Raniero Cantalamessa ötödik nagyböjti beszéde: A szeretet kifejeződése a szolgálat
„Vegyétek és egyétek, ez az én testem!” (Mt 26,26) mottójú nagyböjti beszédeinek lezárásaként április 8-án Példát adtam nektek címmel a lábmosásról mint a szolgálat ikonjáról elmélkedett Raniero Cantalamessa bíboros, a Pápai Ház szónoka a Szentatya és a Római Kúria tagjai jelenlétében. Beszédében Jézus tettének az önzetlen szeretetből és alázatból fakadó jellegét hangsúlyozta.
Kérdéssel kezdte beszédét a szónok: János evangéliuma miért nem szól az Eucharisztia alapításáról, és miért beszél a lábmosásról? Raniero Cantalamessa rámutatott: János szándéka az, hogy a húsvét és az Eucharisztia összefüggésében az eseményre és nem a szentségre, a jelentésre és nem a jelre fordítsa a figyelmet. János számára ugyanis a húsvét nem az utolsó vacsora termében a rítus alapításával kezdődik, hanem a kereszten beteljesedett ténnyel, amire emlékeznünk kell. Ezért is hangsúlyozza a szeretett tanítvány a megfeszítés jelenetében az ószövetségi utalást, „csontot ne törjetek benne” (Kiv 12,46), mert ez a kivonulás húsvéti bárányára vonatkozik: Krisztus keresztjén valósul meg a húsvét.
Ferenc pápa a Római Kúriát szabályozó Praedicate evangelium kezdetű apostoli konstitúciója bevezetőjében a lábmosást a kúria által végzett szolgálat ikonjának nevezi, és ezzel segít annak megértésében, hogyan lehet az életből Eucharisztiát csinálni: vagyis az életben követni azt, amit az oltáron ünneplünk.
De mit is jelent Jézus szava: „Példát adtam nektek”? – kérdezte a kapucinus bíboros. – Maga Jézus válaszol: „Ha valaki közületek első akar lenni, legyen mindenkinek a szolgája. Hisz az Emberfia nem azért jött, hogy szolgáljanak neki, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért.” (Mk 10,44–45) Lukácsnál így olvassuk: „Ki nagyobb, aki az asztalnál ül, vagy aki felszolgál? Nyilván az, aki az asztalnál ül. Én mégis úgy vagyok köztetek, mintha a szolgátok volnék.” (Lk 22,27) Furcsa módon az utolsó vacsora légkörében a tanítványok között versengés támadt, és valószínűleg erre válaszol Jézus a lábmosás példájával – vélte a szónok. – Miközben az apostolok még vitatkoznak, Mesterük csöndben felkel, kötényt köt, és mosni kezdi tanítványai lábát. Ebben akarta ugyanis összefoglalni egész élete értelmét, még ha ezt akkor nem is tudták helyesen érteni: „Most még nem érted, amit teszek, de később majd megérted.” (Jn 13,7)
Ez az gesztus azt mutatja, hogy Jézus egész élete, kezdettől fogva, „lábmosás-szolgálat” volt, mindenki felé. Élete, a kenyérhez hasonlóan, szolgálatban megtört élet, és rendelkezése – „Tegyétek azt, amit én tettem” – valójában a diakónia alapítása, amivel a szolgálatot az alaptörvény szintjére emeli, életstílussá és modellé teszi az Egyház mindenféle szintű kapcsolatában. Mintha itt is azt mondaná, mint az Eucharisztia alapításakor: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre!”
Raniero Cantalamessa ezután a szolgálat lelkületéről szólt: a diakónia, a szolgálat önmagában véve nem erény. A Szentírás soha nem beszél róla ebben az értelemben, hiszen önmagában semleges jellegű: életállapotot jelöl, másokkal való munkakapcsolatot, másoktól való függőséget. Noha ma mindenki szolgálatról beszél, mégis nyilvánvaló, hogy az evangélium egészen másfajta értelemben használja ezt a kifejezét, mert minden a szolgálat a motivációjától, a belső hozzáállástól függ. A lábmosás történetének bevezetőjében olvassuk: „Mivel Jézus szerette övéit, akik a világban maradtak, mindvégig szerette.” (Jn 13,1)
A szolgálat önmagában nem erény, de erényekből, főként a szeretet erényéből fakad, mint az agapé egyfajta kifejeződése: részvétel az Atya művében, annak követése. Ezért az evangéliumi szolgálat szemben áll e világ szolgálatával, ahol az alul lévő, a rászoruló szolgál, akinek nincs semmije. Az evangéliumi szolga ellenben birtokol, neki van, és magasabb helyen áll, ahogy Jézus mondja: „Akinek sok adatott, attól sokat kérnek” és „Az elöljáró pedig legyen olyan, mintha szolga volna”. Ő úgy végzi ezt a lábmosást „mint Mester és Úr”. A jézusi szolgálat érdekmentes, ingyenes. A Mester parancsba adja: „Nektek is mosnotok kell egymás lábát, és tanuljatok tőlem, mert én szelíd vagyok és alázatos szívű.” (Mt 11,29) Ő megalázta magát, hogy onnan felkelve szolgáljon. Letérdelve leszáll Péter apostol lába szintjére. A Teremtő a teremtény lábánál...
Az alázat valóban az istenkövetés királyi útja – hangsúlyozta utolsó nagyböjti beszédében a Pápai Ház szónoka.
Forrás: Vatikáni Rádió
Fotó: Vatican News
Magyar Kurír