Ferenc pápa beszéde Jézus találkozásairól
Lábadozása miatt március 26-án délelőtt a Szentatya nem tudta megtartani a szokásos szerdai általános kihallgatást, a Szentszék viszont közzétette az erre az alkalomra készített katekézisének szövegét. Ez folytatása a Jézus Krisztusról, a mi reménységünkről szóló jubileumi katekézissorozatnak. Ezekben a hetekben a katekézisek Jézus találkozásait veszik sorra. A mai beszéd témája: A szamariai asszony – „Adj innom!” (Jn 4,7) Az alábbiakban Ferenc pápa teljes katekézisének fordítását közreadjuk.
Kedves testvéreim!
Miután elmélkedtünk Jézus találkozásán Nikodémussal, aki útnak indult és felkereste Jézust, ma azokról a pillanatokról elmélkedünk, amikor úgy tűnik, mintha Jézus éppen ott várt volna ránk, életünknek annál a bizonyos útkereszteződésénél. Ezek olyan találkozások, amelyek meglepnek bennünket, s eleinte talán még egy kicsit kétkedők is vagyunk: próbálunk óvatosak lenni és megérteni, mi történik.
Valószínűleg ez volt a János evangéliumának negyedik fejezetében említett szamariai asszony tapasztalta is (vö. Jn 4,5–26). Nem számított arra, hogy délben egy férfit talál a kútnál, sőt azt remélte, hogy egyáltalán nem talál ott senkit, hiszen szokatlan órában, tikkasztó hőségben megy vízért a kúthoz. Ez az asszony talán szégyelli az életét, talán úgy érzi, hogy mások megítélik, elítélik, nem értik meg, s emiatt elszigetelődött, megszakította a kapcsolatot mindenkivel.
Ahhoz, hogy Júdeából Galileába menjen, Jézus más útvonalat is választhatott volna, nem kellett volna átmennie Szamarián. Biztonságosabb is lett volna, tekintve a zsidók és a szamariaiak közti feszült viszonyt. Ehelyett ő ott akar áthaladni, és éppen abban az órában áll meg annál a kútnál!
Jézus vár ránk, s úgy intézi, hogy épp akkor találjunk rá, amikor azt hisszük, hogy már nincs remény számunkra.
A kút az ókori Közel-Keleten találkozóhely, ahol néha házasságok is köttetnek, eljegyzési helyszín. Jézus segíteni akar ennek az asszonynak annak megértésében, hogy hol keresse az igazi választ szeretetvágyára.
A vágy témája alapvető fontosságú ennek a találkozásnak a megértéséhez. Jézus az első, aki kifejezi vágyát: „Adj innom!” (Jn 4,10). A beszélgetésbe elegyedés érdekében Jézus gyengének mutatja magát, így megnyugtatja a másikat; eléri, hogy az ne ijedjen meg. A szomjúság gyakran a vágy képe, a Bibliában is. De Jézus itt mindenekelőtt annak az asszonynak a megmenekülésére szomjazik. „Aki inni kért – mondja Szent Ágoston –, ennek az asszonynak a hitére szomjazott” (Tizenötödik homília, 11).
Míg Nikodémus éjszaka ment Jézushoz, itt Jézus délben találkozik a szamariai asszonnyal, amikor a legnagyobb világosság van.
Ez ugyanis a feltárulás pillanata. Jézus Messiásként ismerteti meg magát az asszonnyal, és az ő életére is fényt derít. Segít neki, hogy új módon olvassa élettörténetét,
mely bonyolult és fájdalmas: öt férje volt, és most egy hatodik férfival él együtt, aki nem a férje. A hatos szám nem véletlen, hanem általában a tökéletlenséget jelzi. Talán a hetedik hitvesre utal, aki végre ki tudja elégíti ennek a nőnek a szeretetvágyát. S ez a hitves csakis Jézus lehet.
Amikor rájön, hogy Jézus ismeri az életét, az asszony a zsidókat és a szamariaiakat megosztó vallási kérdésre tereli a beszélgetést. Ez néha velünk is megtörténik, amikor imádkozunk: amikor Isten megérinti problémás életünket, néha beleveszünk a gondolatainkba, melyek a sikeres imádság illúzióját keltik bennünk. A valóságban védőfalakat emeltünk. Az Úr viszont mindig nagyobb, és azt a szamariai asszonyt, akivel a kulturális hagyományok szerint beszélnie sem lett volna szabad, a legnagyobb kinyilatkoztatással ajándékozza meg: az Atyáról beszél neki, akit lélekben és igazságban kell imádni. És amikor az asszony, ismét meglepődve, megjegyzi, hogy ezekben a dolgokban jobb lenne megvárni a Messiást, azt mondja neki: „Én vagyok az, aki veled beszélek” (Jn 4,26).
Olyan ez, mint egy szerelmi vallomás: akire vársz, az én vagyok; az, aki végre képes válaszolni a szeretetvágyadra.
Ezen a ponton az asszony felpattan, és rohan, hogy hívja a falubelieket, mert éppen a szeretet megtapasztalásából fakad a küldetés. És mi mást hirdethetett volna nekik, mint azt a tapasztalatát, hogy megértésre, elfogadásra, megbocsátásra lelt? Ez a kép elgondolkodtathat bennünket az evangelizálás új útjainak kereséséről.
A szamariai asszony, mint egy szerelmes, ott felejti korsóját Jézus lábánál. Annak a fején hordott korsónak a súlya hazafelé tartva mindig emlékeztette őt állapotára, gyötrődéssel teli életére. Most viszont a korsó Jézus lábaihoz van téve. A múlt többé nem teher; a szamariai asszony megbékélt önmagával. És ránk is ez érvényes: ahhoz, hogy útnak indulhassunk hirdetni az evangéliumot,
először az Úr lábához kell helyeznünk élettörténetünk súlyát, át kell adnunk neki múltunk terhét. Csak önmagukkal megbékélt emberek tudják továbbadni az evangéliumot.
Kedves testvéreim, ne veszítsük el a reményt! Ha életünk terhesnek, bonyolultnak tűnik is, vagy ha egyenesen úgy érezzük, hogy elrontottuk, mindig lehetőségünk van arra, hogy átadjuk Istennek, és újrakezdjük utunkat. Isten irgalmasság, és mindig vár ránk!
Fordította: Tőzsér Endre SP
Magyar Kurír