Ferenc pápa homíliája: Ha hittel követjük az Urat, kóborlókból zarándokokká válunk
Március 9-én, nagyböjt első vasárnapjának délelőttjén a Szentatyát az Átfogó Emberi Fejlődés Szolgálatáért felelős Dikasztérium prefektusa, Michael Czerny jezsuita bíboros helyettesítette, ő vezette az önkéntesek jubileuma alkalmából bemutatott ünnepi szentmisét a Szent Péter téren. Az alábbiakban teljes terjedelmében közöljük magyar fordításban a Szentatya által készített homíliát, melyet Czerny bíboros olvasott fel.
A bazilika homlokzatának középső erkélyéről – melyet a pápák általában húsvétkor és karácsonykor az Urbi et Orbi áldás alkalmával használnak – leengedték a Szentatya fizikai jelenlétét szimbolizáló drapériát.
Megköszönve az önkéntesek munkáját, a pápa azt mondta nekik, hogy „odaadó munkátok reményt ébreszt az egész társadalomban”, az evangéliumot magyarázva pedig azt hangsúlyozta, hogy a kísértések legyőzésével Jézus nekünk is utat nyitott.
Jézust a Lélek a pusztába vezeti (Lk 4,1).
Nagyböjti utunk minden évben azzal kezdődik, hogy követjük az Urat ebbe a térbe, amelyen ő áthalad, és amelyet átalakít számunkra. Amikor ugyanis Jézus belép a pusztába, döntő változás megy végbe: a csend helye a hallás közegévé válik. A próbára tett hallásé, mert két teljesen ellentétes hang közül kell választani, kire is hallgassunk. Az evangélium tehát ezt a feladatot állítja elénk, s ennek kapcsán az evangélium azt tanúsítja, hogy
Jézus útja az engedelmesség aktusával kezdődik: a Szentlélek, Isten ereje vezeti őt oda, ahol semmi jó nem terem a földből, és semmi jó nem hullik az égből.
A pusztában az ember megtapasztalja saját testi-lelki nincstelenségét, a kenyérre és beszédre való szükségét.
Jézus is – aki valódi ember – megéhezik (vö. Lk 4,2), és negyven napon át megkísérti egy olyan beszéd, amely nem a Szentlélektől, hanem a gonosztól, az ördögtől származik. Ahogy belépünk a nagyböjti időszak negyven napjába, gondolkodjunk el azon, hogy mi is megkísértettek vagyunk, de nem vagyunk egyedül: velünk van Jézus, aki utat nyit a pusztában. Isten emberré lett Fia nem csak példát ad nekünk a gonosz elleni küzdelemben, hanem sokkal többet: erőt ad nekünk, hogy ellenálljunk a gonosz támadásainak, és kitartsunk az úton.
Nézzük meg tehát Jézus megkísértésének és a mi megkísértésünknek három jellemzőjét: milyen a kezdete, a módja és a kimenetele. E két tapasztalat összehasonlításával támpontot találhatunk saját megtérésünk útjához.
Először is, kezdetét tekintve Jézus megkísértése kívánt megkísértés: az Úr nem kivagyiságból megy a pusztába, hogy megmutassa, milyen erős, hanem mert gyermeki módon az Atya Lelkének rendelkezésére áll, akinek vezetésére készségesen válaszol. A mi megkísértésünk ezzel szemben elszenvedett kísértés: a gonosz megelőzi szabadságunkat, belülről megrontja, mint belső sötétség és állandó csábítás. Miközben arra kérjük Istent, hogy ne hagyjon el minket a kísértésben (vö. Mt 6,13), emlékezzünk arra, hogy ő már válaszolt erre az imára Jézuson, a megtestesült Igén keresztül: velünk marad, mindig.
Az Úr közel van hozzánk és gondunkat viseli, különösen a megpróbáltatás és a gyanúsítás helyén, vagyis amikor a kísértő hallatja a hangját.
Ő a hazugság atyja (vö. Jn 8,44), romlott és megrontó, mert ismeri Isten beszédét, de nem érti azt. Sőt, elferdíti: ahogy Ádám idejében, az édenkertben tette (vö. Ter 3,1–5), úgy teszi most az új Ádámmal, Jézussal a pusztában.
