"Egy példamutató élet"
A szegények elnöke volt José „Pepe” Mujica, Uruguay volt elnöke, aki május 14-én este, 89 éves korában, Montevideóban elhunyt. Jövedelme 90 százalékát jótékony célra ajánlotta fel. Bár nem tartotta magát hívő embernek, a Katolikus Egyház és Ferenc pápa nagy tisztelője volt. Az Avvenire olasz katolikus napilap és Alver Metalli írásával emlékezünk rá.
„Az én időm lejárt” – mondta január 10-én, amikor nyilvánosságra hozta betegségét – a nyelőcsőrákot, amelyről nyíltan beszélt –, és elmondta, hogy nem szeretne több interjút adni, viszont szeretne honfitársaitól szeretettel elbúcsúzni. Úgy fognak rá emlékezni, mint „szegény elnökre és a szegények barátjára”, akitől még a hatalom sem vette el azt a képességét, hogy álmodjon.
Azt vallotta: „Szegények azok, akiknek sok mindenre van szükségük. Én megtanultam könnyű csomagokkal élni.” Ritka, csodálatra méltó példája a politikai vezetőnek, aki fényévekre van a luxustól, a gazdagságtól, a hivalkodástól, nyíltan ellenzi a fogyasztás minden formáját. Híresek azok a képek, amelyeken nagyon egyszerűen és szerényen öltözve, néha még traktort is vezetve látható a Montevideo külvárosában fekvő szerény farmon, ahol élt. Nem akart lemondani 1987-es szeretett kék „bogárjáról” sem, amelyet barátai ajándékoztak neki.
Halálát az X-en jelentette be utóda, Yamandú Orsi uruguayi elnök, aki azt írta: „Nagyon fogsz hiányozni nekünk, kedves öreg barátom. Köszönjük mindazt, amit nekünk adtál, és a szeretetet, amellyel népedet szeretted.”
Az 1935. május 20-án született Mujica a Tupamaros Nemzeti Felszabadítási Mozgalom harcosa volt, és négy alkalommal, összesen legalább 15 évre bebörtönözték. Utolsó alkalommal 1972 és 1985 között, amikor az országot akkoriban uraló katonai diktatúra túszként tartotta fogva. A demokrácia visszatérésével parlamenti képviselő és mezőgazdasági miniszter, végül 2010 és 2015 között az Uruguayi Keleti Köztársaság elnöke volt. Egyszerű életmódot folytatott, és havi fizetésének 90 százalékát a szegényeknek, civil szervezeteknek és kisvállalkozóknak adományozta.
Latin-Amerika egy olyan embert gyászol, aki azért lépett a politikai életbe, hogy példamutatással tanítson.
Maga Ferenc pápa bölcs embernek és „példaképnek nevezte őt a latin-amerikai és a világpolitika számára”.
*
Alver Metalli (olasz író, újságíró, aki Latin-Amerikában telepedett le) 2017-ben interjút készített Mujicával a hitéről és az Egyházzal való kapcsolatáról. A volt elnök, aki nem tartotta magát hívő embernek, mindenekelőtt kijelentette: „A katolikus, római apostoli Egyház politikai csodálójának tartom magam.”
„Csodálom a Katolikus Egyház munkáját, azt a gigantikus munkát a civilizációért, amelyet emberi nézőpontból tekintve végzett, a hibái ellenére… Hogy hívőként vannak kétségeim, az egy másik történen… Az élet-halál dilemmánk során hinnünk kell valami túlvilági dologban, valami olyasmiben, ami nem oszlik el. Figyeljünk oda, óvjuk a vallást! Én a magam korlátaival nem tudok előállítani semmit. Ebből fakad a tiszteletem. A vallás emberi szolgálat, emberi szükséglet. Természetesen tisztelem az emberek vallásosságát általában is, de én magam a Nyugathoz tartozom, Latin-Amerikában születtem, az Istenről alkotott képemnek keresztény arca van, római apostoli arca. És ez a kép mélyen beleivódott a latin-amerikaiak millióinak a szívébe. Ki vagyok én a magam világegyetemmel kapcsolatos kételyeivel, hogy ennek értékét megkérdőjelezzem?!”
