Még egyszer az oktatásügyről
Avagy: „Fiam, ha már felkötted a kolompot, zörgessed.”
Akkor fussunk neki még egyszer az oktatásügynek és a sztrájkoknak. Hogy baj van, az tagadhatatlan. Az oktatási kiadások trendszerűen csökkennek: 20 éve még a GDP 5,5 százalékát tették ki, 2020-ra ez az érték 4 százalék alá csökkent. Az európai statisztika szerint hazánk a tagországok közül a legkevesebbet költi erre a területre, miközben a pedagógusok leterheltsége a legnagyobbak között van. Tavaly több, mint hatezer pedagógus hiányzott, a korfa öregszik, utánpótlás alig, a bérek mélyen az átlag alatt vannak.
Az új tantervek – finoman szólva -, nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket, a diákok a nemzetközi felmérésekben az elsők közül lecsúsztak az utolsók közé. Csökken a felsőoktatási intézményekbe jelentkezők száma, és a kötelező tanulói felső korhatár 18 évről 16 évre való lecsökkentése is hibás döntésnek bizonyult, a kiesők jó része nem jelent meg a munkaerő-piacon.
Az iskolák komoly anyagi gondokkal küzdenek (a szülők segítenek, ahogy tudnak, mint a betegek hozzátartozói a kórházakban), az infrastruktúra romlik, miközben nő az adminisztrációs teher és a pénzek kiszervezése.
Nem értem, pártunk s kormányunk miért nem veszi figyelembe ezeket a tényeket és a szakma figyelmeztetéseit hosszú évek óta? Hiszen épp most kellene összefogni, elismerni, hogy valamit elrontottunk, félre siklott, de szeretnénk kijavítani… (Eszembe jut a zelóta forradalmár Simon és a vámszedő Máté, két politikai ősellenség, aki Jézus tanítványaként képes volt békességben együtt dolgozni Isten országáért. Hogy mi ezt nem tudjuk megtenni, jól mutatja, milyen messze vagyunk Jézustól, hazánk pedig attól, hogy egyáltalán kacérkodhasson a „keresztény Magyarország” címkével.)
Megoldás helyett a felelős vezetők először úgy tettek, mintha nem is lenne semmi probléma, az egyre erősödő jelek nem léteznének. Nincs itt semmi látnivaló, néhányan hőbörögnek, de majd megunják…
Nem unták meg. Nem lehetett megunni, mert hazánkról és jövőnkről van szó. Rólunk, a még itt maradó fiatalokról és a felnövekvő nemzedékről.
Így aztán a döntéshozók 19-re lapot húztak, hátha bejön: ha nem lehet semmibe venni a szakszervezeteket, petíciókat, felvonulásokat és sztrájkokat, nem lehet jelentéktelennek feltüntetni a problémát, akkor próbáljuk meg erővel lenyomni őket! Jöhet a pedagógusok lejáratása és megfélemlítése, illetve mindenki más vádolása és hibáztatása. Tizenkét év kormányzás után is ez a baloldal hibája, Brüsszel az oka mindennek, meg a háború és a szankciók, meg a liberálisok, meg mindenki, csak nem „mi” (mint a kisgyerekek a homokozóban: a másik kezdte!).
Hivatkozzunk a törvényekre – amelyeket épp azért alkottunk ilyenekre, hogy ellehetetlenítsük velük a sztrájkokat -, és rúgjuk ki a renitenseket, hátha a többiek „észhez térnek”. (Cinikus módon azzal igazolva mindezt, hogy a tanulók érdekében és a tanulás biztonságáért tesszük, fel sem téve a kérdést, hogy ki fog helyettük tanítani?)
Nem vitás, hogy olykor beválik a megfélemlítés. Lehet erre játszani, főleg válságos időkben, amikor amúgy is nő az emberekben a szorongás és félelem. A felelősség elhárítása, bűnbakok kinevezése és az egzisztenciális bizonytalanságra játszás működhet egy darabig – de még ha célt érnének is vele (ami kétséges), ettől megoldódnának a problémák? Nem hinném.
Mit lehet ilyenkor tenni?
Nagymamám annak idején azt mondta: Fiam, ha már felkötted a kolompot, zörgessed.
Zörgetnünk kell azokon a bizonyos ajtókon, demonstrálni, sztrájkolni, amíg a döntési helyzetben lévők nem hajlandók valódi párbeszéded kezdeni az érintettekkel. Amíg el nem ismerik, hogy komoly válságban van a hazai iskolarendszer és oktatás, és nem készítenek minden érintett féllel közösen egy értelmes tervet ezek megoldására. Ez nem pénzkérdés, mert tudjuk, hogy van ebben az országban bőven pénz arra, amit a kormányzók fontosnak tartanak. Nem is baloldali vagy jobboldali kérdés – ahogy Jézus sem ugrasztotta egymásnak Simont és Mátét -, hanem élet-halál kérdés! Nem pártszimpátia, hanem a józan ész, nem a félelem, hanem a tények realitása kell, hogy mozgasson minket. A Biblia szép képével, a báránynak és a farkasnak kell egy asztalhoz ülnie (ki-ki eldöntheti, kit kivel azonosít), s bármily lehetetlennek tűnik is, megoldást találnia, amíg ki nem futunk az időből.
Természetesen van más út is. A temető csendje, amikor az erő és hatalom sikeresen elfojtja az elégedetlenkedők hangját. Innen aztán mindenképp lefelé vezet az út: vagy a haldoklásba, vagy a robbanásba. Talán nem kellene eddig eljutnunk…
Sipos Gyula