Ferenc pápa emberi és teológiai hagyatékának méltatása
Patsch Ferenc jezsuita teológus, a római Pápai Gergely Egyetem teológiatanárának írása az egyházfő emberi és teológiai hagyatékáról:
Húsvét másnapján reggel meghalt Ferenc pápa. Amennyire ez külső szemlélő számára megítélhető, Isten megadta neki a legnagyobb ajándékot, amiért ősidők óta szokás imádkozni az egyházban: a „jó halál kegyelmét”. Előző nap még megünnepelte Krisztus feltámadását. Bár már nem tudta személyesen felolvasni a szokásos húsvéti üzenetet, néhány üdvözlő szót mondott a téren összegyűlt tömeghez. Megindító volt látni, ahogy küzd a levegőért. Végső erejével még áldást adott „a városra és a világra” (Urbi et Orbi). Ahogy körbevitték a Szent Péter téren, utoljára még találkozott a húsvétot ünneplő zarándokokkal. Megáldhatott néhány beteg gyermeket és csecsemőket, rózsafüzért ajándékozhatott a szüleiknek. Ott, a téren is felvállalta a gyengeségét – ahogy egész életében tette. Nem is lehetett volna ennél szebben befejezni.
Alig négy nappal a halála előtt, nagycsütörtökön, még szokása szerint meglátogatta a Regina Coeli római börtönt, és találkozott hetven fogvatartottal. Hihetetlen lelkesedéssel fogadták! Megérkezve mentegetőzött, hogy idén már nem tudja megmosni a lábukat. Már csak annyi telt az erejéből, hogy imádkozott velük, néhányakat közülük személyesen is üdvözölt, és végül közösen elmondták a Miatyánkot. Hazafelé tartva egy újságírónő megállította. A kérdésére – hogy „hogyan ünnepli a húsvétot?” – a kis személyautó anyósüléséről csak ennyit mondott, alig hallhatóan: „ahogy tudom…” Békésen várta a véget, törékenyen, mint bármelyikünk. Valami azonban megkülönböztette a többségtől. Az utolsó lehelletéig szolgálta Istent és az embereket. Ha van teljes önátadásban leélt élet, Ferenc pápáé az volt.
Amikor a halálhírét bejelentették, Rómában ragyogó napsütés volt. A város fölött még húsvét békéje lebegett, bűvkörébe vonta azok szívét is, akik szentévi zarándoklatra jöttek, olyannyira, hogy még a turisták is kaptak belőle. Délben megszólalt a szomszédunkban a tizenkét apostolról nevezett plébániatemplom lélekharangja. Magyarországon, úgy hírlik, 11-kor harangoztak a katolikus templomokban, Lengyelországban már 10-kor, minden faluban és városban. A pápa halálhírére mintha az egész egyház megállt volna egy pillanatra – legalábbis nekem ilyen érzésem támadt. Tapintható volt a nagy spirituális vezető hiánya. Azt veszem észre, hogy gyászolom a pápát.
Ferenc pápa tizenkét évig ült Róma püspöki székében és irányította Krisztus „kisded nyáját” (Lk 12,32), avagy „Isten vándorló népét” (populis Dei peregrinans), ahogy a zsinati dokumentumok nevezik a katolikus egyházat (LG 9). Tette ezt odaadással, minden erejével, a tőle telhető bölcsességgel. Biztosan nem hibátlanul – de hát az vesse rá az első követ, aki maga is hiba nélkül való volna közülünk… Nem tisztem pápaságának „értékelése”, nem ismerem ki magam a bonyolult politikai és egyházpolitikai összefüggésekben. Komplex dolog lehet 1,3 milliárd megkeresztelt emberért felelősséget vállalni, szem előtt tartani evilági és túlvilági jól-létüket… Nehéz is belegondolni: a vatikáni adminisztráció, a lelkipásztori látogatások, a püspökkinevezések, az államfői látogatások fogadása (Trumptól Zelenszkijig), a világpolitikai jelentőségű beszédek (az ENSZ-ben és az brüsszeli EU-központban), az állandó reflektorfény, a történelmi kihívások a világjárványtól az egyházi abúzusok kezeléséig, és emellett a római egyházmegye ügyes-bajos dolgainak intézése, találkozások papokkal, a plébániák híveivel… A hármas „papi funkció” ellátása – a tanítói (munus docendi), a megszentelői (munus sacrificandi) és a kormányzói (munus regendi) – egy pápa esetében szinte emberfeletti feladatnak látszik.
