Leó pápa: Tanuljuk meg sokféleségben megvalósuló egységként élni a közösséget!

• 

Június 29-én, vasárnap délelőtt, Szent Péter és Pál apostol főünnepén a Szentatya ünnepélyes szentmisét mutatott be a Szent Péter-bazilikában. Beszédében Leó pápa az Egyházban megvalósuló közösségről és a hit életképességéről elmélkedett. Az alábbiakban XIV. Leó pápa teljes homíliájának fordítását közreadjuk.

Kedves testvéreim!

Ma két olyan személyt ünneplünk, akik testvérek a hitben, Péter és Pál, akiket az Egyház oszlopainak tartunk, s akiket a római egyházmegyének és Róma városának védőszentjeiként tisztelünk.

E két apostol története bennünket is közelről érint, akik az Úr tanítványainak korunkban zarándokló közössége vagyunk. Tanúságtételükre tekintve különösen két szempontot szeretnék kiemelni: az Egyházban megvalósuló közösséget és a hit életképességét.

Először is, az Egyházban megvalósuló közösség. E főünnepnek a liturgiája ugyanis azt mutatja meg nekünk, hogy Péter és Pál egyetlen sorsra, a vértanúságra kaptak meghívást, mely végérvényesen Krisztushoz kapcsolta őket.

Az olvasmányban Pétert találjuk, aki a börtönben várja az ítélet végrehajtását (vö. ApCsel 12,1–11); a szentleckében pedig Pál apostolt, szintén bilincsben, aki egyfajta végrendeletként jelenti ki, hogy hamarosan vérét ontják, ő pedig azt áldozatul Istennek ajánlja (vö. 2Tim 4,6–8.17–18). Péter és Pál tehát egyaránt életét adja az evangélium ügyéért.

Ez a hit egyetlen megvallásában való közösség azonban nem békésen elért eredmény. A két apostol olyan célként éri el, amelyhez hosszú út után jutnak el, melynek során mindketten másként fogadták be a hitet és másként végezték apostoli tevékenységüket. Testvériségük a Lélekben nem törli el azokat a különbözőségeket, amelyekkel elindultak: Simon galileai halász volt, Saul viszont a farizeusok pártjához tartozó, szigorú értelmiségi; az előbbi azonnal elhagy mindent, hogy kövesse az Urat; az utóbbi üldözi a keresztényeket, míg a feltámadt Krisztus meg nem változtatja; Péter elsősorban a zsidóknak prédikál, Pál viszont arra érez késztetést, hogy a pogányoknak vigye el az örömhírt.

Kettejük között, mint tudjuk, nem hiányoztak a nézeteltérések a pogányokhoz való viszonyulás tekintetében, olyannyira, hogy Pál kijelenti: „Amikor Péter Antiochiába érkezett, szembeszálltam vele, mert okot adott rá” (Gal2,11). Ezzel a kérdéssel, mint tudjuk, a jeruzsálemi zsinat foglalkozik majd, amelyen a két apostol ismét szembekerül egymással.

Szeretteim,

Péter és Pál története arra tanít bennünket, hogy a közösség, amelyre az Úr hív bennünket, hangok és arcok harmóniája, és nem törli el az ember szabadságát.

Védőszentjeink különböző utakat jártak be, eltérő elképzeléseik voltak, időnként evangéliumi őszinteséggel néztek szembe és csaptak össze egymással. Ez azonban nem akadályozta meg őket abban, hogy megéljék a concordia apostolorumot, vagyis a Lélekben való élő közösséget, a termékeny egyetértést a sokféleségben. Ahogy Szent Ágoston mondja, „csak egy napot szentelünk a két apostol ünnepének. De ők is egyek voltak. Bár különböző napokon haltak vértanúhalált, mégis egyek voltak” (295. beszéd, 7,7).

Mindez az Egyházban megvalósuló közösség útjáról kérdez bennünket. Ez a közösség a Lélek impulzusára születik, egyesíti a különbözőségeket, és egységhidakat emel a karizmáknak, az ajándékoknak és a szolgálatoknak a sokféleségében. Fontos, hogy megtanuljuk a közösséget így élni, sokféleségben megvalósuló egységként, hogy az ajándékoknak az egyetlen hit megvallásában összerendeződő sokszínűsége hozzájáruljon az evangélium hirdetéséhez. Ezen az úton kell járnunk, pontosan Péterre és Pálra tekintve, mert mindannyiunknak ilyen testvériségre van szükségünk. Szüksége van rá az Egyháznak, szüksége van rá a világiak és a papok, a papok és püspökök, a püspökök és a pápa közötti kapcsolatoknak, ahogyan szüksége van rá a lelkipásztori életnek, az ökumenikus párbeszédnek és annak a baráti kapcsolatnak, amelyet az Egyház a világgal kíván fenntartani.

