Szilvási Zoltán: A szamáriai asszony - kisregény, 3. rész

• 

Különleges helyzet volt ez a nagy közös sírás, amit átéltek. Igaz, időnként elő-előfordult, hogy Rút szemei könnybe lábadtak Judit jelenlétében, de így, ennyire keservesen és hosszan csak úgy másfél évvel ezelőtt történt meg.

Akkor Rút azt osztotta meg vele, hogy mekkora fájdalmat élt át, mikor elveszítette az édesapját. Akkor Judit félszegen és bizonytalankodva kezdte megvigasztalni Rútot, de visszaemlékezve az akkor történtekre másodszorra már bátran tette meg, amit a szíve diktált. Hihetetlen nagy áldás volt régen is meg most is mindkettőjük számára, hogy így együtt sírtak. Rút könnyeit törölve megkönnyebbült, és barátnője szívének melegétől átitatódott szeretettel. Volt, mikor szinte már teljesen lenézte ezt a szót, és a sok vihar, bukás, bűn és szerencsétlenség megtanította arra, hogy mennyire- de mennyire szüksége van rá. Nem szégyellte, igen nem szégyellte, hogy Judit karjában olyan, mint egy kislány. Judit pedig ekkor igazán igazi, érett nőnek érezte magát. Apja szinte minduntalan gyerekesnek tartotta érzelmes természetét és dolgai javarészét kritikával és időnként még lenézéssel is illette, és lám ebben a helyzetben ő vigasztalta a nálánál idősebb és oly annyira tapasztalt és bölcs Rútot. A hosszantartó sírásban végül egészen fölmelegedett a lelkük, és a könnyek egyszeriben elapadtak.

• Judit, eddig nem mondtam még el neked egy fontos dolgot.

• Mit Rút?

• Azt tudjátok, hogy mennyire szeretlek benneteket, és mennyire ragaszkodom hozzátok, de azt még nem mondtam el, hogy megmentettétek az életemet.

• Hogy hogy? Hogyan?

• Mielőtt bekopogtam az ajtótokon, már elhatároztam éppen, hogy öngyilkos leszek. Már azt is eldöntöttem, hogy a leanderem néhány leveléből és virágából készített mérges főzetet fogom meginni.

• Ó, Rút!!!

• Olyan voltam akkor, mint egy porszem a sarokban, amit még a söprű sem ér el, és az életem így olyan száraz volt, mint ténylegesen a sivatag. Hecrom teljességgel közönyös volt hozzám. Lappangó impotenciája miatt is csak nagyritkán közeledett felém, és ez emberileg is azt jelentette, hogy került. Mindez eleinte a nagy szabadság érzetével járt, de később szomjazni kezdtem a szeretetét, hiszen rajta kívül senkim sem volt. A vendégeim pedig nem számítottak igazi társaságnak, ezt tudod jól te is, erről már sokat meséltem. Időnként kaptam tőlük – mint mostanában is – egy-egy figyelmes szót vagy mondatot, de mindig csak azt akarták végeredményében, és ez az én mesterségem esetében természetes is. A kialakított kis világom sem kötött már le engem. A szövés, a növényeim gondozása sem jelentett már örömöt. Csömör fogott el, és alig volt erőm végezni a hétköznapok teendőit. Tudod, mint te is, én is annyira szerettem régen a társaságot, és valahogy összegyűlt bennem a hiány, a hiány mindennel kapcsolatban és a kiúttalanság érzése is. Sokszor már felkelni is csak alig-alig volt erőm. Úgy beszőtt a magány, hogy már csak abban láttam a megoldást, hogy végzek magammal. És ekkor tudtam meg, hogy beteg a kis Noémi. Gondoltam, teszek még egy utolsó jócselekedetet az életemben, és ezért kerestelek meg benneteket…

• Ó, Rút, ó, drága Rút!!!

