A felebarát szolgálata prófétai jel – A Sant’Egidio közösség ünnepe Rómában

• 

A Falakon kívüli Szent Pál-bazilikában ünnepelte a Sant’Egidio közösség az 56. születésnapját. Mintegy 5000 ember gyűlt össze, a liturgia főcelebránsa Matteo Zuppi bíboros, bolognai érsek, az Olasz Püspöki Konferencia elnöke volt. A külföldi, így a magyarországi közösségek képviselői is jelen voltak.

Különböző generációk gyűltek össze, akik a kezdetektől fogva osztoztak a Sant’Egidio életében, és sok-sok fiatal, akik nemrég fedezték fel az imádságnak és a szegényekkel való barátságnak ezt a közösségi útját. Ott voltak a közösség szegény barátai, hajléktalanok, fogyatékkal élők, betegek, magukra hagyott idősek, menekültek, kirekesztettek – egy hatalmas, örömteli nép, amelynek tagjait összeköti Isten szava, az Úr szeretete.

A liturgián koncelebrált Giovanni Battista Re bíboros, a Bíborosi Kollégium dékánja, Walter Kasper bíboros, a Keresztény Egység Előmozdítása Dikasztériumának emeritus elnöke, James Harvey, a Falakon kívüli Szent Pál-bazilika főpapja és Vincenzo Paglia érsek, a Pápai Életvédő Akadémia elnöke. Az olasz politikai és kulturális élet szereplői közül is többen részt vettek az eseményen. Ott voltak a számos országban jelen lévő Sant’Egidio közösségek, így a budapesti, pécsi és monori közösség képviselői is.

Matteo Zuppi bíboros a sziklára épített ház evangéliumi történetének felolvasását követően homíliájában kifejezte örömét, amiért a hatalmas bazilika még kicsinek is tűnik, olyan sok ember gyűlt össze hálaadásra a rengeteg ajándékért, amely a közösségen keresztül sokak életét fénylővé, boldoggá tette. „Egy nagy, egyetemes nép, az alázatosok és szegények népe, akik dicsérik az Urat, mert ingyen és érdem nélkül annyi jó vizet kaptak tőle. Olyan vizet, amely oltja a szomjat, sőt, magát a szívünket is forrássá teszi.”

Zuppi bíboros fiatal kora óta a Sant’Egidio tagja, így mindvégig többes szám első személyben beszélt. Szemléljük a szeretet teljességét, ahová az életünk tart – mondta. Akkor tudunk jól élni ezen a földön, ha nem feledkezünk meg arról, hogy az életünk efelé tart. Szegénységünk és kicsinységünk ellenére az Úr elárasztott szeretetének ámulatra méltó kincseivel. Az a parányi mag, amelyet 1968. február 7-én vetettünk el, nem szűnik meg sok gyümölcsöt teremni.

Isten szava nem tér vissza eredménytelenül, „hanem végbeviszi akaratomat, és eléri, amiért küldtem” – mondja Izajás próféta a szentmise olvasmányában. Isten akarata, hogy az emberek szeressenek és szeretve legyenek. Hozzátette: dicsérjük az Urat a sok szeretetért, és közben érezzük a nyugtalanságot, hogy még nem értünk el szeretetünkkel sokakat, akik reménytelenül szenvednek ebben a drámai világban.

Isten öröme nagyon emberi, nagyon valóságos. Azoknak az öröme, akik szembeszállnak a gonosszal, a rengeteg erőszakkal, szegénységgel, ami, mint a zápor, amelyről az evangélium beszél, pusztítva zúdul otthonainkra. Sokan ezért tehetetlenül még jobban bezárkóznak, eluralkodik az „én”, nincs helye a „mi”-nek és Istennek. Pedig csak az „én”-ből való kilépés által érthetjük meg, hogy kik vagyunk, és ez az egyik ok, amiért hálát adhatunk a közösségnek: kihozott az énközpontúságból, és megmutatta a többieket, hogy szeressük őket.