Legyünk azon, hogy különbözőségeinket az egység és a közösség, a testvériség és a kiengesztelődés műhelyévé tegyük,

hogy az Egyházban mindenki – a maga személyes történetével – megtanuljon együtt járni a többiekkel!

Szent Péter és Szent Pál hitünk életképességéről is kérdez bennünket. A tanítványság tapasztalatában ugyanis mindig fennáll a veszélye annak, hogy a megszokásnak, a ritualizmusnak a hibájába esünk, vagy olyan ismétlődő lelkipásztori mintákat követünk, amelyek nem ismerik a megújulást, és nem válaszolnak a jelen kihívásaira. A két apostol történetében viszont inspirál bennünket az a készségük, hogy nyitottak legyenek a változásra, hogy hagyják magukat megszólítani az események, a találkozások és a közösségek konkrét helyzetei részéről, hogy a hívő testvéreik által felvetett problémákból és kérdésekből kiindulva új utakat keressenek az evangelizáció számára.

Az imént hallott evangélium középpontjában pontosan az a kérdés áll, amelyet Jézus tesz fel tanítványainak, és amelyet ma hozzánk is intéz, hogy megvizsgáljuk, vajon hitünk útja őriz-e még dinamizmust és életerőt, vajon ég-e még az Úrral való kapcsolatunk lángja: „Hát ti, kinek tartotok engem?” (Mt 16,15).

Mindennap, a történelem minden órájában állandóan figyelnünk kell erre a kérdésre. Ha nem akarjuk, hogy kereszténységünk a múlt omladékává silányuljon, ahogy Ferenc pápa oly sokszor figyelmeztetett bennünket,

fontos, hogy kilépjünk a megfáradt és statikus hit kockázatából, és feltegyük magunknak a kérdést: ki számunkra ma Jézus Krisztus? Milyen helyet foglal el életünkben és az Egyház cselekvésében? Hogyan tehetünk tanúságot erről a reményről a mindennapi életben, és hogyan hirdethetjük azt azoknak, akikkel találkozunk?

Testvéreim, a megkülönböztetés gyakorlása, mely ezekből a kérdésekből fakad, lehetővé teszi hitünk és az Egyház számára, hogy folyamatosan megújuljon, és hogy új utakat és új gyakorlatokat próbáljon ki az evangélium hirdetésére. A közösséggel együtt ennek kell lennie első vágyunknak.

Ma különösen a Rómában élő egyházhoz szeretnék szólni, mert minden más egyháznál jobban arra hivatott, hogy az egység és a közösség jelévé váljon, élő hittől égő egyházzá, olyan tanítványok közösségévé, akik minden emberi helyzetben tanúságot tesznek az evangélium öröméről és vigasztalásáról.

E közösség örömében – melynek ápolására Szent Péter és Pál útja hív bennünket – köszöntöm érsektestvéreimet, akik ma megkapják a palliumot. Szeretteim, ez a jel, miközben a rátok bízott lelkipásztori feladatra emlékeztet, kifejezi a Róma püspökével való közösségeteket, hogy a katolikus hit egységében mindegyiktek táplálhassa azt a rátok bízott helyi egyházakban.

Szeretném köszönteni az Ukrán Görögkatolikus Egyház szinódusának tagjait is: köszönöm jelenléteteket és lelkipásztori buzgóságotokat. Adjon az Úr békét népeteknek! És mélységes hálával köszöntöm az Ökumenikus Patriarchátus küldöttségét, melyet kedves testvérünk, Bartholomaiosz Őszentsége küldött hozzánk.

Kedves testvéreim, épülve Péter és Pál apostol tanúságtételén, járjunk együtt hitben és közösségben, és kérjük közbenjárásukat mindannyiunkért, Róma városáért, az Egyházért és az egész világért!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican Media

Magyar Kurír