Kisvárosi történetek
Kis kánikulai kikapcsolódás: három új, rövid történet egy elképzelt kisváros életéből: Papírsárkány; Igazságos Mátyás király; Petrovics kérése. Tessék, lássék!
Sípos (S) Gyula: Papírsárkány
A Papírsárkány egy Petőfi-utcai társasház tetőtéri lakásában lakott. Csendes, visszahúzódó sárkány volt, kerülte a feltűnést, a ház többi lakója azt se tudta volna megmondani, fiú-e vagy lány. Ha jó idő volt és kellemes szellő fújdogált, Papírsárkány kilibbent az ablakon és tett néhány kört a háztetők felett, ha nagyon jó kedve volt, esetleg versenyt repült az erkély alatt fészkelő füsti fecske családdal, aztán szépen visszaszállt a lakásába. Néha nevetett, hangja mint a távoli mennydörgés, többen ebből arra következtettek, hogy mégiscsak férfi lehet, de bizonyosságot nem tudtak szerezni, tőle megkérdezni meg nem merték. Mégis csak egy sárkány!
Nem is lett volna semmi baj, ha a földszinti lakás gazdát nem cserél, s az új lakó nem egy Házisárkány lett volna. De bizony az lett, annak is a rosszabbik, tűzokádó, ajtócsapkodó fajtájából. Megjelenését először a ház előtti fa bánta, aminek koronáját egy reggeli mérgében a Házisárkány tövig égette. Aztán a bejárati ajtókat kellett kicserélni, mert a rendszeres csapkodástól meglazultak az eresztékek. Szóval, rossz napok köszöntöttek a ház lakóira, de legrosszabbul a Papírsárkány járt. Ahogy felfedezte az új lakó a tetőtéri lakás gazdáját, rögtön vetélytársat látott benne és úgy is bánt vele. Utána repülni nem tudott – a házisárkányok már csak ilyen, földhöz ragadt jószágok -, de azért kergette, szidta, tüzet okádott rá, hátha megsemmisítheti, úgyannyira, hogy szegény Papírsárkány már csak az éjszaka rejtekében mert repülni, de még így is megpörkölődött a farka.
Józsi bácsi, a házmester tűrte, amíg tűrhette a ribilliót, de amikor már unokája is sírva szaladt be a tűzokádó rémség elől, cselekednie kellett. Először arra gondolt, hogy egy vödör vizet önt a Házisárkány tüzes torkába, hátha kialszik mérge, de amikor utánanézett a dolognak, kiderült, hogy nincs annyi víz a Balatonban, amennyivel egy Házisárkányt tűzteleníteni lehetne. Aztán arra gondolt, hogy ás egy nagy gödröt a kertben, aztán amikor a Házisárkány kirohan és beleesik, gyorsan rádózerolja a földet – de a gyilkosságra nem tudta rászánni magát.
Végül meglett a megoldás! Másodunokatestvérének nagyobbik fia ugyanis szerkesztő volt az országos pletykalapnál. Őt kérte meg, venné már fel újságírónak Házisárkányt az egyik rovathoz. És láss csodát! Házisárkány már az első naptól csak úgy ontotta a zaftos történeteket, odapörkölt élőnek-halottnak, még a szerkesztőségi asztalát se kellett elhagynia érte, se utazási költség, se vendéglői számla, se csúszópénz - olcsó volt na, közben meg az újság példányszáma meredeken emelkedni kezdett felfelé! Házisárkányt a siker egészen megrészegítette! Törődött is ő már, holmi papírfecnisárkánykákkal?! Egész nap bent ült a szerkesztőségben, csacsogott, füstölgött és csak írta, írta, ontotta a híreket.
Papírsárkány újra nyugodtan repülhetett, az ajtókat se kellett kicserélni – csak a fa, a szép nagy kerti fa, az nem zöldült ki soha többet.
Sípos (S) Gyula: Igazságos Mátyás király
Igazságos Mátyás király (a barátainak csak Matyi) munka- és törzshelye a Szerelmes Orrszarvú vendéglátóban volt. Ha megkérdezték, mi a foglalkozása, szerényen csak Csendberakónak mondta magát, minthogy az is volt. Ha eldurvult a hangulat, valaki esetleg kést rántott, vagy fizetés nélkül akart távozni, Igazságos Mátyás király csendre intette – jobbegyenese legendás hírű volt, aki egyszer megtapasztalta, ébredése után soha többé nem merészelt renitenskedni ezen az úri helyen.
