Petőfi és az orosz béke
Nyáry Krisztián írását a facebook-oldaláról vettók át: "Az oroszokat a béke nevében hívták be. A magyar közvélemény 1849 május 1-jén a Wiener Zeitung hasábjairól értesülhetett arról, hogy Ferenc József kormánya „igénybe veszi az orosz cár felségének fegyveres támogatását, amelyet ez neki a legnemesebb készséggel fel is ajánlott.” Néhány nappal később az ifjú császár is megszólalt. Nyilatkozatából mindenki megtudhatta, hogy a cár önzetlen segítségével készen áll Magyarország népeit a felforgató elnyomóktól „megszabadítani, s birodalmunknak a nagy többség által forrón óhajtott békét biztosítani.”
Ez persze akár blöff is lehetett volna, s ezt a magyar kormány is szerette volna így hinni. A galíciai határ melletti orosz csapatösszevonásokról szóló hírek azonban nem sok jót ígértek. Batthyány Kázmér külügyminiszter jegyzéket intézett Ivan Fjodorovics Paszkevics orosz főparancsnokhoz, amelyben megkérdezte, mi az oka a fenyegető lépésnek. Választ nem kapott.
A 190 ezer fős cári hadsereg - közel hatszáz ágyúval - júniusban lépte át a határt. Érkezésük a történelem első intervenciós beavatkozása volt egy függetlenéségéért küzdő, az oroszokkal vitában nem álló ország életébe. Innentől kezdve már csak az volt a kérdés, hogy hány hétig képes tartani magát a magyar honvédsereg.
Július 2-án Brassó közelében elhúzódó ütközetre került sor a székelyföldi hadosztály és a benyomuló cári alakulatok között. Az oroszok óriási létszámfölényben voltak, ám a magyar tüzérség 26 ágyúja képes volt tartani az állásokat az ellenség gyengébb tüzérségével szemben. A tüzéreket személyesen Gábor Áron őrnagy irányította. Fehér lovon száguldozott az ütegek között, s egy idő után az oroszok is rájöttek, hogy ő adja a parancsokat az ágyúzásra. Az orosz lövegek mind őt célozták, két lovat is kilőttek alóla, de továbbra is bátran vezényelte a tüzéreit. Harmadjára őt is eltalálták, azonnal meghalt. Halálhírét a csata végégig nem merték közölni, a nevében adták ki a parancsokat. Jó döntés volt, mert a csatát a magyarok megnyerték, de a szabadságharc leverését ez is legfeljebb csak lassítani tudta.
A még magyarok kezén levő települések száma egyre csökkent, július 3-án néhány napra Debrecenbe is bevonult a IV. cári hadtest. Az egykori ideiglenes fővárosból érkező menekültek megtöltötték a legközelebbi, magyar kézen lévő nagyváros, Nagyvárad utcáit, mindenki az oroszokról beszélt. Fölelevendtek a tatárjárás legendái: asszonyokat a nyeregbe felkapó cserkeszekről, mindent felégető, sáskaként pusztító kozákokról szóltak a hírek.
A rettegés egyszerre volt túlzó és reális. A cári intervenciós seregnek semmilyen helyismerete nem volt Magyarországon. Az osztrákok a budai helytartótanács egykori alelnökét, gróf Zichy Ferencet rendelték melléjük élelmezési és ellátási főbiztosnak. A népnyelv ezért szinte azonnal a „muszkavezető” kitünető címet adományozta neki.
A főbiztosnak és társainak kellett megmutatniuk a felvonuláshoz szükséges utakat, gondoskodni az orosz katonák élelmezéséről és elszállásolásáról, kihelyeztetni Paszkevics herceg, cári főparancsnok magyar nyelvű hirdetményeit, egy-egy településen összeállítani a megbízhatatlannak tartott személyek listáját, gondoskodni elfogatásukról, vagyonuk elkobzásáról. Egy orosz tiszt, Osten-Korff ezredes így emlékezett meg róluk: „A velünk jött császári biztosok nyilvános helyre nem mertek menni, hanem az elöljárókat szállásaikra hívták s így osztogatták parancsai¬kat. (…) Többnyire magyarok lévén, kezdetben röstellték elvállalt szerepeiket; de midőn nem tartottak immár attól, hogy csapataink, amiről többször volt szó, megfordulnak, nagyon is hetykén viselkedtek s gyakran minden ok nélkül sarcolásra unszolták katonáinkat.” Ugyancsak ebből a memoárból tudjuk, hogy Zichyék azzal hitegették a határt átlépő oroszokat, hogy a magyar falvakban majd sóval és kenyérrel fogják őket fogadni. Ehelyett jeges elutasításban volt részük.
