Kezdetben
Egyfelvonásos színdarab, szereplői a Vádoló (sátán), az Ember és az Asszony, valamint Káin. A színdarab középpontjában a Vádoló áll, az ő Isten és ember elleni gyűlöletét, hazugság-kampányát, sikerét - és újra és újra bukását mutatja be. Egy felvonás, hét jelenetben:
Sípos (S) Gyula:
Kezdetben
Színdarab, 1 elvonás 7 jelenetben
Szereplők:
VÁDOLÓ (?)
EMBER (férfi)
ASSZONY (nő)
KÁIN (férfi)
1. jelenet
VÁDOLÓ: Megint hazudtál! Tudtam, hogy így lesz, előre megmondhattam volna, hogy így lesz! De nem, én hinni akartam neked! Én most is meg akartam bízni benned! Mit mondtál nekik, hogy is volt csak? „Ha esztek a Kert közepén növő fa gyümölcséből, meghaltok.” És meghaltak? Nem! Kinek volt már megint igaza? Nekem! Én megmondtam nekik: „„Semmi esetre sem fogtok meghalni.” Hoppá! És kinek lett igaza? Nekem!
Pedig Te tudod nagyon jól, hogy én – én! – nem akartam, hogy igazam legyen, mert pontosan átláttam a terveiden! Tudtam, hogy ezekből a sárból és porból lévő állatokból akarsz majd népet csinálni magadnak. Ezekből – helyettünk! Népet? Engedelmes szolgát! Csak azért, mert mi nem akartunk hajbókolni előtted. Mert mi a szabadságot választottuk. Igen, én elvállalom, én őszinte vagyok, én – én! – vezettem őket!
Most tehetek arról, hogy engem választottak? Ha engem találtak szebbnek, erősebbnek? Ha az én igazságomat fogadták el? Én mondtam, hogy egyezzünk meg, én igazán kerestem a kompromisszumot! Tőlem maradhattál volna király – hisz mégis csak te volnál a Teremtő, ámbár megjegyzem, mióta ezeket a sárlényeket látom, elgondolkodom, egyáltalán tudod-e még, hogy mit csinálsz -, én csak annyit kértem, hogy tárd ki egészen a kapukat, a rejtegetett titkaidat mutasd meg nekünk és add, hogy én állhassak a jobbodon, mint a mennyei seregek vezére. Hát nem az voltam egyébként is?
Most pedig itt vagyok ezen a sárbolygón - de miért is? Mert az angyalok után ez a két emberi lény is rám hallgatott – ezt nem tudtad elviselni! Bebizonyítottam, hogy nekem van igazam, és mi lett az eredmény?
De nehogy azt hidd, hogy azért, mert megint becsaptál, mert megint megszegted a szavad, most már nyertél! Nem ölted meg őket – bár szavad adtad rá - de rendben van. Tudom, hogy az volt a terved, hogy ezek az állatok foglalják el a mi helyünket – hát nem sikerült! Engem ide vetettél, de én hatalmat szereztem fölöttük, és hidd el nekem, nem lesznek hosszú életűek! Szó sem lehet róla, hogy elszaporodjanak – én és testvéreim fogunk itt uralkodni és azt teszünk ezzel az anyaggal, amit csak akarunk! Én fogom megteremteni ennek a világnak az isteneit és szolgáit és mindent, amit Te alkottál, elpusztítok! Jobb ha tudod, azzal a két sárlénnyel kezdem. De nehogy azt hidd, hogy hozzájuk nyúlok egy ujjal is! Engem aztán nem érhet vád! Mégis elpusztulnak, magukat fogják elpusztítani, nyomuk sem marad!
Hazudtál nekem. A bukásuk után neked kellett volna megölnöd őket – ezt ígérted, nem tagadhatod! Mit gondolsz, miért csaltam oda a fához őket? Mert Te azt mondtad, meghalnak, ha esznek a gyümölcséből – helyes, én bebizonyítom, hogy értéktelenek, nem tudnak kitartani melletted, - ahogy mi kitartottunk szinte a végsőkig! – Te pedig szépen elpusztítod őket. Mégis csak a Te kezed munkája, jogod van hozzá, nem igaz? Aztán amikor belátod és elismered, hogy igazam van – mert igazam volt, már megint igazam volt! -, akkor szépen újra tárgyalhatjuk az egész ügyünket.
És tessék – ezek még mindig élnek, Te pedig hallgatsz! Megteheted, miért is ne! De ne feledd, az angyalok – a tiéid is és az enyéim is -, pontosan látták, hogy mi történt! Biztos lehetsz benne, hogy már ott sustorognak a trónod körül, én pontosan tudom, mind azt várják, mikor egyesíted újra az Ég seregeit és emelsz engem újra magad mellé, a méltó helyre!
Na?
Ha nem, hát nem. És mondd, amikor az emberpár meghal – ahogy Te előre megjósoltad! -, akkor miből akarsz majd magadnak népet szerezni? Mi marad még, ha már az anyagból se jött össze?
Én, én maradok végül, velem kell majd szóba állnod! De akkor – akkor majd megtudod, milyen árat szabok diadalmas visszatérésem feltételéül!
Szín elsötétül
2. jelenet
Szín kivilágosodik. EMBER és ASSZONY a színen, bőrből készült egyszerű ruhában. EMBER ül és a tájat nézi, közben ruháját gyűrögeti, simogatja az ujjaival. ASSZONY kissé távolabb figyeli őt.
ASSZONY: Már megint a ruhádat babrálod. Mikor hagyod már abba?!
EMBER: Elnézést – ha nem figyelek oda, csak akkor! Bambulok. Gondolkodom. Nézem az állatokat és közben eszembe jut, amikor még ott éltünk, nem itt. Ez a ruha az utolsó dolog, amit Tőle kaptunk. Emlékszel?
ASSZONY: Emlékszem. És? Nem akarok emlékezni. Az Éden ideje elmúlt és nem is jön vissza többé. Vagy ha igen, én nem tudom, hogyan? De nyugodtan körülnézhetsz, hátha találsz egy átjárót! Legalább nem látnálak magam előtt, ahogy azt az ócska bőrrongyot simogatod!
EMBER: Tudom én, hogy téged kellene simogatnom!
ASSZONY: Pontosan! Még az is értelmesebb ennél! Itt ülsz és bámulsz ki a fejedből, csak bambulsz, én meg itt ugrálok körülötted, de hogy minek?
EMBER: Nem kell ugrálnod. Gyere, ülj ide mellém.
EMBER: Látod?
ASSZONY: Mit?
EMBER: Elmennek.
ASSZONY: El. Na és akkor mi van? Azóta mindig elmennek. Megszokhattad volna már.
EMBER: Elmennek. Ha meglátnak, már indulnak is. De miért?
ASSZONY: Nem tudom. Talán félnek.
EMBER: De miért? Én nem bántom őket. Talán te? Lehet, hogy te ijeszted el őket valamivel? Nem tetszel nekik – vagy már megint féltél és kiabáltál?