Itt megragadjuk azt az egyedülálló módot, ahogyan Krisztus kísértést szenved, nevezetesen az Istennel, az ő Atyjával való kapcsolatában. Az ördög az, aki elválaszt, a szétválasztó, a megosztó, míg Jézus az, aki összekapcsolja Istent és az embert, ő a közvetítő. Elfajzottságában az ördög ezt a köteléket akarja szétszakítani, kiváltságossá téve Jézust: „Ha Isten Fia vagy, mondd ennek a kőnek, hogy váljék kenyérré” (Lk 4,3). És azután: „Ha Isten Fia vagy, vesd le magad innét” (Lk 4,9) a templom párkányáról, legmagasabb pontjáról. Ezekkel a kísértésekkel szemben Jézus, az Isten Fia, döntést hoz arról, hogy ő milyen módon fiú. Az őt vezető Lélekben meghozott döntése megmutatja, hogyan akarja megélni az Atyával való gyermeki kapcsolatát. Láthatjuk, hogyan dönt az Úr: ez az egyedülálló és kizárólagos kapcsolat Istennel, akinek ő az egyszülött Fia, olyan kapcsolattá válik, amely kivétel nélkül mindenkit bevon.
Az Atyával való kapcsolat az az ajándék, amelyet Jézus megoszt a világgal az üdvösségünkért.
Ez a kapcsolat nem féltékenyen őrzött kincs (vö. Fil2,6), amellyel dicsekedni kívánna, hogy sikert arasson és követőket vonzzon.
Mi is kísértésnek vagyunk kitéve Istennel való kapcsolatunkban, de épp ellentétes módon. Az ördög ugyanis azt sziszegi fülünkbe, hogy Isten valójában nem is az Atyánk, hogy valójában elhagyott bennünket. A sátán arról akar meggyőzni bennünket, hogy az éhezők számára nincs kenyér, még kevésbé a kövekből, és bajainkban az angyalok sem jönnek segítségünkre. Ehelyett a világ gonosz hatalmak kezében van, akik számításaik gőgjével és a háború erőszakosságával eltiporják a népeket. Épp,
amikor az ördög el akarja hitetni velünk, hogy az Úr távol van tőlünk, és kétségbeesésbe akart taszítani bennünket, Isten még közelebb jön hozzánk, életét adva a világ megváltásáért.
És itt van a harmadik szempont: a kísértések kimenetele. Jézus, Isten Felkentje legyőzi a gonoszt. Elűzi az ördögöt, aki azonban visszatér, hogy megkísértse őt „a kiszabott időben” (Lk 4,13). Ezt mondja az evangélium, és emlékezni fogunk erre, amikor a Golgotán ismét halljuk, ahogy követeli Jézustól: „Ha Isten Fia vagy, szállj le a keresztről” (Mt27,40; vö. Lk23,35). A pusztában a kísértő legyőzetett, de Krisztus győzelme még nem végleges: kereszthalálával és húsvéti feltámadásával lesz majd végleges.
Miközben hitünk központi titkának ünneplésére készülünk, felismerjük, hogy a mi próbatételünk kimenetele más. A kísértéssel szemben mi időnként elbukunk: mindannyian bűnösök vagyunk. A vereség azonban nem végleges, mert szeretetben végtelenül nagy megbocsátásával Isten felemel bennünket minden elbukásból. Próbatételünk tehát nem kudarccal végződik, mert Krisztusban megváltást nyerünk a gonosztól.
A pusztán vele átkelve olyan úton járunk, ahol nem volt kijelölt útvonal: Jézus maga nyitja meg számunkra a szabadulásnak és a megváltásnak ezt az új útját. Ha hittel követjük az Urat, kóborlókból zarándokokká válunk.
Kedves testvéreim, arra biztatlak benneteket, hogy így kezdjük nagyböjti utunkat. És mivel az út során szükségünk van a Szentlélek által szüntelenül támogatott jóakaratra, örömmel köszöntöm az összes önkéntest, akik jubileumi zarándoklatukon ma Rómában vannak. Kedves barátaim, köszönöm szépen, hogy Jézus példáját követve úgy éltek, hogy felebarátaitokat szolgáljátok, és nem azt várjátok, hogy ők szolgáljanak benneteket. Az utcákon és a házakban, a betegek, a szenvedők, a foglyok mellett, a fiatalok és az idősek között végzett odaadó munkátok reményt ébreszt az egész társadalomban. A szegénység és a magány pusztáiban az önzetlen szolgálat megannyi apró gesztusa egy új emberiség csíráit segít kihajtani: azét a kertét, amelyet Isten megálmodott és ma is álmodik mindannyiunk számára.
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican Media
Magyar Kurír