Ferenc pápáról így vélekedett: „Hatalmas harcos szociális téren. Harcol az egyenlőségért, az irgalmasságért, az együttérzéshez való jogért, hogy az emberek felismerjék, hogy az egymás közötti testvériség létfontosságú, felismerjék, hogy az életben a győzelem nem a gazdagság felhalmozásáról szól…
A pápát nagy harcosnak látom, aki minden intézményi súlyát arra használja, hogy felébressze a lelkiismeretünket, hogy egyesítse a társadalmat, hogy megmutassa, lehetséges egy valamivel jobb világ. És ez rajtunk is múlik…
A pápa rajongójának tartom magam. Az Istennel kapcsolatos kételyeim filozófiai jellegűek. Egyszer majd hirtelen talán hinni fogok Istenben. Talán, nem tudom…, talán azért, mert közeledem a halálhoz, szükségét érzem…”
A Laudato si’ enciklikát megjelenése után azonnal olvasásra ajánlotta, a pápa barátjának és harcostársának tartotta magát ezen a fronton is. Méltatta Ferenc pápát azért is, mert hangsúlyozta a kollektív felelősséget. „Még mindig országonként gondolkodunk és cselekszünk, miközben kötelességünk fajként gondolkodni. Gondoskodnunk kell a bárkáról, amelyben a világegyetemben hajózunk: a Földről. Ez globális felelősség.”
Az uralkodó fogyasztói kultúráról is szó esett a beszélgetésben: „Ez a kultúra, amely erősen és mindenütt elterjedt, kétségbeesett vásárlókká tesz bennünket. Muszáj fogyasztanunk. Fogyasztani, állandóan új és új dolgokat vásárolni, mintha ez lenne a vágyott emberi boldogság, és nem vesszük észre, hogy amikor vásárolunk, akkor az időt, életünk idejét használjuk fel erre, bizonyos értelemben
a vásárláshoz szükséges pénzzel magunkat is elköltjük. Ekkor döbbenünk rá, hogy nem maradt időnk a szeretetre, a testvériségre, a betegekre, azokra a dolgokra, amelyek nem hoznak jövedelmet. De megadják az élet ízét…
Az élet nem lehet teher. Az életnek a boldogságról kell üzennie. Nem szabad összekevernünk a boldogság eszméjét, amely önmagában mély egyensúlyt hordoz, az élvezet leegyszerűsített eszméjével. A boldogság szabadságot jelent: mit teszek, mit választok, van-e időm az életemben azokra a dolgokra, amelyek valódi értékeken alapszanak. De ha csak dolgoznom és dolgoznom kell, hogy kifizessem az autó részleteit, mert új autót akarok, és még más részleteket is fizetek, egyre többet és többet, és szeretnék egy házat magamnak a tengerparton, és akkor szükségem van emberekre, akik segítenek megvédeni, amit felhalmoztam, különben kirabolnak… aztán amikor egy kicsit észhez térek, az élet már elment… Ez korunk megtévesztése. És
szinte észrevétlenül válunk képtelenné az együttérzésre mások kiáltása előtt; már nem sírunk a másik ember drámájával szembesülve, és nem érdekel minket, hogy segítsünk neki elviselni, mintha minden mások felelőssége lenne, ami nem ránk tartozik.”
„Annyival kell élni, ami szükséges, ami nélkülözhetetlen… Hogy legyen időnk olyan dolgokra, amelyek érzelmeket, szolidaritást, barátságot ébresztenek, anélkül, hogy másokat elítélnénk. Elemi fontosságú ez, és hiszem, hogy a keresztény üzenet mélysége nem különbözik attól, amit ezen a szinten mondok a dolgokról. Az nem lehet, hogy a világunk siralomvölgy, hogy aztán a mennybe jussunk. Nem. Sem siralomvölgy, sem mennyország.
Minden itt van, és ha van túlvilág, akkor annak a gyökere az innenső világban van.”
Fordította: Thullner Zsuzsanna
Forrás: Avvenire; Terredamerica.com
Magyar Kurír