Ferenc pápa ezekből a feladatokból sok mindent a „a maga módján” csinált. Nehéz is lett volna másképpen csinálnia, hiszen sajátos perspektívából nézte a dolgokat: ő volt a világtörténelem első dél-amerikai pápája. Ez a nézőpont – „többségi egyház” tagjának lenni, azaz a déli félteke „szegény egyházait” képviselni szemben az immár kisebbségbe került „nyugati egyházzal” – Ferenc pápa egész pontifikátusát és teológiai szemléletét is egészében meghatározta. Hadd soroljak legalább említésszerűen néhányat az ő pápai tanítóhivatalához kötődő teológiai újdonságokról.
Azt hiszem, teológusként nem lehetek elég hálás Ferenc pápának. Számos olyan témát tűzött ugyanis napirendre, amelyek részben már régóta várólistán szerepeltek, avagy egyenesen évtizedek óta íróasztalfiókban hevertek, pedig sürgős lett volna velük számot vetni. Ő volt az, aki újra napirendre tűzte például az „ökumenizmus” kérdéskörét, az egyházak egységének programját. Az erkölcsteológia megújítása is régóta váratott magára, és Ferenc pápa ezen a téren is fontos lépéseket tett. A legelső és valóban eredeti dokumentum már pápává választásának évében megjelent: az Evangelii Gaudium (2013). Ez, az „evangélium öröméről” szóló apostoli buzdítás valóban felrázta és bizonyos értelemben „áthangszerelte” az egyházat azzal, hogy Jézus misszióra hívó szavát nem tartotta többé a papok és szerzetesek (vagy mondjuk a missziós rendek tagjai) feladatának, hanem kivétel nélkül minden keresztényre érvényesnek nyilvánította. Már a stílusa is újdonságnak számított: olvasmányosan (bár elég terjedelmesen), lelkesítő módon tett tanúságot a Jézus Lelkével evangelizáló egyház fiatalságáról és életerejéről.
Két évvel később, a Laudato Si’ (2015) kezdetű, „közös otthonunk gondozásáról” írt enciklikájával ismét egy olyan témát érintett, amely addig csak a leghaladóbb amerikai egyetemek teológiai fakultásainak curriculumában szerepelt: pápai tanítóhivatal elsőként tárgyalta a modern emberiség legsúlyosabb kihívását, az ökológiai válságot. Ferenc pápa ráadásul nemcsak kritizálta a világméretű társadalmi egyenlőtlenségeket és nemcsak megjelölte a környezeti válság legfőbb okát, a „technokratikus paradigmát”, hanem megoldást is javasolt: az evangéliumi elbeszélések bölcsességét és a hit fényét. A „jelenkori antropocentrizmussal” szemben a „hétköznapok ökológiáját” és az „ökológiai megtérést” ajánlotta a keresztény spiritualitás megújítására, miközben mindvégig eleven párbeszédben maradt a tudományokkal és a nem keresztény vallásokkal. Ferenc pápa emellett még közvetlen elődeinél is jobban hangsúlyozta azt a sürgető követelményt, hogy az evangéliumot szervesen be kell építeni a különböző kultúrákba. Ennek az „inkulturációnak” nevezett programnak talán legerőteljesebb és legkifejezőbb dokumentuma – a már említett Evangelii Gaudium mellett – az Amazóniáról (glóbuszunk ezen „tüdejéről”) szóló szinódus után közzétett apostoli buzdítás, a Querida Amazonia (2020).
Mi van még, ami eddig nem létezett? Nos, a családi szeretetre épülő laikus spiritualitás is valami olyasmi, amit az egyház kétezer éves történelme során mintha némileg elhanyagolt volna. Nem mintha korábban az egyház nem támogatta volna a házastársi és családi lelkiséget! Ám Ferenc pápa fontos lépéseket tett azért, hogy kidolgozzák a házastársak egymás iránti szeretetének lelkipásztori teológiáját, elsősorban az Amoris Laetitia (2016), a „szeretet öröméről” szóló apostoli buzdítással, valamint a Gaudete et Exsultate (2018), azaz „Örüljetek és újjongjatok” kezdetű exhortációval is, amely ráirányította a figyelmet a lelkiségteológiára általában, és kivétel nélkül minden keresztényt meghívott „az életszentségre”. Feltűnő, hogy Ferenc pápa majd minden tanítóhivatali szövegének címében szerepelt az „öröm” szó. Ez a fiatalos tematika abban is kifejeződött, hogy a pápa a történelemben példátlan módon szinódus témájává tette a fiatalokat, majd pedig apostoli exhortációt is intézett hozzájuk: a „Krisztus él”, azaz Christus Vivit (2019) lelki olvasmánynak is beillő gyönyörű szöveg, amely ezen a szinten első lépésnek számít a fiatalok teológiájának kidolgozása terén.