Igazságos Mátyás király (a barátainak csak Matyi) nevét onnan kapta, hogy igazságosan egyformán járt el minden rendbontóval. Nem nézte, hogy miniszter-e az illető vagy hómunkás – ha hangoskodtak, dulakodtak, csak odasétált hozzájuk, szelíden összekoccintotta a fejüket, aztán az alélt testeket jobbról-balról a hóna alá kapta és kitette a sarkon túl a szemetes konténerhez. Volt, aki később reklamált, nagyfiúzott, de ezek gyorsan megértették, hogy a Szerelmes Orrszarvú vendéglátóhelyen Igazságos Mátyás király (a barátainak csak Matyi) a megfellebbezhetetlen tekintély.
Igazságos Mátyás király (a barátainak csak Matyi) megvesztegethetetlen volt. Szívesen leült beszélgetni a vendégekkel, de nem ivott, hiába kínálták. Legendásan jó kibic volt, de kártyát nem vett a kezébe. Szurkolt ő focicsapatnak, lónak, de fogadást nem kötött egyszer se. Ha volt szenvedélye, az csak egy, az is csak mértékkel – a csokoládé. Azt törögette, eszegette, ropogtatta éjszakákon át, beszélgetés közben, kártyapartit nézve, szurkolva. Hanem egyszer, amikor elment vért adni – mert rendes ember volt, száz kiló fölött meg még egészséges is a véradás, tudta jól -, aztán az orvosi vizsgálatnál kiderült, hogy cukorbajos lett. Oda a csokiropogtatás!
Jaj szegény Igazságos Mátyás király (a barátainak csak Matyi)! Csokoládéja nélkül csak sápadozott, erőtlenedett, egészen addig, hogy amikor barátságosan összekoccintotta a verekedők fejét, azok már el se ájultak, csak kissé megszédültek, úgy hadonásztak tovább.
Ez így nem mehetett tovább, mert oda lesz a Szerelmes Orrszarvú jó híre! De mit lehet itt tenni?
Az ivócimborák a bort ajánlották, a kártyások egy jó partit, a fogadóbizottság egy menetet a lovin – de egyik se kellett. Végül Jani bátyánk mondta ki az igazat: a csokoládét nem pótolhatja más, csak egy nő!
Szerencsére Jani bátyámnak mindjárt volt is kéznél egy kisunokája, aki olyan mogyoróbarna szemű, barna bőrű kisleánka volt, de olyan édes, olyan ropogós, hogy annak Igazságos Mátyás király (a barátainak csak Matyi) se tudott ellenállni!
Így történt, hogy a Szerelmes orrszarvúban helyreállt a rend. Továbbra is ez maradt a város legbiztonságosabb és így legnépszerűbb szórakozóhelye. Igazságos Mátyás király (a barátainak csak Matyi) továbbra is az ajtóban állva fogadta az első vendégeket és készséggel állt rendelkezésükre minden ügyükben. Ha pedig valakik hangoskodtak, csak összekoccintotta a fejüket és már vitte is őket a szemetes konténerhez. Csak éjjel két órakor kellett egy kis időre távoznia, mert akkor várta otthon a felesége a hajnali vacsorával, s ha őt megvárakoztatta! - akkor bizony napokig csak sápadozott, erőtlenkedett a király. Tudta is ezt mindenki a Szerelmes orrszarvúban, így ha éjjel kettőt ütött az óra, felzengett a kórus: Matyikám, menjél haza!
Igazságos Mátyás király (a barátainak csak Matyi) kicsit irult, pirult, aztán eltűnt, hogy aztán jóllakottan, nekividámodva érkezzen vissza békésen várakozó alattvalóihoz.
Sípos (S) Gyula: Petrovics kérése
Fehér Samu irodalomtörténész a Petőfi u. 48. szám alatt lakott. Tudatosan választotta ezt az egyébként nem túl népszerű városrészt, de nem az alacsony ingatlan-árak miatt, hanem mert Fehér Samu egyetlen és örök szenvedélye Petőfi Sándor, a költő és hős volt. Őérte áldozta életét, közé és félistene közé semmi más, asszony, gyerek, pénz vagy talmi siker sem férkőzhetett. Lakása múzeum volt, telve Petőfi-relikviákkal. Kincsként őrizte a „széket, amin Petőfi Sándor a Talpra magyart írta”. Csakis ünnepnapokon és hőse születésnapján (január 1-én, pezsgőt bontva, így szerény kettesben egyedül) ült rá, ilyenkor különösen is eggyé forrottnak érezve magát példaképével.
Egész életművét a költőnek szentelte. Nagymonográfiája irodalomtörténészi körökben alapműnek számított, s ha a „Segesvári hős és vértanú” (by Fehér Samu) valahol szóba került, őt hívták szakértőnek a tévéműsorokba.
Aznap éjjel nem jól aludt. Végül kénytelen volt felkelni az ágyból és kibotorkálni a fürdőszobába. Kézmosás közben arcát szemlélte. Még mindig fiatalos, komoly, értelmes - állapította meg -, és egyfajta férfias bölcsesség sugárzik róla. Szobájába visszatérve döbbenten hőkölt hátra az ajtóban. Féltve őrzött Petőfi-székén egy férfi üldögélt keresztbe tett lábbal. Alacsony, keskeny vállú emberke, kis kecskeszakállal. Valahonnan ismerős volt, de meg nem tudta volna mondani, honnan.