A muszkavezetőnek ráadásul nem sikerült megfelelő mennyiségű élelemről gondoskodnia, a lovak takarmánya például egyetlen napra sem volt elegendő. Eközben tombolt a kolera is: csak július első öt napjában kétezer ember halt meg az orosz táborban. Paszkevics herceg már csak ezért is elejét akarta venni a felesleges erőszaknak, kis pihenőre és élelmiszerre volt szüksége. Debrecenbe történő bevonulása előtt kiáltványban fordult a lakossághoz, amelyben kikötötte, hogy ha elegendő mennyiségű gabonát biztosítanak, és meghódolnak törvényes uralkodójuknak, „tévelygésüket ez egyszer nem fogja megtorolni”. A cívis város tanácsának ez megfelelő alku volt: Debrecen így egyetlen puskalövés nélkül került az oroszok birtokába. Csak három napig maradtak, de ezalatt sikerült három hétre elegendő élelmiszerkészletet összegyűjteniük.
A Nagyváradra menekült debrecenieknek a sarcoláson túl tehát nem nagyon lehetett személyes élményük az oroszok erőszakos cselekedeteiről. Máshol azonban nem voltak ennyire szerencsések, és megismerték a „ruszkij mir”, az orosz béke szabályait. Dernő község mellett például magyar népfelkelők keveredtek harcba egy orosz lovascsapattal. A cáriak 23 foglyot ejtettek. Hoky István rozsnyói pap, a szabadcsapat parancsnoka kegyelmet kért, de a katonák meg akarták torolni a soraiban esett veszteséget. A szerencsétlen papnak előbb mindkét karját levágták, fogait kiverték, nyelvét kivágták, majd a többiek szeme láttára kiherélték. Ugyanígy végeztek további három fogollyal.
Petőfi Sándor, akiről egy évvel korábban az első szabad választáson ellenlábasai sok pénz ráfordításával elhitették, hogy valójában „muszka spion”, az orosz cár ügynöke, döbbenettel látta, hogy az oroszok elözönlik az országot. Megírta Föl a szent háborúra! című versét, amelynek üzenete a leginkább lelkes olvasó számára is túlzásnak hathatott: „Sok az orosz, nagy a száma, / Mi haszna? / Több lesz ott a magyar; talán / Száz is jut egy oroszra”. Végül aztán nem is ezt, hanem a két héttel korábban született A honvéd című költeményét ajánlotta fel a kormánynak propaganda-célokra. A Petőfi által nyomtatott röplapokból Szemere Bertalan miniszterelnök 500 forintért át is vett 25 ezer példányt, hogy a nép között terjesszék.
Persze ekkorra a költő is pontosan tudta, hogy ez már kevés. Csalódottan látta, hogy a Kossuth által beharangozott, Pest mellett vívandó „véres, elhatárzó, utolsó leheletünkig tartó csatára” nem fog sor kerülni. Amikor a kormány bejelentette, hogy feladja a fővárost, elkeseredésében családjával együtt rokonaihoz utazott Mezőberénybe. Aranyhoz írt utolsó levele tanúsága szerint azzal a szándékkal ment, hogy felhagy minden közéleti tevékenységével: „vajha soha többé a nyilvános életnek még csak küszöbére se kényszerítene sorsom; s most itt vagyunk, s amely percekben végképp felejtem, hogy hazám is van, tökéletesen boldog vagyok.”
Fásultságából csak Bem tábornok hívó szava zökkentette ki. Mezőberényből ment Váradra, hogy ott Bem seregéhez csatlakozzék. Végül csak július 25-én érte utol Berecken a tábornokot. A kevésszavú, mogorva katona sírva ölelte meg a költőt. Csak Petőfi irányába mutatott ilyen mély elérzékenyülést. Egy idegen nyelvű őrmestert, aki nem hitte el, hogy a civil ruhás, csapzott fiatalemberben őrnagyot kell tisztelnie, és kezet emelt rá, Bem példásan megbüntetett. Petőfi másnap a sereggel együtt indult útnak Székelykeresztúr felé – immár szekéren.