• De aztán olyan szépen alakult minden veled meg a kis Noémivel és egy kis idő elteltével a férjeddel, Rúbennel is, hogy azt kell, hogy mondjam, nem pusztán reményt adtatok, hanem be is teljesítettétek az életemet.

• Igen, Rút, olyan vagy nekünk, mintha a családunkhoz tartoznál. És megnyugodtál egy kicsit?

• Nem is kicsit, hanem teljesen. Olyan vigaszt kaptam most tőled, amilyet az édesanyák szoktak adni a gyermekeiknek. Köszönöm!

• Igazán szívesen! De… azt mondtad, hogy ma már sírtál egyszer így… Nem leszel majd újra szomorú?

• Pontosan nem tudom, de olyan jó arra gondolni, hogy rátok számíthatok. Nyugodj meg, ehhez a számadáshoz éppen elég erőt kapok tőletek, csak hát most, hogy rászántam magam összesűrűsödtek bennem a dolgok, és ennek a sok könnynek ki kellett hullania belőlem. Hidd el Judit, évtizedekhez adtál most vigaszt és erőt! Rendben lesz minden. Megismerkedésünk óta nem voltak rossz gondolataim, és nem is lesznek. – Ekkor a két barátnő átölelte egymást, és így telt el bensőségesen és meghitten, mosollyal az arcukon egy kis idő. Épp szólásra nyitotta volna Judit az ajkait, mikor kinyílt az ajtó és belépett a férj, Rúben.

• Ó, a két barátnő! A végén még féltékeny leszek – szólalt meg Rúben –, egyébként szervusztok, és Isten éltesse a húsz éves Rútot!

• Rúben, már megint bolondozol, de azért kedves tőled, köszönöm!

• Fogadd az ajándékomat, igazi, tarzuszi, mézédes bor.

• Köszönöm, de akkor most ezt meg is isszuk.

• No jó, tudtam, hogy ezt fogod mondani, úgyhogy Judittal mással is készültünk.

  Judit ekkor már föl is pattant, bement a hálójukba, és megjelent egy ezüstlánccal.

• Fogadd el ezt, kérlek tőlünk! Nagy, nagy szeretettel adjuk.

• De ez túl nagy ajándék.

• Te vagy a nagy ajándék számunkra.

• Köszönöm szépen, igazán gyönyörű, és pont olyan, mint a kedvenceim. Kecses és finom.

• Egyébként lányok nagy újságom van.

• Mi az? – kérdezte egyszerre Rút és Judit.

• Emlékeztek a prófétára, akiről meséltem tán fél évvel ezelőtt?

• Jánosra a Jordánnál? – mondta a két asszony.

• Igen, s képzeljétek még egy próféta lépett fel a zsidóknál, legalább is ezt hallottam egy kereskedő ismerősömtől. Valami Jézus a neve. Ő már a Jeruzsálemi templomban tanít, és betegeket is gyógyít. Több vaknak visszaadta már a szeme világát, sánták kezdenek el járni, mikor rájuk teszi a kezét, és a némák is beszélni kezdenek, a süketek meg hallani, mikor gyógyítja őket. Még azt is mondják – de ezt már igazán nehezen hiszem el –, hogy egy ízben kiűzte a kufárokat a templomból.

• Létezik ez? Egyszerre két próféta? – hajolt össze Rút és Judit.

• Én sem tudom, mit gondoljak, de ez a hír járja.

  A hallottak persze megnyitották bennük az örökzöld témát a szamáriaiak és a zsidók közötti vallási kultusz különbségeiről.

