Az idei Szeretetláng Fesztivál főelőadójáról
Az olasz származású Justo Antonio Lofeudo Argentínában született. Ő a Legszentebb Eucharisztia Misszionáriusai szerzetesközösség egyik alapítója, az Örökimádás világszerte ismert apostola. Az Eucharisztia Misszionáriusai Közösség tevékenysége nyomán ma körülbelül 3000 örökimádó kápolna működik, gyakorlatilag minden kontinensen, és ebben Justo atyának nagy szerepe van. A portálokon több százezres nézettséget érnek el egyes videói.
Justo atya azok közé tartozik, akiket megkereszteltek, de nem gyakorolták a vallásukat. Vegyészmérnökként sikeres karriert épített, multicégek foglalkoztatták és beutazhatta a világot. Ő maga így vall erről: „Jól emlékszem arra az időszakra, amikor Braziliában dolgoztam. Fiatal voltam, felfele ívelt a karrierem, szóval minden a legnagyobb rendben alakult. (…) Egyik nap abbahagytam a munkát és kimentem az irodából sétálni. Ahogy mentem, feltettem magamnak a kérdést: Mi végre vagyok a világon? Mert láttam, hogyha kitartok a munkában, sokra vihetem cégnél, akár a főnökségig. De tudtam, hogy nem erre vagyok meghívva, mert minden alkalommal, amikor elértem valamit, ürességet éreztem utána.”
35 évesen döbbent rá, hogy nem akar materiális célokért küzdeni. Olaszországba költözött, miközben a REND kérdése foglalkoztatta, ami a Világegyetemben fellelhető. Kétéves böjtbe kezdett, ezalatt arra a felismerésre jutott, hogy közelebb akar kerülni Istenhez. „Először Veronában éltem, majd 1989-ben Bergamoba költöztem. Mérnökszakértőként dolgoztam. A munka miatt egyszer Torinóba utaztam, de lemondták a megbeszélést, és ez lehetőséget adott, hogy felfedezzem a várost. Az első utam a Keresztelő Szent János székesegyházba vezetett, ahol a torinói leplet is őrzik. Délután 4-5 tájban érkeztem. Alig néhányan voltak a templomban. A gyóntatószéknél egy atya ült, aki épp imádságos könyvet olvasott. Először a leplet néztem meg és éreztem, hogy valódi. Be kell hogy valljam, korábban, amikor még távol állt tőlem a hit, úgy gondoltam, hogy hamisítvány.” Lofeudo a lepel előtt állt és azt érezte, hogy Medjugorjeba kell mennie. Ám előtte – gondolta-, ez a megfelelő hely és idő a gyónásra. Ekkor szégyenérzet fogta el, hogy 35 évet távol töltött Istentől.
„Tettem pár lépést a fülke felé, majd vissza, de a templomból nem mentem ki. Végül megkaptam fentről a végső lökést és a gyóntatófülkében találtam magam. Mondtam az atyának, hogy meg szeretném vallani a bűneimet. A pap azt válaszolta: rendben, térdelj csak le. Én pedig mondtam neki, hogy az egész életemről szeretnék beszélni. …és harmincöt év után bevallottam a bűneimet. A pap ezután azt mondta, hogy mind közül a legnagyobb bűnöm, hogy Istentől ilyen sok éven át távol éltem. Vigasztalásnak szánta, de igaza volt. Feloldozott és abban a pillanatban feltört belőlem a sírás. Ő megveregette a hátamat és azt mondta: „Ne bánkódj, az egyház nemcsak a szenteket, hanem a bűnösöket is magában foglalja.”
Justo ezután elutazott Medjugorjéba, és ez az út teljes egészében megváltoztatta az életét. „A Boldogságos Szűz Mária miatt hagytam hátra minden múltbeli bűnömet” – írta később. Még ugyanebben az évben, karácsonykor visszatért Medjugorjéba és a papi hivatást választotta. A domonkosoknál filozófiát, teológiát tanult. Pappá szentelése után szinte rögtön meghívást kapott az örökimádásra. Ennek előzménye egy találkozás volt Martin Lucia atyával, Argentínában. Justo ekkor rádióműsorokat vezetett és megkérték, hogy készítsen vele interjút. A beszélgetésük eredménye: három örökimádási kápolna megnyitása volt Buenos Airesben. Justo atya abban a pillanatban erős hívást érzett a szívében, hogy erre tegye fel egész életét…