Köszönetet mondott ezért Andrea Riccardinak, a Sant’Egidio alapítójának, aki ma is segít, hogy elhiggyük: lehetséges, hogy a föld a közös otthonunk legyen. Művelte a párbeszédet, keresve az idők jeleit, hogy azokat ne fatalista módon, hanem az evangélium fényében értelmezze.

Köszönetet mondott Marco Impagliazzónak, a közösség elnökének és mindazoknak, akik vele együtt dolgoznak, hogy ez az egyetemes a közösség mindig egy család maradjon, a figyelmes és kifinomult testvériség jellemezze: egy otthon, egy család, ahol az Istennel és a testvérekkel való kapcsolatban, a kölcsönös szolgálatban növekszünk, nem pazarolva az időt meddő vitákra.

A közösség nem szűnt meg álmodni, nem lett közömbös. Az én világa a szubjektivizmus homokjára épít, ami elhiteti az emberrel, hogy önmaga van a középpontban, és ezáltal versengésbe torkollik, a szembenállás logikája uralkodik el. A Sant’Egidio közösség akar lenni, együtt gondolkodni, és ez néha nem könnyű, sok munkát kell belefektetni, de fontos, hiszen egyedül nem üdvözülhetünk.

A kezdeti radikalitásból a hűséges szeretet sziklája lett, amely nem adja fel a nehézségek közepette, a jó kitartó, szenvedélyes keresése jellemzi. Gaudium et spes, öröm és remény, pontosan erre van szüksége a kiábrándult világnak. „Az öröm és remény, a gyász és szorongás, mely a mai emberekben, főként a szegényekben és a szorongást szenvedőkben él, Krisztus tanítványainak is öröme és reménye, gyásza és szorongása, és nincs olyan igazán emberi dolog, amely visszhangra nem találna szívükben” – e szavakkal kezdődik a Gaudium et spes zsinati konstitúció. A Sant’Egidio a zsinat gyermeke, amely az Egyházat az emberi nem egységének jeleként és eszközeként határozza meg. A közösség egy kis nyáj, de a szíve nagy és egyetemes. Nem a kiválasztottak kasztja, hanem egy család, ahol mindenkit Isten hív és szeret.

Próféciát képvisel a világban. A felebarát minden alázatos és apró szolgálata prófétai, mert összeszövi a társadalom szétszakadozott darabjait. A prófécia a szeretet gesztusa, amely ma elkezdi azt, ami holnap teljes lesz. Ezért érzi a közösség a nyugtalanságot, hogy prófécia legyen a világban, az eljövendő világban, amelyben hinni kell. Az áldozatok, a szegények sirámai megsebzik a közösség érzékeny szívét, ez pedig konkrét és személyes együttérzéssé válik a kicsinyek és egész országok iránt.

Andrea Riccardi egy kissé elfelejtett olasz igét elevenített fel: riamicarsi, újra barátnak lenni, barátivá tenni az ellenségek, a közönyösek lelkét. Közösségeink alázatosan képviselik ezt a döntést, hogy újra barátivá tegyék a világot. Matteo Zuppi bíboros köszönetet mondott ezért az ukrajnai testvéreknek és másoknak, akik a fegyveres konfliktusok számos területén a béke próféciáját képviselik szeretetükkel, megpróbálnak újra barátivá tenni egy olyan világot, ahol háború van: innen kezdődik a béke.

Végül kérte az Urat, küldjön új munkásokat az aratásába, válassza mindenki a béke útját, legyen minden közösség, a legkisebb is a szeretet sziklája. Küldje tanítványait, rájuk bízva azt az erőt, amely képes megváltoztatni a világot, megvalósítani ma is Isten vágyát, ami mindenki vágya is: a szeretetet.

Forrás és fotó: Santegidio.org

Thullner Zsuzsanna/Magyar Kurír