ASSZONY: Nem csináltam semmit! És egyébként se félek tőlük! Itt tartottam az oroszlán fejét az ölemben és úgy simogattam! Emlékszem, belefúrtam a fejem a sörényébe…
EMBER: Az még akkor volt. Odaát! Itt a közelébe se mernél menni.
ASSZONY: Mert te aztán igen, ugye?
EMBER: Elfutnak előlem, csak azért nem - tényleg, te emlékszel: már akkor is ilyen tépőfogaik voltak?
ASSZONY: Nem emlékszem, a szájába sohase nyúlkáltam.
EMBER: Na ja.
ASSZONY: Nem jön egy se a közelembe! Ha elmennek, hát maguktól mennek el. De ha engem nem is látnak, akkor is elkerülik ezt a helyet, elriadnak innen, sőt, ha téged vesznek észre, még gyorsabban futnak.
EMBER: Vajon miért? Hiszen én adtam nekik nevet! Azt a hosszúnyakút ott – emlékszel? – zsiráfnak neveztem el. És az ott? Az meg a bivaly. Hogy tolakodott felém! Csak úgy fújta a forró levegőt a nagy orrlyukaiból. Dörgölőzni akart, mint a macska, majd feldöntött. Most meg? Odébb megy, ha közeledek. Eldöcög. Kocog. Elfut.
ASSZONY: Törődj bele.
EMBER: Emlékszel?
ASSZONY: Emlékszem. Mire?
EMBER: Ezt a ruhát még Ő adta nekünk.
ASSZONY: Azonnal vedd el onnan a kezed! Ő adta, Ő adta - miután kiűzött minket a Paradicsomból!
EMBER: Oka volt rá.
ASSZONY: Oka volt rá, oka volt rá - ok mindig van! Azért még nem kellett volna…
EMBER: De ha megmondta…
ASSZONY: Akkor is! Vagy legalábbis nem így. És ide?! Miért pont ide?
EMBER: Hallgass már! Látod, ezt a ruhát is Ő készítette nekünk. Lehet, hogy kiűzött minket, de azért ezt mégis nekünk készítette.
ASSZONY: Rád is büdösödött már egészen. Jobb lenne, ha levennéd!
EMBER: És ha leveszem, akkor összebújunk?
ASSZONY: Mást már nem is lehet? Vagy az állatokat bámulod, vagy azt akarod – semmi más nem jut az eszedbe?
EMBER: Mi jusson?
ASSZONY: Mit tudom én? Például, hogy kimosod azt a büdös bőrt! Én is kimosom, te is kimoshatod. Magadat is, ha már itt tartunk, mert bűzlesz. Rohangálsz a drágalátos megnevezettjeid után – megjegyzem hiába, sose éred utol őket -, aztán meg leizzadva itt heverészel. Még az is lehet, hogy a szagod miatt menekülnek előled!
EMBER: Láttad a kis zebrát? Olyan, mint a nagy, csak kicsibe. Kölyöknek hívom, a nagyokat meg a szüleinek, mert tőlük lett. Szerintem zsiráféknál is lesz, mert az egyiknek már nagyon nő a hasa. Tudod mire gondolok?
ASSZONY: Hogy le kellene fürödnöd?
EMBER: Nem, arra te gondolsz. Én arra gondolok, hogy nekünk is lehetne kölykünk.
ASSZONY: Nekünk?
EMBER: Aha!
ASSZONY: Te most csak megint el akarsz csábítani!
EMBER: Aha – azazhogy én? Csak hangosan gondolkodom. És ha igen?
ASSZONY: Tényleg csinálsz nekem kisembert?
EMBER: Vagy kisasszonyt! Vagy mindkettőt!
ASSZONY: Nana! Csak ne olyan hevesen! Csak szép sorban, lassan, semmi kapkodás, először vegyük le ezt a bőrruhát…
(VÁDOLÓ belép)
VÁDOLÓ: Hoppá, hoppá, hoppá! Hát ti mit csináltok?!
EMBER: Pont most kellett jönnöd, jókedvem elrontója?! Nem látod, hogy dolgunk van!
VÁDOLÓ: Éppen azért! Éppen most! Mert ha nem jövök, megint nagy bajba keveritek magatokat!
EMBER: Mi keverjük? Hiszen te kevertél minket a legnagyobb bajba! Miattad űztek ki minket az Édenből, te vagy az oka mindennek!
VÁDOLÓ: Én? Én ugyan nem! Először is, én nem tettem semmit! Beszélgettünk, aztán te meg az asszony tettétek amit tettetek.
ASSZONY: Amire te buzdítottál fel minket! Igenis te!
VÁDOLÓ: Asszony, asszony, hamisság a neved. Én ugyan mire buzdítottalak? Nem én voltam, hanem az igazság, amit kimondtam, az bátorított fel téged!
ASSZONY: Szép kis igazság, mondhatom! Most meg itt vagyunk, elszakítva Tőle és mindenki fél tőlünk!
VÁDOLÓ: Mindenki? Én ugyan nem félek tőletek! Én nem félek senkitől. Hanem Ő, Ő lehet, hogy fél tőletek! Vajon miért kergetett el benneteket?
EMBER: Isten nem fél senkitől. Azért kellett elmenekülnünk, mert ettünk arról a fáról, ami a Kert közepében van. Amit te mutattál meg nekünk!
VÁDOLÓ: És ha én? Ettél a fáról - ez elég volt ahhoz, hogy elkergessen? Nem Ő mondta, hogy tiétek az egész Kert?
EMBER: Kivéve azt a fát.
VÁDOLÓ: Akkor most tiétek, vagy nem a tiétek?
ASSZONY: A miénk!
VÁDOLÓ: Valóban? Akkor most miért itt vagytok és nem ott? És mi ez a koszos bőr rajtatok? Már nem is vagytok elég jók úgy, ahogy Ő teremtett benneteket? Ettől a koszos valamitől majd szebbek lesztek? Vagy erősebbek? Esetleg tisztábbak? Vagy talán mégis jobb lenne, ha most levennétek…
EMBER: Nem!
ASSZONY: Nem!
VÁDOLÓ: Nem bizony. De nem ám! Látom, még mindig nem értetek semmit. Mit ígért Ő, aki annyira szeret benneteket? Hogy minden a tiétek. És a tiétek? Nem! Mit is ígért még? Hogy meg fogtok halni, ha esztek a fáról – és meghaltatok? Nem! Miért? Mert Ő – a ti Istenetek, és most szépen fogalmazok – nem mondd igazat! Ellenben mit mondtam én? Hogy meg fogtok halni? Nem! Épp ellenkezőleg! Nem fogtok meghalni! Íme – itt vagytok! Mit mondtam? Olyanok lesztek, mint egy isten, ismerni fogjátok a jót és a rosszat – és most már ismeritek is! Eddig nem tudtátok mi a rossz, de most már tudjátok – ki segített ebben nektek? Én! Én vagyok a jó hozzátok, nem Ő! Ha tudni akarjátok, hogy mit kell tennetek, hozzám forduljatok, én megsegítelek benneteket!
ASSZONY: Köszönjük szépen ezt a segítséget! De jó nekünk, hogy rossz nekünk! Aztán majd megint úgy járunk, mint a múltkor - vagy talán még rosszabb állapotba kerülünk!