A költő utolsó napja több visszaemlékezés alapján is rekonstruálható. Július 30-án délután érkeztek meg Székelykeresztúrra, a többi tiszttel együtt egy vendégszerető családnál vacsorázott. A házigazdáknak feltűnt, hogy az őrnagy úr nem visel „csákót vagy sapkát, hanem közönséges kalapot és benne három szál nemzetiszínű tollút (...), és kihajtott inggallért hord.” Vacsora után kimentek a kertbe, ahol letelepedtek a padokra és vidám társalgás mellett hallgatták a háziak lányát, aki „A virágnak megtiltani nem lehet...” kezdetű megzenésített Petőfi-verset adta elő. Innen a költő továbbment egy vendéglőbe zenét hallgatni, és csak hajnalban tért nyugovóra. Pár óra múlva fél hatkor már indultak is tovább.
Petőfi világos, vitorlavászonból készült inget, és sötét nadrágot viselt szürke köpennyel, fején egyszerű katonatiszti sapka volt, az oldalán kard. Bem arra számított, hogy seregéhez Segesvár környékén majd csatlakozni fog két másik dandár, így összesen nyolcezer emberrel fog megütközni a tízezer fős orosz haderővel. Az erősítés azonban nem érkezett meg, kevesebb, mint háromezer honvéd állt szemben az ellenséggel. Az ütközet így is sikeresen kezdődött: az oroszok még nem tudtak teljes létszámban felfejlődni, ráadásul a magyar tüzérség első lövése telibe találta Szkarjatyin tábornokot, a sereg vezérkari főnökét.
Még nem látszott, miként fog végződni az ütközet, amikor délután egy órakor Bem megpróbálta kivonni a veszélyzónából Petőfit. Utasította, hogy vonuljon vissza a harctól, de a költő a tábornok tudta nélkül mégis csatlakozott a segesvári Ördög-erdőben verekedő egységekhez. Több ponton is feltűnt az ütközetben, amint a harcot figyelte és füzetébe jegyzetelt. Délután öt óra felé szemtanúk látták a Sárpatak hídjánál. Éppen egy székely század próbált megállítani egy négyszeres túlerőben lévő fős dzsidás kozákcsapatot. Egy jelenlévő katonaorvos kiáltozva próbálta felhívni a figyelmét a veszélyre, de Petőfi csak legyintett: „Potomság.” Valószínűleg ez volt az utolsó szava.
Addigra az orosz sereg egyesítette erőit, már nem lehetett megállítani őket. Maga Bem is menekült. Életét néhány huszár testőrének önfeláldozása mentette meg, a tábornok a lováról egy mocsárba zuhant, ahol sérülten bujkált estig. Petőfi láthatta a visszavonulást, mert ő is futni kezdett. A katonaorvos, aki utoljára beszélt vele, felfigyelt rá amint a Héjjasfalva és Fejéregyháza közötti országúton sapka nélkül, lobogó hajjal, széttárt világos ingében rohan. „A falu fölötti dombon a menekülők szörnyű mészárlása ment végbe” – számolt be a folytatásról a csata után jelentésében egy orosz ezredes.
Petőfi halálát senki nem látta, holttestét azonban talán igen. August von Heydte őrnagy, Lüders osztrák összekötő tisztje fél órával a mészárlást végbevivő orosz ulánusok után érkezett. 1853-ban írott beszámolója szerint az útszéli kút mellett fekvő, polgári ruhás felkelőtiszt holttestét addigra már kirabolták. Az „alacsony termetű, vézna, sárgás bőrű, szakállas” férfi mellén szúrt seb volt, körülötte vérrel bemocskolt, Bemnek szóló katonai jelentések és vagy száz darab magyar kitüntetés. Ezeket már nem volt kinek odaadni. Ma már nem lehet megállapítani, hogy Heydte valóban Petőfi holttestét látta-e, vagy valamely más, Bem környezetébe tartozó elesett tisztét.
Petőfivel együtt mintegy ötszáz embert dobáltak tömegsírokba az oroszok.
(Nyáry Krisztián facebook oldaláról)