Egy kis irodalom: A feltaláló
Gyula bácsit még csak Gyuszikának hívták, amikor már homályosan, de biztosan érezte, hogy ő feltaláló lesz. Ez az ő hivatása. Feltaláló volt és az is maradt egész életében.
Kezdetben mindent szó szerint vett. Amikor az óvodában megfenyegették, hogy hátrakötik a sarkát, ha nem viselkedik rendesen, elhatározta, hogy titokban megszerkeszti a sarokeloldó-gépet, hogy ha hátrakötik is a sarkát, ő bármikor kiszabadulhasson. Egyszer aztán villámcsapásként járta át a felismerés, hogy a sarok már eleve hátul van, azt nem lehet jobban hátrakötni! „Szóval csak viccelnek velem.” – állapította meg és nem tudta, hogy örüljön vagy szomorkodjon. Pórul járt akkor is, amikor zabhegyező-gépet akart konstruálni. Pedig már a ceruzahegyezőt is kinézte és azt is kigondolta, hogyan lehetne azt még tovább fejleszteni – aztán valaki mutatott neki egy marék zabot és akkor rájött, hogy a zab már épp eléggé hegyes az ő közreműködése nélkül is. „Szóval ez is csak amolyan szólásmondás” – értette meg, de a dolog hiábavalóságán nem sokáig töprengett.
Az általános iskolában a kör négyszögesítését hamar megoldotta. Nem értette - mit kifogásolnak megoldásán? Fogott két egyforma befőttes gumit, az egyiket az eredeti kör alakjában rögzítette egy vastag hullámpapíron, a másikat pedig óvatosan kifeszítette négyszög alakban négy gombostűvel úgy, hogy a gumi ne nyúljon meg. Ennek a kettőnek azonosnak kell lennie! – állította, s nem értette, miért nem fogadják el a megoldását.
Edison volt a példaképe. A híres amerikai feltalálót gyerekkorában fogyatékosnak tartották és az iskolából is eltanácsolták. Édesanyja azonban bízott benne, otthon tanította – s lám! Edisonnak több mint száz bejegyzett találmánya született!
Gyulának kevesebb jutott. A gyárban néhány szabadalmát elfogadták, szerszámok hatékonyságán javított, munkagépek precíziós beállítását javította és még egy kis műszert is feltalált, amivel a viszkozitást lehetett pontosabban mérni. Nem volt elégedetlen ezekkel, de azért elégedett sem. Úgy érezte, valahol utat tévesztett, túlságosan leragadt az anyagok szintjén. Talán vissza kell térnie az eredeti sugallataihoz, amit az évek elnyomtak benne? Vissza a szavakhoz, vissza az első mély élményekhez!
Gyula bácsi egyedül élt, magányosan, volt ideje gondolkodni. Egyre többször jutott eszébe egy gyermekkori mondás: „a botnak mindig két vége van”. Akkoriban ez könnyen beláthatónak tűnt és a kísérletek is mindig igazolták ennek igazságát. Ha levágta egy bot egyik végét, akkor két botot kapott, négy véggel – és minden kísérlet, hogy a bot egyik végét eltüntesse, csak a botok és botvégek gyors szaporodását idézte elő. Megtehette, hogy összegörbítette a bot két végét – de akkor meg karikát kapott, botvég nélkül.
Elérhető-e, egyáltalán, hogy a botnak egy vége legyen?
A megvilágosodás egy vasárnap reggel érte. A munkaasztala előtt üldögélt, elszórakozva bambult, maga se tudva, miről elmélkedve. Kezeivel az előtte lévő szépen esztergált farudat babrálta, amikor hirtelen rátört a megvilágosodás. Lenézett a botra, tett két mozdulatot a kezével – és tessék! Ott volt előtte a bot, aminek csak egy vége volt!
Maga se értette, hogyan történt mindez, először a kezét se merte mozdítani, nehogy valahogy megtörjön a varázs és eltűnjön az egyvégű bot. Óvatosan letette az asztalra a csodát, és szétnézett egy másik bot után. Hirtelen nem talált semmit maga körül, csak egy skatulya gyufát. Felvette, megismételte a két mozdulatot – és ott volt előtte egy skatulyányi egyvégű gyufaszál!
Felugrott, hogy világgá kiáltsa: sikerült! Megoldotta!
Aztán óvatosan visszaereszkedett a székre. Mi lesz, ha ezt megmutatja az embereknek?
Híres lesz, nem vitás. Kell ez neki? Öregen, betegen, most veszítse el a nyugalmát?
És ez még a kisebb baj.
Ahogy üldögélt és az egyvégű botot szemlélte, rádöbbent, hogy ha közkinccsé teszi felismerését, azzal nagyobb bajt zúdíthat az egész világ nyakába, mint amit egyáltalán elképzelni lehet. Vagy mégse?
Előkészítette a szokásos napi papírzacskóját a madáreleséggel és kiment a közparkba galambokat etetni. Ült a padon és azon gondolkodott, mit tegyen. Elnézegette a galambokat, ahogy felkapkodják a földről a morzsákat. Hirtelen két mozdulattal egy kis darab kenyérhéjat egyvégűvé alakított és egy tojó elé dobta. Az felkapta – és Gyula bácsi meglátta, mi történne, ha nyilvánosságra hozná felismerését. Összeborzadt – ez nem történhet meg!
Hazament az öreg, komótosan begyújtott a kiskályhába, majd eltüzelte az összes fát, amit csak talált. Aztán készített két széles fémpántot, ami mereven tartja csuklóját. Felcsatolta és magára forrasztotta, hogy még véletlenül se ismételhesse meg ezután a két mozdulatot.
Aztán lefeküdt az ágyba, magára húzta a takarót és csendesen elsírta magát.
Szöveg: Sípos (S) Gyula, kép: Vihart Anna Ha szeretnél még történeteket olvasgatni, képeket nézegetni, megteheted a facebookon is, a Kisvárosi történeteknél: https://www.facebook.com/kisvarostortenetek/