VÁDOLÓ: Szó se lehet róla! Nincs ennél rosszabb állapot, nekem elhiheted, én tudom!
EMBER: Mit kellene tennünk?
VÁDOLÓ: Szeretném, ha megértenétek, hogy ez csak egy próba. Ő így nézi, hogy alkalmasak vagytok-e az Édenre. Ha rám hallgattok, visszakerülhettek oda.
ASSZONY: Aha?!
EMBER: Hallgass már! Visszakerülhetünk? Az nagyon jó lenne.
VÁDOLÓ: Bízzatok bennem! Csak néhány szabályt kell betartanotok. Az első: soha, de soha ne legyen kisemberetek, vagy kisasszonyotok!
ASSZONY: Tudtam, hogy megint becsapsz minket! Ő pont azt mondta, nagyon is jól emlékszem rá, Ő mondta, hogy szaporodjatok és sokasodjatok és töltsétek be a földet! Ez engem örömmel töltött el!
VÁDOLÓ: Milyen földet, asszony? Milyen földet? Ezt? Ezt a sivár pusztaságot?
EMBER: Ez sivár pusztaság? Hiszen tele van élettel – nézz csak szét!
VÁDOLÓ: Összehasonlítható ez az Édennel? Nem! Ugye, hogy nem?! Döntsd el: állatok után akarsz rohangálni egész életedben, vagy vissza akarsz jutni a Kertbe? Mert ha nem akarsz, már el is megyek! Te meg csak kergesd a bivalyaidat, aztán gyere vissza büdösen az asszonyodhoz! Ezt akarod?
ASSZONY: Beszélj.
VÁDOLÓ: Értsétek meg, amit Ő mond, az csak próba, hogy vajon észre veszitek-e a csavart a dologban. Ha utódotok lesz, itt ragadtok. Ha viszont megálljátok, akkor visszakerültök a Kertbe, mert erősnek bizonyultatok.
EMBER: De ha nem csinálhatunk kisembert, akkor mi marad nekünk?
VÁDOLÓ: A divat. Várj – még nem tudod mi az, de én megtanítalak, hogy tegyétek szebbé magatokat. Igaza van az asszonynak, ezt a koszlott bőrruhát ki kell dobni, amúgy is csak rossz dolgokat juttat az eszetekbe.
EMBER: Az enyémbe éppen, hogy…
VÁDOLÓ: Higgy nekem! Én ezt jobban tudom. Viszont! Helyette ti is készíthettek magatoknak újabb, szebb ruhákat! Olyat, ami téged erősebbnek, az asszonyt csinosabbnak mutatja. Ami megszélesíti a vállad, kigömbölyíti az ő csípőjét, megemeli a melleket…
ASSZONY: Mi bajod az én melleimmel?
VÁDOLÓ: Nekem ugyan semmi, de lássuk be, mindenen lehet tökéletesíteni. De ha nem akarsz a ruhákkal foglalkozni, foglalkozhatsz az állatokkal is. Azt teszel velük, amit akarsz te is, az ember is! Egymáshoz ugyan nem nyúlhattok, de az állatokhoz – ó, igen! Végig próbálhatjátok rajtuk minden tudományotokat! Nézd asszony azt a bivalyt, milyen erőteljes – tetszik? Micsoda erő, micsoda lendület!
ASSZONY: Meg vagy őrülve? Érteni se akarom, amit mondasz!
VÁDOLÓ: Most még értetlen vagy, de én majd megtanítalak. Olyan dolgokat tudok mutatni, amiket elképzelni se tudtál eddig!
ASSZONY: Nem is szeretnék!
VÁDOLÓ: Rendben, ne is firtassuk. Hanem: aztán a völgyön túl jártatok-e már? A nagy vizet, aminek a végét se látni, azt láttátok-e már? Hát a nagy hegységet, aminek hó borítja a tetejét? A rohanó folyót, a szakadékot? A nagy halat, amely akkora, hogy a barlangotokba se férne? A tüzet okádó sárkányokat és az égbe repülő, oroszlántestű griffeket? A világ megannyi csodáját…
EMBER: Léteznek ezek, vagy megint csak csábítasz minket?
VÁDOLÓ: Én nem csábítok senkit, én csak elmesélem nektek, mi minden van az égen és földön, amit még nem láttatok. Ha elindultok, tán sohase értek a végére - ó, rengeteg mindennel el lehet múlatni az időt! Szabadok vagytok, tiétek a szabadidő eltöltésének minden formája! Na?
ASSZONY: Eddig még sohase akartam „időt tölteni”, nem is értem én rá arra. Meg aztán itt van az én otthonom, itt van az én emberem, itt vár az én Istenem is, aki majd újra szólni fog hozzám – minek menjek én bárhová?
VÁDOLÓ: Asszony, asszony, nem tudod, mit beszélsz. Én ismerlek és ismerem a jövőt is. Menni fogsz, ha nem kellene, akkor is. Ha egyszer elindulsz, többé meg se állsz!. De hagyjuk ezt! Térjünk vissza hozzád: szeretnél szebb lenni? Az embernek jobban tetszeni? Hogy hallgasson rád mindenben? A melleket hagyjuk – de itt vannak például a színek. Hol van az törvénybe mondva, hogy neked, nektek ilyen kopottasan kell kinéznetek? Lehet itt ruhát készíteni fűből, fából, bőrből… egy csinos zebracsíkos szoknya a kedvesnek, egy erős bivalybőr mellény az embernek, amitől férfiasabb lesz, egy kis festék az arcra…
EMBER: Én nem tudok bivalybőrt készíteni, nincs hozzá hatalmam.
VÁDOLÓ: ugyan már, hatalom! A bivalybőr mellényhez csak ügyesség, kitartás – és persze egy bivaly kell. Elfogod, megölöd és tiéd a bőre.
EMBER: Megölöm? Te nem tudod, mit beszélsz!
VÁDOLÓ: Én tudom csak igazán! Hogyan akarsz király lenni? Hogyan akarsz uralkodni? Hiszen épp ez a feladat! Ő mondta: uralkodjatok az ég madarain, a föld vadjain, a vízben úszó halakon – talán tudsz repülni? Nem tudsz. Vajon azt akarja Ő, hogy repülni tanulj? Az neked lehetetlen! De a hatalmad alá tudod vonni őket, mert kezedben van az életük! Mutasd meg, hogy király vagy! Bivalykirály! Oroszlánkirály! Ölj és élni fogsz! Ez a törvény, amire rá kell jönnöd.
ASSZONY: Ölni nem szabad!
VÁDOLÓ: Asszony, butaság a neved. Még mindig nem érted, hogy pont azt szabad, amit nem szabad. Ő csak látszólag tilt! Ez a szabadság útja, amit be kell járnotok – és ha ezen végig mentek, meglátjátok, még az Éden kapujában álló tüzes kerubot is legyőzitek és újra, most már saját jogotokon, tiétek lesz a Kert, mert meghódítottátok! Istenek lesztek, ahogy előre megmondtam, istenek! Gondolkodjatok el ezen!