              Jóízűen beszélgettek még sok régi emléket felelevenítve, és a kis Noémi is, miután felébredt, külön fényt adott az ünnepi délutánnak. Hat óra tájt Rút elköszönt barátaitól, és hazament. Hecrom már várta. Pontosan elszámoltak. Rút nem kapott még ünnepi köszöntést sem. „Nem baj – gondolta magában – úgyis minden évben elfelejti.” Hecrom még morgott egyet-kettőt, majd elindult a cimboráihoz a kocsmába. Rút így egyedül maradt, és magára csukta lakrésze ajtaját. Biztos volt már benne, hogy csak 8 órakor fogja kitenni a SZABAD táblát. Túl sok minden történt ma idáig, jó is, rossz is, és egy kicsit végig akarta gondolni, amit átélt, és amit hallott. De természetesen először Noémi gyönyörűséges, festett köveit helyezte el gondosan, félkörívben az édesapjától kapott nagy kő köré. Leheveredett féloldalasan az ágyára, és elkezdte nézegetni őket, s még el is mosolyodott örömében, s ez a mosolya igazán hosszan tartott, és nem tett közben mást, mint élvezte a csendet. Úgy egy tíz perc után viszont elkezdett gondolkodni. Már a keresztelőnek, annak a Jánosnak a kiléte is felkeltette az érdeklődését attól fogva, mikor először hallott róla Rúbentől. Akkor különösen is sajnálta, hogy szamáriai. Ha zsidó lett volna, talán már régen elment volna, hogy megkeresztelkedjen, de így, hogy ráadásul a múltja meg a megélhetésének módja is ide köti, nem érezte, hogy szívesen látnák őt az ellenséges zsidók, akik már nagyon régóta mélységesen lenézték, és hiteltelennek tartották őket, szamáriaiakat. De, amit az újabb prófétáról hallott az még nagyobb bogarat ültetett el a fülébe. „Új élet… Új élet…, ismételgette magában ezt a két szót lassan és hosszan. „De hát, mi vagyok én…? Egy szamáriai prostituált, akit mindenki megvet. Ugyan már, pont velem állna szóba…, pont engem áldana meg…? És, ha mégis megtenné…? És ha mégis megtenné…?” A zsidókat és a szamáriaiakat jellemző vallási kultusz különbözőségeiről igen összetett és igen bonyolult okfejtésekbe tudott volna bocsátkozni, hiszen egyik volt férje, az előkelő, görög Alexandrosz révén igazán betekintést nyert a görög istenek világába, de a vágyai és tűnődései ezen a koraestén csak a fentebb már említett és azokhoz hasonló rövid kis eszmefuttatásokat, mondatocskákat, sóhajokat csalta elő a szívéből és a lelkéből, és maga a csend is át meg átszőtte újra meg újra a lényét, leegyszerűsödött gondolatait meg szívét és a lelkét. Persze egy idő után elkezdte gyötörni a bűntudat is, amit Klaudiuszra gondolva igyekezett elfojtani.

