal és kisebb-nagyobb félelemmel jön a templomba, és azonnal kevésbé vagyunk egyedül: együtt vagyunk, és itt megtaláljuk Isten igéjét és Krisztus testét. Így a szívünk egy halált felülmúló életet kap. A Szentlélek, a feltámadt Krisztus Lelke az, aki közöttünk és bennünk ezt véghezviszi, csendben, vasárnapról vasárnapra, napról napra.
Egy ősi kegytemplomban vagyunk, melynek falai átölelnek bennünket. „Rotondának”, köralakúnak hívják, és kör alakja – mint a Szent Péter téren és más régi és új templomokban – azt az érzést kelti bennünk, hogy Isten az ölébe fogad bennünket. Kívülről a templom, mint minden emberi valóság, „sarkosnak”, szögletesnek tűnhet. Isteni valósága azonban akkor nyilvánul ki, amikor átlépjük a küszöbét, és befogadásra találunk. Ekkor
szegénységünket, sebezhetőségünket és különösen kudarcainkat, melyekért megvethetnek és megítélhetnek bennünket – néha pedig mi magunk is megvetjük és megítéljük magunkat –, végül befogadja Isten édes ereje, a sarkosság nélküli szeretet, a feltétel nélküli szeretet.
Mária, Jézus anyja számunkra Isten anyaságának jele és elővételezése. Benne anyaszentegyházzá válunk, mely nem világi erővel, hanem a szeretet erénye által szüli és szüli újra az embereket.
Talán meglepett bennünket, amit az imént olvasott evangéliumban Jézus mond. Mi békét keresünk, de azt hallottuk: „Azt gondoljátok, azért jöttem, hogy békét hozzak a földre? Mondom nektek nem azt, hanem szakadást” (Lk 12,51). És szinte azt válaszolnánk neki: „De hogyan, Uram? Te is? Már így is túl sok a szakadás. Nem te mondtad az utolsó vacsorán: Békességet hagyok rátok, az én békémet adom nektek?” „Igen – válaszolhatná az Úr –, én mondtam. Emlékezzetek azonban arra, hogy azon az estén, az utolsó estémen, rögtön hozzátettem a békéről: »Nem úgy adom nektek, ahogy a világ adja. Ne nyugtalankodjék a szívetek, s ne csüggedjen« (vö. Jn 14,27).”
Kedves barátaim, a világ arra szoktat bennünket, hogy a békét összetévesszük a kényelemmel, a jót a nyugalommal. Ezért ahhoz, hogy Jézusnak a békéje, Istennek a salómja jöjjön közénk, azt kell mondania nekünk: „Azért jöttem, hogy tüzet gyújtsak a földön. Mi mást akarnék, mint hogy lángra lobbanjon” (Lk 12,49). Lehet, hogy saját családtagjaink között, ahogy az evangélium előre megjósolja, sőt még a barátaink között is szakadás támad ebben a kérdésben. És egyesek azt fogják tanácsolni, hogy ne kockáztassunk, fogjuk vissza magunkat, mert a nyugodt zavartalanság számít, és mások nem érdemlik meg, hogy szeressük őket.
Jézus viszont bátran alámerült emberségünkbe.
Ez az a „keresztség”, amelyről beszél (vö. Lk 12,50): ez a kereszt keresztsége, a teljes alámerülés a szeretettel járó kockázatokba. És amikor áldozunk, vagy ahogyan mondani szokták, „egyesülünk a szentségi Jézussal”, ebből a merész ajándékából táplálkozunk.
A mise táplálja ezt a döntést. Azt a döntést, hogy többé nem önmagunknak élünk, hogy tüzet viszünk a világba. Nem a fegyverek tüzét, de nem is a másokat szavaink martalékává tevő tüzet. Nem ezt. Hanem a szeretet tüzét, mely lehajol és szolgál, mely a közömbösséggel szembe gondoskodást, a gőggel szembe szelídséget állít; a jóság tüzét, a jóságét, mely nem kerül annyiba, mint a fegyverek, hanem ingyenesen újítja meg a világot.
Lehet, hogy a meg nem értésbe, gúnyolódásba, sőt üldöztetésbe kerül, de nincs nagyobb béke, mint ennek lángját magunkban hordozni.
Ezért ma Vincenzo püspökkel együtt szeretnék köszönetet mondani mindannyiatoknak, akik az albanói egyházmegyében azon fáradoztok, hogy elvigyétek a szeretet tüzét. És arra bátorítalak benneteket, hogy ne tegyetek különbséget aközött, aki segít és aközött, akit segítenek, aközött, aki adni látszik és aközött, aki kapni látszik, aközött, aki szegénynek tűnik és aközött, aki úgy érzi, feláldozza az idejét, rendelkezésre bocsátja képességeit, segítséget nyújt.
Mi az Úr Egyháza vagyunk, a szegények Egyháza, akik mind értékesek, mind alanyok, mind Isten egyedülálló szavát hordozzák. Mindenki ajándék a többiek számára. Bontsuk le a falakat!
Köszönetet mondok azoknak, akik bármely keresztény közösségben azon dolgoznak, hogy elősegítsék a különböző származású, különböző anyagi, pszichés, érzelmi helyzetben lévő emberek találkozását: csak együtt lehetünk Krisztus teste, Isten Egyháza, csak úgy lehetünk Krisztus teste, Isten Egyháza, ha egy testté válunk, melyben a leggyengébb is teljes méltósággal vesz részt. Ez akkor történik meg, amikor a Jézus által hozott tűz elégeti az előítéleteket, az óvatoskodást és a félelmeket, melyek továbbra is marginalizálják azokat, akik a Krisztus szegénységét az élettörténetükbe írva hordozzák.
Ne hagyjuk ki az Urat templomainkból, otthonainkból, az életünkből! Ehelyett engedjük be őt a szegényekben, és akkor mi is megbékélünk saját szegénységünkkel, azzal, amitől félünk és amit letagadunk, amikor mindenáron nyugalmat és biztonságot keresünk.
Járjon közben értünk Szűz Mária, aki azt érezte, hogy fiára, Jézusra a szent agg Simeon „az ellentmondás jeleként” (Lk 2,34) mutat.
Derüljenek ki szívünk gondolatai, és a Szentlélek tüze által többé ne kőszív, hanem hússzív legyen!
A kör alakú templomban lakozó Szűz Mária, könyörögj érettünk!
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican Media
Magyar Kurír