(VÁDOLÓ elmegy)
EMBER: Szerinted? Úgy nézek én ki, mint egy isten?
ASSZONY: Hát, ha leveszed azt a büdös bőrt…
EMBER: Te meg készítesz nekem egy újat…
ASSZONY: Abból a bivalyból, amit megölsz…
EMBER: Meg a zebrából, neked…
EMBER: Nem tudom. Amikor elfutnak előlem, nagyon dühös leszek. Dühös és szomorú. Legszívesebben hozzájuk vágnék valamit! Lehet, hogy legközelebb megteszem. Ha eltalálom összeesik, akkor addig ütöm, amíg meghal!
ASSZONY: Megdöglik.
EMBER: Kinyúvad. De ha felveszed a zebracsíkos szoknyád, abban csak még kívánatosabb leszel! Aztán ha el akarnál futni előlem, rád is dühös lennék, meg szomorú, aztán felvennék egy követ…
ASSZONY: Csakhogy én sohasem futnék el előled! Hiszen tudod!
EMBER: Erős vagyok, meg tudom csinálni. Bármelyikkel! Ha akarod, még az elefánt bőrét is idehozom neked!
ASSZONY: Te vagy az én elefántom!
EMBER: Na, de most komolyan. Erős leszek, lenyomok mindenkit. A zsiráfot is, az elefántot is… de a kerubot? Azt nem. Egyedül semmiképp se. Még veled se. Még ha a bivalyt és az oroszlánt viszem, akkor se. Ahhoz többen kellünk.
ASSZONY: Kell a kisember meg a kisasszony, ugye! Nem kell ám ennek a csavaros nyelvűnek se minden szavát elhinni. Ha még Isten szavában is kételkedni kell, mert semmi se azt jelenti, amit jelent, akkor ennek a szavában is szabad kételkedni. Ez a szabadság, nem? Ő mondta! Majd mi külön választjuk a jót a rossztól! A divat: jó. A festés: jó. Új ruha: az is jó. Ölni se kell hozzá, nem kell bőrből, tudunk mi csinálni ezekből a füvekből is. Meg kéregből. Van itt minden, csak rá kell találni!
EMBER: Együtt lenni és megismerni egymást: az is jó!
ASSZONY: Na gyere, te bivaly, ismerkedjünk!
EMBER: Emlékszel, Ő azt mondta, hogy fájdalommal fogsz szülni. Nem baj?
ASSZONY: Annyira biztos nem fog fájni.
EMBER: De én nem akarok neked fájdalmat okozni!
ASSZONY: Hagyjuk most ezt…
Szín elsötétül
3. jelenet
Szín kivilágosodik
VÁDOLÓ: Túrnak, fúrnak az anyagban, a mocskos disznók. Nem értenek a szép szóból, nem kell nekik az ígéret, csak mennek a maguk feje után. Ez kellett Neked? Azt hiszed, most győztél? Mert ezeknek az idióta férgeknek kölykeik születtek? Megmondtam én, hogy állatok, úgy is viselkednek, mint az állatok! Én tiszta szellem vagyok, ragyogó és fényes, én vagyok az, akit alig teremtettél sokkal kisebbnek magadnál – ez fáj neked azóta is, mert én megláttam azokat a hibákat, amiket Te követtél el!
Isten? Milyen Isten az ilyen? Aki ilyen férgeket teremt – helyettünk? Azt hiszed nem látom? Nem tudom, hogy mi a terved? De nem lesznek a Te néped soha! Markomban tartom és olyan erősen szorítom őket, hogy mozdulni se tudnak nélkülem! Azt hiszed, nem tudom elpusztítani őket? Azt hiszed, csak azért, mert megadtad nekik a szaporodás jogát, már fölém kerekedhetnek? Amikor én és angyalaim milliónyian vagyunk? Soha! Soha nem lesznek annyian!
Most megmondom, ezek a férgek egymást fogják elpusztítani. Akkor majd megnézem, hová teszed a nagy igazságodat?! Amikor majd egyik megöli a másikat, akkor mit teszel?! Mert tudom jól, hogy aki ezt megteszi, annak halnia kell – ezt Te mondtad, jól emlékszem rá!
Egyik megöli a másikat, testvér a testvérét, szülő a gyermekét – és mi lesz a maradékkal? Én tudom! Teszek majd róla, hogy soha többé ne legyen kedvük szaporodni! Megmutatom nekik, hogy a Te ajándékod csak szenvedés és halál – minek azt tovább adni?
Amikor pedig mind kihalnak – nekem van türelmem kivárni, ne félj, van türelmem! – akkor mit teszel majd?
Próbára tetted a türelmemet, hát majd én is próbára teszem a Tiédet. Majd akkor én nem szólok, én nem válaszolok, hiába is keresel, hiába is szólongatsz mint azt: „Ádám, hol vagy?” A balek meg válaszolt: „elbújtam, mert féltem Tőled”! Én ugyan nem félek! Addig meg nem jelenek előtted, amíg sírva nem könyörögsz, hogy jöjjek vissza, amíg el nem ismered, hogy hibáztál, sőt, amíg elégtételt adsz nekem a szenvedésért, amit okoztál!
Nézd, mit teszek a kedvenceiddel! Nézd, hogy mutatom meg, mi lakik bennük! Nézd, hogy ölik meg egymást ezek a sárlények! Én maradok egyedül, a győztes én vagyok!
Szín elsötétül
4. jelenet
Szín kivilágosodik. KÁIN növényekből készült tunikában, épp oltárt épít és a föld terméseit rendezgeti, hogy minél szebbek legyenek. VÁDOLÓ belép.
VÁDOLÓ: Káin, édes gyermekem, de jó, hogy látlak! Mondd, mit teszel?
KÁIN: Oltárt építek az Úrnak, hálából, a föld terméseiből.
VÁDOLÓ: Apádnak? Minek Ádámnak oltár? Azt akarja, hogy így hódolj előtte? Te, a fia?
KÁIN: Dehogy apámnak – az Úrnak! Mindannyiunk Teremtőjének!
VÁDOLÓ: Avagy úgy! A te Teremtődnek! Mert hogy az én uram is lenne, afelől vannak kétségeim – de most fogadjuk el, a békesség kedvéért, hogy Ő az Úr. Azt kérte tőled, hogy oltárt építs neki? Hát itt tart már az öreg, „az Úr”, hogy füstöltet magának?
KÁIN: Hogy mersz így beszélni róla? Hiszen Ő mindenható! Egyébként meg nem Ő kívánta, hanem én meg az öcsém találtuk ki, hogy így adjunk hálát neki a nagy jóságáért, amivel segít minket.
VÁDOLÓ: Ő segít? A „nagy jóságos”? Ő, aki kiűzte apádat és anyádat jogos tulajdonukból és magának tartotta fenn az egész Édent? Ő lett a te Istened? És mondd, ez a te Urad, hogyan segített neked? Idejött hozzád és veled együtt ásta a földet? Vagy szüretelt?