              Klaudiusz egy kicsivel több, mint két éve kopogtatott először az ajtaján. Már mikor belépett, látta, hogy milyen félénk. Azt ugyan elsőre nem tudta eldönteni, hogy egyébként is ilyen nagyon visszafogott és gátlásos, vagy a helyzet, az ami hozzá hozta, váltott ki benne ilyen feszült izgatottságot. Rút először mindig a vendégei szemébe nézett, és azt vizsgálta meg alaposan. Az ő foglalkozása keretein belül alapvetően kétféle férfi szem létezett. A szomjas, birtokló, bekebelező és a szégyenkező, bizonytalan, gátlásos. Az együttlét mikéntjéhez az első stratégiai lépéseket mindig ehhez igazította, ezekhez az első benyomásokhoz. Az akkor még 26 éves Klaudiusz esetében rögtön nagyfokú bizonytalanságot érzett, no meg azt, hogy egy nagyon szép szál és nagyon jóképű fiatalember jött el hozzá. Ezen kívül valamilyen külön rokonszenv is támadt benne az ifjú légionáriussal szemben, és elhatározta, – s ezt nagyon, de nagyon ritkán tette meg –, hogy egészen segíteni fogja testi együttlétükben, s megengedi még önmagának is, hogy átélje a gyönyört. Klaudiusz engedelmes hangszernek bizonyult, hagyta vezetni magát, és egészen hosszan voltak együtt, s mivel a fiatalember olyan finoman tett mindent, Rút igazság szerint kicsit még várta is, hogy újra eljöjjön hozzá. Aztán nagyon meglepte az, amit két hét múlva, belépve lakrészébe mondott neki. Ilyet még senki sem kért tőle, hogy semmi másra sem vágyik, és semmi mást sem szeretne, mint azt, hogy beszélgethessenek, és mivel Klaudiusz ezért is fizetett, hát elfogadta. Később szégyellte egy kicsit magát, hogy az első két ilyen alkalomkor elkérte a szokásos összeget, de igazság szerint ez a két beszélgetés kellett ahhoz – s ez igazán gyorsan történt –, hogy barátokká legyenek. Természetük jól kiegészítette egymást. Míg Rút befelé élővé vált, s ez azért kényszerűség is volt neki, Klaudiusz eredendően is csendes volt, és szerette a magányt. De ez nem jelentette azt, hogy ne lett volna közlékeny azok felé, akiket megszeretett. Kiderült, hogy az első alkalomkor csak azért volt olyan elesettnek tűnő, mert nem igen volt addig sikere a nőknél, és az esetleges testi kapcsolatok esetén, mindig nagy szorongással tudta felkeresni az olyan nőket, mint amilyen Rút is volt. Humora és mély érzései sokszor elbűvölték Rútot. Klaudiusz számára pedig Rút érettsége, és az abból fakadó bölcsessége volt a legvonzóbb, de persze az is, ahogy női kedvességét megosztotta vele és sokszor nagyon is intenzíven. Csakhamar már nem pusztán barátai voltak egymásnak, hanem nővérré vált Rút és öccsé Klaudiusz. Klaudiusz azt sem titkolta, hogy olyan is a számára, mint egy édesanya. Igazság szerint egy rövid ideig szerelmet is érzett Rút iránt, de Rút csak azt mondogatta neki: „Majd elmúlik, majd elmúlik.” És két-három hónap után így is lett. Fél évig Klaudiusznak könnyű volt járnia Rúthoz, de aztán légionárius társai felfedezték, hogy folyton Rúthoz megy. El is kezdtek élcelődni vele emiatt, de ő állta a sarat. Ezt megkönnyítette, hogy néhány más társuk is ugyanahhoz a prostituálthoz járt újra meg újra. Egy idő után aztán ez már nem volt téma a helyőrségen. Klaudiuszt olyan posztra osztották be, amit nagyon szeretett. A tisztek lovait gondozta, tartotta tisztán és rendben. Magányát az emberek sokszor zavarták, de a lovak sohasem. Igaz, még tivornyákon is részt vett időnként, csak úgy kötelességből, hogy ne nézzék le a társai, de a lovak társasága volt számára az igazi felüdülés, de azért akadt egy-két bajtársa is, akikkel el tudott beszélgetni, de ahhoz az ajándékhoz mérten, amit Rúttól kapott mindez sokkal kisebb jelentőségű volt, összehasonlíthatatlanul kisebb. Illetve a lovak társasága jelentett valami egészen hasonló, felszabadító élményt, de hát Rút ember volt, egy csodálatos hölgy a számára, s ezt semmiféle pénz vagy gazdagság nem volt képes kifejezni. Egyet sajnáltak sajgó szívvel mind a ketten, hogy kevés időt tölthettek együtt. A látszatott őrizni kellett. Senki sem tudhatta meg, hogy Klaudiusz csak beszélgetni jár Rúthoz. Így az éjszaka csendjébe, előre megbeszélt időpont szerint, mindig csak egy órát töltöttek el közösen, hetente egyszer, és ez nagy szomorúság volt a számukra, mert mindketten érezték, hogy a legtöbbször hosszú órákat is képesek lettek volna eltölteni beszélgetéssel. „Ó, Klaudiusz – mondta magának Rút – mekkora ajándék vagy a számomra te is! Álmodni sem mertem volna, hogy Juditék családja után lesz még egy barátság az életemben. Akkora- de akkora kincs vagy nekem te is! Amikor szerelmet vallottál, akkor egy kicsit én is ezt az érzést éreztem, de nem akartam elmondani neked és soha nem is fogom. Nem lett volna jövője, ha ebbe – a mi helyzetünkben – butaságba belebonyolódunk. Ha itt lennél most, akkor ezt nem is kellene magyaráznom, rögtön értenél mindent. Akkor nagyon, de nagyon izgultam, hogy mindez elmúljon midkettőnkben, s ez így is lett hála Istennek.” Ekkor Rút már látta, hogy egészen kezd lemenni a nap, és kitette lakrésze ajtajára kívülről a „SZABAD” táblát, s amíg várta az első vendégét csendesen tovább Klaudiuszra gondolt és a tíz órára megbeszélt találkozásra, a születésnapos együttlétre. Még azt is kitervelték, hogy két órát lesznek kivételesen egymás társaságában, s ez ideig folyamatosan kint lesz majd az ajtón a „FOGLALT” tábla.

