Ferenc pápa katekézise: Akkor vagyunk igazán boldogok, amikor ingyenesen szeretnek bennünket
Április 9-án délelőtt lábadozása miatt a Szentatya nem tudta megtartani a szokásos szerdai általános kihallgatást, a Szentszék viszont közzétette az erre az alkalomra készített katekézisének szövegét. Ez folytatása a Jézus Krisztusról, a mi reménységünkről szóló jubileumi katekézissorozatnak. Ezekben a hetekben a katekézisek Jézus találkozásait veszik sorra. A mai, negyedik beszéd témája: A gazdag ember. Jézus rászegezte a szemét (Mk 10,21). Az alábbiakban Ferenc pápa teljes katekézisének fordítását közreadjuk.
Kedves testvéreim!
Ma Jézusnak egy további, az evangéliumokban elbeszélt találkozását vesszük szemügyre [vö. Mk 10,17–22]. Ezúttal azonban nincs neve annak az embernek, akivel Jézus találkozik. Márk evangélista egyszerűen azt mondja róla, hogy „egy ember” (Mk 10,17). Olyan emberről van szó, aki ifjúkora óta megtartotta a parancsokat, de ennek ellenére még nem találta meg életének értelmét. Keresi. Talán olyan ember, aki nem döntött igazán, annak ellenére, hogy elkötelezett embernek látszik. A tetteinken, az áldozatainkon vagy a sikereinken túl ugyanis ahhoz, hogy boldogok legyünk, az fontos igazán, amit a szívünkben hordozunk. Ha egy hajónak vitorlát kell bontania és el kell hagynia a kikötőt, hogy kihajózzon a nyílt tengerre, lehet, hogy csodálatos hajó, kivételes legénységgel, de ha nem húzza fel a ballasztokat és a horgonyokat, melyek rögzítik és mozdulatlanságát biztosítják, sosem fog tudni útnak indulni. Ez az ember luxushajót épített magának, de a kikötőben maradt!
Amikor Jézus útnak indul, ez az ember odaszalad hozzá, letérdel előtte, és megkérdezi: „Jó Mester, mit kell tennem, hogy örököljem az örök életet?” (Mk 10,17). Figyeljük meg az igéket: „mit kell tennem, hogy örököljem az örök életet”. Mivel a törvény betartása nem adta meg neki az üdvösség boldogságát és biztonságát, a tanítóhoz, a mester Jézushoz fordul. Az a feltűnő, hogy ez az ember nem ismeri az ingyenesség szókészletét! Úgy tűnik, mindent a „kell” határoz meg. Minden kötelesség. Az örök élet számára örökség, olyasmi, amit a jognál fogva, a kötelezettségek aprólékos teljesítésével szerez meg. De egy így élt életben, még ha bizonyosan jó szándékkal éli is az ember, mekkora helye marad a szeretetnek?
Mint mindig, Jézus most sem áll meg a külsőnél. Míg ez az ember Jézus elé tárja szép életpályáját, Jézus átlát rajta, belelát ebbe az emberbe. A Márk által használt ige nagyon jelentős: „belenézett” (Mk 10,21). Pontosan azért, mert Jézus mindannyiunkba belelát, úgy szeret bennünket, amilyenek ténylegesen vagyunk. Mit láthatott ugyanis ebben az emberben?
Mit lát Jézus, amikor belénk néz, és szeret bennünket, figyelmetlenségeink és bűneink ellenére? Látja gyarlóságunkat, de arra irányuló vágyunkat is, hogy úgy szeressenek, amilyenek vagyunk.
Amikor belenézett – mondja az evangélium –, „megszerette” (Mk 10,21). Jézus szereti ezt az embert, még mielőtt arra hívta volna, hogy kövesse. Úgy szereti, amilyen. Jézus szeretete ingyenes: pont az ellenkezője a jutalmazás logikájának, mely kínozta ezt az embert. Akkor vagyunk igazán boldogok, amikor felismerjük, hogy így, ingyenesen, kegyelemből szeretnek bennünket. És ez igaz az egymással való kapcsolatainkra is: amíg ki akarjuk érdemelni mások szeretetét vagy kolduljuk a szeretetet, addig ezek a kapcsolatok sosem fognak boldoggá tenni bennünket.
Jézus azt javasolja ennek az embernek, hogy változtasson az életmódján és az Istennel való kapcsolatán. Jézus ugyanis felismeri, hogy ebben az emberben, miként mindannyiunkban, hiány van.
Az a vágy él a szívünkben, hogy szeretve legyünk. Van egy emberségünkhöz tartozó sebhely, amelyen keresztül a szeretet elérhet bennünket.
Ahhoz, hogy ezt a hiányt betöltsük, nem kell elismerést, szeretetet, tekintetbevételt „szereznünk”, „elnyernünk”, „vennünk”, hanem inkább „el kell adnunk” mindent, ami nyomaszt bennünket, hogy szabadabbá tegyük a szívünket. Nem folyton venni kell a magunk számára, hanem inkább adni kell a szegényeknek, rendelkezésre kell bocsátani, meg kell osztani.
Végül Jézus meghívja ezt az embert, hogy ne maradjon egyedül. Arra hívja, hogy kövesse, hogy maradjon benn egy kapcsolatban, hogy kötődjön valakihez. Csak így léphet ki ugyanis a névtelenségből. Nevünket csak egy kapcsolaton belül hallhatjuk, amelyben valaki hív bennünket. Ha egyedül maradunk, sosem fogjuk hallani, hogy a nevünkön szólítanak, „egy” emberek, névtelenek maradunk. Ma talán éppen azért, mert az önelégültség és az individualizmus kultúrájában élünk, boldogtalanabbak vagyunk, mert már nem halljuk, hogy kimondaná a nevünket valaki, aki ingyenesen szeret bennünket.
Ez az ember nem fogadja el Jézus meghívását, és egyedül marad, mert életének ballasztjai a kikötőben tartják. A szomorúság annak a jele, hogy nem tudott útnak indulni. Néha azt hisszük, hogy ezek vagyonok, pedig csak terhek, melyek visszatartanak bennünket. A remény az, hogy ez az ember – mint valamennyiünk – előbb-utóbb megváltozhat, és úgy dönthet, hogy kihajózik.
Testvéreim, bízzuk Jézus szívére mindazokat, akik szomorúak és bizonytalanok, hogy meg tudják érezni az Úr szerető tekintetét, aki meghatódik, amikor gyengéden belénk néz!
Fordította: Tőzsér Endre SP
Magyar Kurír