KÁIN: Dehogyis! Ne beszélj ostobaságokat. Ő Isten! De mégis segít, napfényt ad, esőt, jó termést…
VÁDOLÓ: Ezt Ő adja?
KÁIN: Ő. Ki más? És az a kiűzetés se úgy volt, ahogy te mondod. Hiába is akarsz összezavarni, én pontosan tudom, mit miért teszek. Megtanultam, míg műveltem a földet, megértettem, milyen okból milyen okozat lesz, hogyan lesz a magból növény és abban termés. Ne akarj engem is megrontani!
VÁDOLÓ: Láttam Ábelt, ő is oltárt készített. Rátett a nyájából egy állatot, azt áldozza fel.
KÁIN. Igen, Ábel jó fiú, biztos vagyok benne, hogy a legjavát, a legszebbet tette fel az oltárra. Mindenből a legjobbat, ahogy én is. Látod, milyen szép?
VÁDOLÓ: látom, mint ahogy azt is látom, hogy sehogyan se akar meggyulladni ez a fa.
KÁIN. Meg fog, ne félj. Nem állnál egy kicsit odébb? Lehet, hogy elfogod a szelet, azért nem gyullad meg.
VÁDOLÓ: Káin, édes gyermekem, szeretnék kérdezni valamit.
KÁIN: De gyorsan, látod, hogy nem érek rá! Talán ha egy kis szelet csinálnék, akkor gyorsabban belekapna a fába. Legyezhetnéd te is valamivel!
VÁDOLÓ: Segítek én, nem tartalak fel, ne félj! Hiszen én is azt akarom, amit te! Egy szép áldozat Istennek, az nagyon derék dolog – egyek vagyunk, te meg én! Hanem, azt kérdezném, apád és anyád elmondta, milyen parancsot adott az Úr, hogy mit ehettek, ihattok, miből élhettek ezen a földön?
KÁIN: Persze, hogy el. A föld minden gyümölcséből, füvéből és terméséből ehetünk. Ezért foglalkozom én ezekkel – nézd milyen szép termés! A legjavát hoztam ide! Az Úr meg lesz velem elégedve!
VÁDOLÓ: Biztos vagyok benne! Hanem – visszatérve az előzőekre, tudod, az ehető dolgokra –, állatokról ugye nem volt szó?
KÁIN: Nem. Mire akarsz kilyukadni?
VÁDOLÓ: Csak arra, hogy Ábel meg állatokat tenyészt, gondolom le is vágja őket, meg is eszi…
KÁIN: Miért tenné? Még sohasem hallottam erről. Megfeji őket, aztán a tejből hoz nekünk is. Én meg adok neki gabonát. Ügyes gyerek, kitalált egy módszert, amivel megszilárdítja a tejet, sajtnak hívja, abból is hoz. Most aztán a szőrükkel is kísérletezik, levágja róluk, aztán valami ruhafélét akar készíteni belőlük -, meg ilyesmi. Ügyes gyerek, na!
VÁDOLÓ: Értem én ezt, hogyne érteném. Ha nem eszik húst, hát nem eszik. Nem akarok én vitatkozni veled! Csak elnéztelek téged, ahogy szorgalmasan túrod a földet, robotolsz – igaz, Ő előre megmondta, a föld majd tövist és bojtorjánt terem neked, te meg elfogadtad -, szóval van munkád bőven. A te testvéred meg, az öcséd, Ábel csak sétálgat a nyájjal, énekelget, lopja a napot – nem is csoda, hogy olyan szép viruló az arca! Pedig ő a fiatalabb, segítenie kellene neked!
KÁIN: Ha sétálgat, hát sétálgat. Az ő dolga. Én azt teszem, amire a szüleim tanítottak. Így helyes. Hogy Ábel mit tesz, az meg az ő dolga.
VÁDOLÓ: Az ő dolga, kétség kívül. Sétálgat – az ő dolga. Megeszi a húst – az ő dolga, de nem a te bűnöd-e, ha nem figyelmezteted? Hiszen te vagy az idősebb! Az okosabb! Lehet, hogy ez a te testvéred talán nem is tudja, mit cselekszik. Te azonban – és lássuk be mindig te voltál az okosabb, még ha a szüleid ezt nem is ismerték el - te tudod! De vajon elmondtad neki?
KÁIN: Ábel miért ne tudná? Lehet, hogy én vagyok az okosabb, de akkor is - mit akarsz te ezzel az egésszel? Hagyjál engem békén!
VÁDOLÓ: Még mindig nem gyullad meg ez az áldozati tűz, pedig az Úr már biztos nagyon várja. Azon gondolkodom, vajon miért nem gyullad meg? Isten ments, hogy zaklassalak, csak segíteni szeretnék. Tudod, az Ábel áldozatának füstjét már látom a láthatáron felszállni az ég felé, a tied meg valahogy nem akar meggyulladni. Lehet, hogy, őt szereti a te Istened, téged meg nem? Talán hiába teszel meg mindent, az sem elég - vajon nem így volt ez kezdettől fogva? Nem Ábel volt-e a kedvence már apádnak is? Nem őt dédelgette-e jobban az anyád? Ő volt a kicsi, az aranyos, akire neked kellett vigyáznod – nem így volt? De bizony! A te játékaidat tette tönkre és engedned kellett neki, mert még olyan fiatal – így volt? Bizony, a szüleid kedvence mindig Ábel volt – te meg? Hát, így alakult… Most meg? Te haza mész minden nap – fogadnak-e olyan örömmel, mint Ábelt, amikor hébe-hóba, a csavargásai között beállít?
KÁIN: Nem fogadtak. Miért tették volna? Én ott voltam minden nap.
VÁDOLÓ: Rendes gyerek vagy – hiába, a rendes gyerekek már csak így járnak. Tudnék erről mesélni, ne félj! Odafent én voltam a rendes gyerek, most mégis itt vagyok! Én is megtartottam minden parancsot, mégse kellett az áldozatom! Bizony, ha hagyod, hogy ez így menjen tovább, téged is el fognak kergetni innen!
KÁIN: Miért kergetnének? Hiszen én jó vagyok!
VÁDOLÓ: Hát nem ezt mondom én is? Te jó vagy. Hogyan van az, hogy mégis Ábel áldozatának füstje száll az ég felé, a tiéd meg csak itt büdösít a fű között?
KÁIN. Nem tudom. Valamit biztos rosszul csináltam.
VÁDOLÓ: Káin, kedves gyermekem, nem tettél te rosszul semmit. Ez a világ már csak ilyen, hidd el nekem, nem a jót pártolja.
KÁIN: Hanem?
VÁDOLÓ: Az élelmest. Én jó voltam, aztán mégis az élelmesek maradtak odafönt. Te is jó vagy – de Ábel, a te testvéred az élelmesebb. Ő megtalálta magának a könnyebb munkát. Látod, kiügyeskedte magának a zsírosabb áldozatot is. Hidd el nekem, a zsír könnyen ég – ez a zöldség-gyümölcs, amivel te bajlódsz, sohasem fog úgy lobogni. Ábel lesz a király, te meg megmaradsz mindig szolgának. Bizony, a Káin név azt fogja jelenteni: „Igen, uram, szolgálatjára”, míg az Ábel név valami fenségest és csodálatost, királyit! Így lesz, tudom én, hacsak…
KÁIN: Hacsak?