A szociális enciklikák terén persze már nehezebb újat mondani. XIII. Leó pápa Rerum novarum-ja óta (1891) már számos pápa (IX. Piusz, XIII. János, VI. Pál, II. János Pál, XVI. Benedek) számos szövegben (Quadragesimo Anno, Mater et Magistra, Pacem in Terris, Populorum Progressio, Octogesima Adveniens, Laborem Exercens, Sollicitudo Rei Socialis, Centesimus Annus, Caritas in Veritate) fogalmazta meg az egyház társadalmi tanítását. Ferenc pápa két ilyen szöveggel is hozzájárult az evangéliumi társadalomkritikához: az első a már említett Laudato Si’ (2015) (amely – vigyázat! – nem egyszerűen „zöld” enciklika!), a második pedig a Fratelli Tutti (2020), amely a „szociális barátság” és a „testvériség” fogalmával új és globálisan érvényes javaslatot tett korunk égető társadalmi kérdéseinek megoldására.
Ferenc pápa emellett a Veritatis Gaudium kezdetű apostoli konstitúcióval (2017) megreformálta az egyházi felsőoktatást, valamint a Praedicate Evangelium-mal (2022) nekilátott a Római Kúria sürgető reformjához is. Utoljára pedig még a Dilexit nos (2024) kezdetű enciklikával is megajándékozott minket, amelyben Jézusnak az emberiséget szerető „szívét” állította példaképül.
De hadd váltsak újra szubjektív, sőt személyes hangra. Ferenc pápa legmaradandóbb üzenetét életpéldájában látom. Minden gesztusával azon igyekezett, hogy visszatükrözze a legszegényebbek és a legkiszolgáltatottabbak emberi méltóságát. Hogy ezzel beemelje őket a világ közvéleményének tudatába. Tanításából ez számomra legmaradandóbb. Nem az, hogy Dél Koreába, Franciaországba, Svájcba, az Egyesült Arab Emirátusokba, az Egyesült Államokba és Kanadába látogatott el (és Magyarországra kétszer is!), és még számtalan gazdag országba. Hanem az, hogy elment Albániába, Jordániába, Srí Lankára, Mianmarba, Bangladesbe, Marokkóba, Madagaszkárra, Irakba is. És igen! – már tolószékben – Kongóba és Dél-Szudánba is, pedig oda ugye nem a rivaldafény kedvéért megy az ember. Hogy szolgálni akart, ez érint meg! Hogy nem félt a haláltól.
2025 húsvét másnapján, közvetlenül Krisztus feltámadásának ünnepe után lezárult ez a példátlan életmű. Ok ez a gyászra, az emlékezésre, de az ünnepre is. Mert az egyház élete nem áll meg ezzel, hanem folytatódik: ahogy a franciák mondják (tárgyilagosan, bár némi iróniával): „Le Pape est mort, un nouveau Pape est appelé à régner.” (Meghalt a pápa, új pápát hívnak uralkodni.) Egy kis iróniáért persze az olaszok sem mennek a szomszédba. A kérdésre például, hogy mikor lesz legközelebb jezsuita pápa, azt szokás mondani: „a következő ötszáz évben nem esedékes”. A gyász méltósága azonban most nem tűri a tréfát, csak az emlékezést, a tiszteletteljes főhajtást és az imát.
Csakhogy nem a gyászé az utolsó szó! Aki hitben él, megszokta, hogy – bár nem naiv optimizmussal – derűvel és bizalommal tekintsen a jövőbe. És reménnyel. Talán a remény egy olyan következő pápának is szól, aki olyan energikus kiállású lesz, mint II. János Pál, olyan briliáns intellektussal bír majd, mint XVI. Benedek, és olyan meleg szíve lesz, mint Ferenc pápának. A derű, a bizalom és a remény végső oka ugyanis – húsvét titka: hogy Krisztus feltámadt. Valóban feltámadt!
(Patsch Ferenc, jezsuita.hu)