              Rúthoz tíz óráig hárman jöttek. Egy városbéli polgár, egy légionárius, akit Klaudiusz is ismert és egy főníciai vándorkereskedő. Mikor az utolsó férfi is elment szépen megmosdott, „FOGLALTRA” fordította a táblát és várt egész testét és lelkét betöltő örömmel a szívében, és úgy pontban tíz óra tájt kopogtak az ajtón.

• Gyere, mondta Rút.

  Erre kitárult az ajtó, és belépett Klaudiusz.

• Szervusz Rút! – de ezt zavart félmosollyal az arcán mondta.

• Valami történt – mondta Judit komoly szemekkel és ijedt arckifejezéssel.

• Igen.., sajnos igen. Gondolkodtam rajta, hogy a találkozásunk első felében legalább titkolni fogom a rossz hírt, de…

• Szóval elvezényelnek – szakította félbe Klaudiuszt rémült hanghordozással Rút.

• Egy csapattesttel holnap tíz órakor Jeruzsálembe kell mennem. Azt mondták, hogy jó ideig, talán a leszerelésemig ott fogok állomásozni.

• Ó, Klaudiusz…! – és könnybe lábadt szemekkel nézte fogadott öccsét a fogadott nővér.

• Ne haragudj Rút, ne haragudj!

• Ó, dehogy, hogyan is haragudhatnék, hiszen nem te tehetsz róla, és mindig is tudtuk, hogy ez bármikor bekövetkezhet.

• Igen…, igen… – és mind a ketten lehajtott fejjel álltak egy darabig.

• No de, gyere beljebb! – mondta Rút még mindig opálos szemekkel.

  Leültek mind a ketten, és Klaudiusz a tarsolyából előhúzott valamit.

• Nézd csak, ezt két héttel ezelőtt vásároltam a születésnapodra, akkor persze nem sejthettem, hogy búcsúajándék is lesz. – s azzal egy gyönyörű láncot adott oda Rútnak.

• De hiszen ez arany!!! Ezt nem lett volna szabad.

• Hidd el, te sokkal értékesebb vagy!

• Köszönöm öcskös, igazán köszönöm!

• Nővérkém, hiszem és vallom, hogy annál szebb és értékesebb lesz ez az utolsó éjszaka.

• Nekem van is egy elhatározásom. Végig kint lesz a „FOGLALT” tábla.

• Szóval egészen hajnalig maradhatok?

• Igen, egészen hajnalig.

• No de akkor kifizetem az órákat. Hecrom mérges lesz, ha nem adsz neki elég pénzt.

• Ez az én dolgom.

• Node!

• Van elég tartalék pénzem, és erről többet nem beszélünk.

  Ez már az a fokú – még ugyan kedves – határozottság volt Rút részéről, hogy Klaudiusz érezte, hogy itt már nem mondhat ellent.

 (Szilvási Zoltán)