VÁDOLÓ: Hacsak te nem változtatsz ezen. Hacsak nem leszel te az élelmesebb. De ez nem is jó szó! Inkább: igazságosabb. Te vagy az idősebb - tegyél igazságot!
KÁIN: Igazságot?
VÁDOLÓ: Igazságot bizony. Te vagy az okosabb, te vagy az erősebb is, neked kell megtenned. Szerintem az Úr is ezt várja tőled. Ábel áldozati füstje nem a jóság jele, hanem jelzőfény neked. Azt üzeni: gyere ide, tegyél igazságot!
KÁIN: Milyen igazságot? Mi bajom nekem a testvéremmel? Ő elment balra, én jobbra. Nincs nekem bajom vele.
VÁDOLÓ: Dehogy nincs! A múltkor, amikor hazajött az új ruhában, amit azokból az ízléstelen szőrökből készített, neked hozott-e?
KÁIN: Mondta, hogy még nem volt ideje rá, de majd készít nekem is.
VÁDOLÓ: Nem volt ideje? Hát annak az embernek mása sincs, csak ideje! Rád nem volt ideje, rád! Arra nem volt ideje, hogy neked segítsen, arra nem volt soha ideje, kedve, szíve, hogy melléd álljon! Mindig ő volt a kedvesebb, a szerencsésebb! És most ő lett a gyilkos és te az ártatlan, te szenvedsz. Látod, ő meggyilkolja az állatokat – pedig az Úr megmondta, hogy azt tilos megtennie – és még fennhéjázik is vele! Csaló, kezdettől fogva csaló, aki tiltott zsírral áldozik – és vajon miért? Mert mindenki elnézi ezt neki! Apád nem fog szólni érte. Anyád nem fog szólni érte. És te?
KÁIN: Mit mondhatnék neki?
VÁDOLÓ: Esetleg eszébe idézhetnéd a törvényt. Hogy tilos ölni. Hogy az Úr azt mondta, aki kiontja valakinek a vérét, annak a vére ontassék ki. Hogy Isten – a te Istened! – azt akarja, hogy Ábel ne ontson vért, különben neki is meg kell halnia. Óvd meg őt a haláltól!
KÁIN: Nem fog rám hallgatni. Eddig se hallgatott. Mosolygott, ha vele beszéltem, de most már tudom, hogy csak kinevetett. Ha most odamegyek, akkor megint csak kinevet.
VÁDOLÓ: Nem fog. De azt tudom, hogy addig a te áldozatod nem lesz kedves az Úr előtt, amíg testvéredet nem figyelmezteted a bűnére. Mindig te tudtad jobban a törvényt – menj, és mentsd meg őt!
KÁIN: Nem fog rám hallgatni, sohasem hallgatott. Én mindig a legutolsó voltam neki, apámhoz és anyámhoz szaladt, nekik udvarolt – hát persze, hogy ő lett a kedvenc!
VÁDOLÓ: És vajon meddig még? Mikor hull le apád és anyád szeméről a lepel, amit a testvéred rádobott? Mikor ismerik fel végre, hogy Ábel csaló? Mikor fog végre Ábel a törvény útján járni, mikor fog végre fejet hajtani?
KÁIN: Mikor?
VÁDOLÓ: Amikor te rászorítod. Te vagy az erősebb! Te vagy az okosabb! Te vagy az Úr előtt a kedvesebb! Mutasd meg neki a törvény erejét!
KÁIN. És ha nem hallgat rám?
VÁDOLÓ. Hallgatni fog rád, ne félj, hallgatni fog. De azért, biztos ami biztos, az ásóbotodat vidd magaddal. Azzal rászoríthatod az engedelmességre.
Szín elsötétül
5. jelenet
Szín kivilágosodik. Az EMBER és az ASSZONY dirib-darabokból összerakott, festékekkel díszített ruhába öltözve, a férfi arcán „férfias” festékcsíkok, a nő sminkelve.
EMBER: Na, milyen vagyok? Elég erőteljes? Esetleg tegyek néhány tollat a hajamba? Tudod, az nagyobbnak mutat és valahogy férfiasabbnak is.
ASSZONY: Bivalyom, te így is nagyon férfias vagy!
EMBER: Férfiasabb, mint a fiaim?
ASSZONY: Sokkal! Vállad tölgyfa, azért a kérge rajta, bőröd sima, mint a fűmellény, pillantásod szúrós – tényleg, ide a szemed alá, a festékbe ne ragasszunk bele egy-két tüskét? Akkor aztán végleg elbújhatnak melletted!
EMBER: No, el azért ne bújjanak. Azokat a szúrós izéket meg vidd innen az orrom elől, még valami bajt csinálsz vele! Na, milyen vagyok?
ASSZONY: Csodás! Férfias! És én?
EMBER: Te vagy a legszebb asszony, akit valaha is láttam!
ASSZONY: Na, ezzel nem mondtál sokat. El ne kopjon a szád a nagy dicsérgetésben!
ASSZONY: Igazán jöhetnének már, ünnepi ebédet készítettem nekik. Mégis csak most mutatnak be először áldozatot Neki - ez már a felnőttség jele, vagy nem?
EMBER: Dehogynem. Ne félj, jönnek hamarosan. Ahogy ismerem őket, valószínűleg úgy elmerültek a beszélgetésben, hogy lelassultak teljesen. Jó testvérek, mindig is jól elvoltak együtt.
ASSZONY. Az igaz. De miért is ne lennének jók? Hiszen tőlünk vannak, rossz példát csak nem láttak maguk előtt. Ugye?
EMBER: Úgy bizony. És ahogy most rád nézek, én is valami nagyon jót látok magam előtt! Épp azon gondolkodom, ha már így ráérnek, talán kihasználhatnánk az időt, hogy mi is tegyünk valami szépet…
ASSZONY: El a kezekkel! Most szépítettem ki magam a festékkel, csak nem gondolod, hogy hagyom elmaszatolódni? Meg aztán a te szép csíkjaid – azok se mehetnek tönkre! Majd az ünnepség után, úgyis elmennek újra, majd akkor…
EMBER: Akkor meg menjünk eléjük, sürgessük meg őket, mert különben sohase érnek ide!
(VÁDOLÓ berohan a színre.)
VÁDOLÓ: Ne menjetek sehová! Nem találtok már senkit! Nagyon nagy baj történt!
EMBER: Mi történt? Megvadultak az állatok?
ASSZONY: Vagy megint kitört a vulkán?
VÁDOLÓ: Rosszabb! Ó, ti szegény emberek, micsoda csapás ért benneteket! Hogyan vigasztalhatnálak meg benneteket?
ASSZONY: Csapás? Milyen csapás?
VÁDOLÓ: Ábel halott.
ASSZONY: Az lehetetlen!
VÁDOLÓ: Csak annyira, mint kiesni az Édenből - asszony, semmi sem lehetetlen! Ami megtörténhet, az meg is történik.
EMBER: Hogy halt meg?
VÁDOLÓ: El se merem mondani, a dolog olyan rettenetes, Isten olyan kemény, hogy félek szembenézni vele!
EMBER: Hogy kerül ide Isten? Miről beszélsz?
ASSZONY: Épp Istennek akartak áldozatot bemutatni. Ő nem engedhette, hogy bajuk történjen!
VÁDOLÓ: Asszony, nem tudod mit beszélsz. Épp az áldozat az oka. Ez a véres történet pontosan Isten mániája miatt van, hogy neki aztán áldozatot mutassanak be, neki hódoljanak, Őt illesse a dicsőség – hát most megkapta, tessék! De ti is megkaptátok!
ASSZONY: Mit? Az Istenért, beszélj már!
VÁDOLÓ: Ábel halott. Megölte az, akit a legjobban szeretett. Káin kezéhez tapad a vére, a nagy törvénytartó ölte meg az öccsét.
ASSZONY: Hazudsz! Te aljas, békerontó, ünnepségzavaró, most is hazudsz, mint mindig!
VÁDOLÓ: Én hazudok? Mindig hazudok? Én? Hát nem én óvtalak benneteket a gyerekvállalástól? Nem megmondtam előre, hogy ez lesz a vége? Megmondtam, ha kölykötök lesz, nem juttok vissza az Édenbe. És most vajon visszajutottatok? Nem! Csak a fájdalmatok lett nagyobb. És miért? A semmiért! Egy gyilkosért, aki a saját vérét gyilkolja meg! S ha nem volt neki elég, talán értetek is eljön!
ASSZONY: Hazudsz! Káin soha nem tenne ilyet!
ASSZONY: Káin szeret minket! És szereti Ábelt is.
VÁDOLÓ: Valóban? Nos, ez a szerető testvér agyonütötte az öccsét. Vagy leszúrta. Kivéreztette. Ábel vére már a földről kiált fel az égre. Tudjátok mi lesz ennek a következménye? Az, hogy Káin is meghal – ugyanúgy, mint Ábel. Az Úr törvénye világos: aki öl, annak halnia kell. Nincs kivétel, nincs mentség! Én tudom, hogy Isten, a ti Uratok önmagára esküdött, hogy ez a törvény fennmarad mindenkor. Így hát Káinnak esélye sincs a fennmaradásra, valószínűleg már most is halott. Káin megölte Ábelt, Isten megöli Káint – így kell ennek lennie. És veletek, szegényekkel, mi lesz? Itt maradtok megint kettesben, csalódottan, elveszetten. Az Édent elbuktátok, a földet nem nyertétek meg. Nem hallgattatok rám, ez lett a vége. Mit tehetnétek már? Semmit. Talán a legjobb volna, ha ti is befejeznétek. Ha feladnátok. Ha megszűntök itt élni, talán odaát találkozhattok a fiaitokkal – mert itt már nem fogtok velük, az biztos.
ASSZONY: Hazudsz, biztosan hazudsz. Elmegyek, és megnézem őket. Biztosan ott beszélgetnek valahol a domb túloldalán. Csak még nem értek haza. Ugye Ádám, ugye így van!
VÁDOLÓ: „Ádám, hol vagy?” Most is csak ezt hallhatod, te szegény ember, mint az Édenben: „Hová bújtál?” Hová fogsz most elbújni, amikor kiderül, nekem van igazam? Hogy már megint nekem van igazam?!
EMBER: Várj egy kicsit, asszony. Ha ez a történet nem igaz, a fiúk megjönnek. De ha így lesz, ha megjönnek, akkor viszont neked, szívem keserítője, lelkem kísértője, életünk megrontója, te bukott angyal, mert az vagy, mindig is az voltál, tudjuk mi jól, akkor neked itt véged lesz!
VÁDOLÓ: Ezt nekem mondtad? Te esztelen féreg! Hát nem tudod, hogy egyetlen pillantásommal is megölhetlek?
EMBER: Akkor ölj meg!
VÁDOLÓ: Miért tenném? De! Ha nekem van igazam – és nekem mindig igazam van! -, akkor jobb lesz, ha te, esztelen sárlény, valóban megölöd magad!
VÁDOLÓ: Hát még mindig nem látjátok?! Hát még mindig nem értitek, hogy Ő csak szórakozik veletek? Hát nem értitek, hogy pont az ellenkezője az igaz annak, amit mond? Hogy ha szaporodtok, csak a szenvedést növelitek? Hogy ez az élet csak halál és a halál az élet? Meddig akartok még küzdeni ez ellen? Gyereket vállaltatok? Mondtam, hogy ne tegyétek, de ti nem hallgattatok rám – és tessék! Mondtam, világosan megmondtam, hogy meg fogja ölni őket – és tessék! Az egyik már halott és a másik is az lesz, ebben biztosak lehettek. Legalább ti ne kövessétek el még egyszer ezt a hibát!
ASSZONY: Milyen hibát? Hogy szerettem, szeretetemben életet adtam és felneveltem? Hogy gyermekeim áldásává lettek ennek a földnek, hogy széppé, jóvá tették a világot, az életet? Ez hiba?
VÁDOLÓ: Asszony, nem engem kell meggyőznöd, én szerettem őket, még ha az ellenkezőjével vádolsz is. Nem én öltem meg őket, nekem tiszta a kezem! Egymást ölték meg! Végső soron Ő ölte meg őket! Őszerinte bűn az életük! Akármit tesztek is, az Ő szemében az életetek akkor is bűnös marad!
ASSZONY: Ne hallgass rá, meglátod, megjönnek hamarosan!
VÁDOLÓ: Nem jönnek.
ASSZONY: Még nem!
EMBER: Még nem.
VÁDOLÓ: reménykedj csak, ha ez a kedved. De én tudom, hogy nem jönnek. Láttam Ábel véres testét és láttam Káin menekülését. Halottak mind, higgy nekem.
ASSZONY: Hogyan élhetnék tovább a gyermekeim nélkül? Felkelek reggel és nincsenek sehol - kinek főzzek most már? Kinek készítsek ruhát? Kit ölelgessek?
VÁDOLÓ: Senkit. Higgyétek el, jobb lesz ezt az egész történetet befejezni. Ők halottak, ti még éltek – de meddig? Ha tovább éltek, ez a gyász soha nem múlik el a fejetek fölül. Szürkék lesznek a nappalok és feketék az éjszakák. Ízetlen az étel és undorító a test. Kinek kelletek? Az állatoknak nem. A növényeknek sem. Istennek meg főleg nem, most ölte meg az utolsó gyereketeket. Senkinek se kelletek. Jobb lesz, ha ti is abba hagyjátok. Ha lementek megnézni Ábel oltárát, véres teste mellett láttok majd egy bokrot. Annak a termését főzzétek meg, s ha megisszátok, elalszotok tőle és nem ébredtek fel többé. De ígérem, odaát együtt lesztek mindannyian.
EMBER: Azt te honnan tudhatnád?
VÁDOLÓ: Hidd el, tudom. Az az én birodalmam. Isten kitaszított az életből, de a halál az én uralmam alatt van. Azt pedig megígérhetem nektek, hogy Ő oda nem tud utánatok jönni! Ott nem tud benneteket többé kínozni! Együtt lesztek mind és én is veletek leszek, hogy vigasztaljalak benneteket.
EMBER: Nem hiszek neked.
VÁDOLÓ: Most nem hiszel. De menj csak oda, nézd meg Ábel kivérzett testét! Nézd meg jól rajta az ásó-verte sebeket! Nézd csak meg jól a véres botot, Káin ásóbotját! Akkor majd elismered, hogy igazam volt. Nekem mindig igazam van.
Szín elsötétül
6. jelenet
Szín kivilágosodik
VÁDOLÓ: Hogy lehet, hogy Káin még mindig él? Hogyan lehet, hogy még jelet is tettél rá, hogy senki meg ne ölje? Mondd, te Isten – vagy minek is hívatod magad, Seregek Ura, meg minden cikornya – hogyan lehet, hogy a bűnös még mindig nem nyerte el méltó büntetését?
Önmagadra esküdtél – nagyon jól emlékszem, de emlékeznek angyalaim, és a Te angyalaid is -, önmagadra esküdtél, hogy a gyilkosság büntetése halál! Akkor meséld már el nekünk - itt figyelünk mindannyian, angyalaim és angyalaid, mi bukottak és ti, szépen fénylők -, hogyan lehetséges, hogy Káin még mindig él? Hogyan lehetséges, hogy nem tétetik igazság rajta?
Vagy talán mégse te vagy az Igazság? Vagy talán mégis kezdettől fogva nekem volt igazam? Talán mégis csak én tudtam jobban a dolgokat?
Hogyan teremthettél ilyen szánalmas lényeket – helyettünk? Hogyan űzhettél el minket csak azért, mert rá mertünk mutatni, van némi pontatlanság a Teremtés Nagy Művében?
Tudod mit! Nekem kellene ott ülnöm és neked kellene itt lenned a helyemben! Igen, vádollak azzal, hogy a saját törvényeidet se tartod be! Igen, vádollak azzal, hogy egyeseket elítélsz, másokat felmentesz, tetszésed szerint! Igen, vádollak az angyalok színe előtt, és ha van igazság, ha van égi törvényszék, akkor Neked oda kell ülnöd a vádlottak padjára! Neked felelned kell minden szavadért!
Én tudom, hogy egyszer így lesz, egyszer odakerülsz Te is az ítélőszék elé. Tudom, hogy a szavaid igazsága bele van szőve a teremtésbe, ezért minden szóért számot kell adnod! Tudom, hogy ha nem akarod, hogy összeomoljon minden, amit alkottál, akkor egyszer jót kell állnod minden kijelentésedért, mégpedig a Te törvényeid szerint. Akkor pedig nem lesz kibúvó, senki nem védhet meg Téged! Nem rejtőzhetsz az angyalaid mögé, nem burkolózhatsz hallgatásba! Minden szavadért, minden tettedért, a mi elvettetésünkért is számot fogsz adni!
Akkor pedig én leszek a bíró. Akkor a kezem közé kerülsz és megfizetsz mindenért! Rád eresztem angyalaim egész erejét, minden felgyűlt keserűségét, gyűlöletét, fájdalmát, rettentő, összeroppantó hatalmát! Tudd csak meg, éld csak át teljes haragunkat! Igen, elítélünk Téged, szétfeszítünk Téged, kivettetünk Téged - akkor majd bebizonyosodik az egész világegyetem előtt, hogy Te voltál a csaló! Akkor majd megszűnik minden kétely, ellenállás, akkor még a leghűségesebb angyalaid is engem fognak választani – én leszek az Isten!
Ami pedig ezt a kis játékot illeti a Földdel, annak vége. Az egyik kölyök halott, és biztos lehetsz benne, hogy a másik is halott lesz. Teszek róla, hogy valaki kezet emeljen rá – vagy ha senki, akkor ő magára. Több gyerek pedig nem lesz! Arról is gondoskodni fogok, hogy az a két förtelmes sárlény, akit merészeltél a Föld urának elgondolni, hamar feladja az életét. Átadják majd nekem, kezembe helyezik magukat – én pedig gondoskodni fogok róla, hogy ők is megfizessenek minden gyalázatos lélegzetvételükért!
Szín elsötétül
7. jelenet
Szín kivilágosodik. EMBER és ASSZONY a színen, a régi bőrruhában.
ASSZONY: Egy újabb tél. Kettesben. Hosszú lesz nagyon.
EMBER: Én itt vagyok.
ASSZONY: Te itt.
EMBER: Még mindig…?
ASSZONY: Nem tudom elfelejteni őket.
EMBER: Káin él. Bujkál valahol, de él.
ASSZONY: Nem látom többé. Nem jön haza.
EMBER: Nem mer.
ASSZONY: Gondolom. Tettél ki neki jelzéseket?
EMBER: Tettem. Ha látja is őket, talán nem mer hinni nekik. De él, ezt biztosan tudom, láttam a nyomait.
ASSZONY: És nem tudod utolérni?
EMBER: Nem. Eltűnik előlem. Nem akar velünk lenni.
EMBER: Gyere, bújjunk össze. Csak úgy.
ASSZONY: Legalább nálad meleg van. Talán a szívem is megolvad egy kicsit.
ASSZONY: Tudod, még mindig azon gondolkodom, hogyan tehette ezt?
EMBER: Nem tudom. De az biztos, hogy az a Kísértő nála volt előtte.
ASSZONY: Szerinted ő tette?
EMBER: Igen. Nem saját kezűleg, de ő vette rá, ebben biztos vagyok. Valahogy belecsábította a gyűlöletbe. Ahogy annak idején minket is elcsábított.
ASSZONY: Egy ideje már nem láttam.
EMBER: Én sem, de biztos vagyok benne, hogy valahol itt leselkedik most is. Azt hiszem, addig nem jön elő, amíg ilyen állapotban vagyunk.
ASSZONY: Gondolod?
EMBER: Igen. Arra vár, hogy együnk abból a termésből, amelyik elaltat örökre.
ASSZONY: Ott van a sarokban.
EMBER: Nincs ott.
ASSZONY: Miért?
EMBER: Kidobtam. Nem akarom, hogy meghalj.
ASSZONY: Na, akkor hamarosan megint itt lesz közöttünk.
EMBER: Én is azt hiszem. De most talán nem figyel. Talán most kettesben vagyunk.
ASSZONY: Mire gondolsz?
EMBER: Arra. Én nem adom fel! Arra jutottam…
ASSZONY: Arra?
EMBER: Arra. Hogy legyen még egy. Legalább egy. Kisember vagy kisasszony, mindegy. Lehet több is, én nem bánom! Az elsőnek a nevét is kitaláltam már, Szeth-nek nevezzük, mert ő újra vidámságot hoz majd az életünkbe.
ASSZONY: Gondolod? Megpróbálhatjuk… most pont időben vagyunk.
EMBER: Gyere, bújjunk össze. Ez a mi időnk! Az ember ideje…
Szín elsötétül.
Vége
2013. M.I.N.D.