- Ki maga? És hogy kerül ide? És hogy merészel…
- Petrovics. Alexander Petrovics.
- Mint a barguzini? A hamis Petőfi?
- A barguzini, kérem tisztelettel, és valódi Petőfi, ámbár megszoktam a Petrovicsot. Szólítson nyugodtan így.
- Ugyan kérem, ne szórakozzon velem! Petőfi Sándor halott, azóta eltelt több, mint százötven év! És egyébként is, a barguzini halott az nő volt! Hogy képzeli…
- Kérem szépen, nem volt nő, a saját csontvázamat csak felismerem! Tudom én, hogy zavarkodok itten, de nem volt nyugovásom, érti ugye, mégis csak az igazság a legfontosabb!
- Miféle igazság? – Szegény Fehér Samu már reszketett a feszültségtől. – Az igazság az, hogy maga egy gazember, aki betört ide hozzám, leült arra a székre, amire soha, de soha nem ülhetett rá senki más, csak… és össze-vissza beszél nekem. Azonnal takarodjon, vagy hívom a rendőrséget!
- Kérem, az most úgysem menne, éjszaka is van, aztán meg amire ideérnének én úgyis elmondom amit akarok és már el is tűnök! Ön itt állna a rendőrökkel egy üres lakásban – hát megéri ez? Inkább nyugodjon meg kissé és hallgasson végig!
Samu szeme tétován röppent a telefon felé, nyúlt is volna érte, de valahogy mégsem tette. Lezökkent az ágy szélére és csüggedten bámult látogatójára:
- Mondja, mit akar? Pénzem nincs. Tudja, az irodalomtörténészeket nem fizetik túl, nem egy kurrens szakma. Arról a székről pedig álljon fel, az pótolhatatlan érték!
- Ez a szék? Tizenkettő egy tucat, nekem is ilyen volt. Nem érdekes - csak hallgasson végig, kérem!
A kis férfi izgatottan fészkelődött a széken.
– Csak hallgasson végig. Én tényleg Petrovics vagyok, azaz Petőfi. Tudja, nagy hibát követtek el, amikor kihantolták a síromat, én addig egész szép nyugodtan feküdtem ott, na de utána! Először is, nőként azonosítottak…
- A medencecsont, megmondta az antropológus, hogy női csípő…
- Ugyan már, egy férfi sírból? De nézzen rám! Így írtak le már a kortársak is:: keskeny váll, széles csípő, no meg a farkasfogak… kissé nőies alkat, tudom én, nem voltam egy díjbirkózó sosem!
- Ugyan, hogyan került volna oda, Szibériába?
- Ahogy a többiek. Vittek. Harmadosztályú szállítás, negyedosztályú kiszolgálás – de legalább éltünk. Nézze, nekem akkor már válságban volt az egész életem. El kellett volna tartani a családomat, de a költői pálya befuccsolt, a lapok a háborús viszonyok között megszűntek, s ami volt, az se fizetett. Anyagi csőd, házassági csőd, ön tudja a legjobban, hogy megromlott a kapcsolatunk…
- Kérem, erről nem beszéltünk nyilvánosan, legalábbis nem ilyen erőteljesen. Mégis, a tisztelet, a dicsőség…
- Ugyan, kérem, dicsőség. Fiatal voltam, hajszoltam, aztán mire jutottam vele? Márciusban hős voltam, áprilisban még tanú, májusban már a kutyát se érdekeltem. Csak egy krakéler ifjú, az voltam Kossuth szemében, és tudja mit? Igaza volt! Még jó, hogy Bem tábornok befogadott, de hát ő mindenkit befogadott, így lettem őrnagy, vigyázott is rám, de minek? Én akkor már menekültem. Alkotói válság, házassági válság, anyagi válság – mi jöhet még?
- A segesvári csata, a hősi támadás az ellenségre!
- No igen, volt ilyen. Aztán meg a rabszíj. Elkaptak, hát nem nyilvánvaló? Ugye, hogy sohasem találták meg a holttestemet?
- Az nem jelent semmit!
- Nekem akkor mindent jelentett. Az életet. No, nem valami nagy életet, de mégiscsak életet. Szibéria nagy terület, onnan eljönni nem lehet csak úgy, aztán meg már nem is akartam. Tudja, ez egy új lehetőség volt nekem. Nem kellett már hősnek lennem, csak túlélőnek. Aztán meg, nem csak franciául tudtam, de ismertem a szláv nyelveket is, mégiscsak tót szüleim voltak. Hamar pozícióba kerültem, fordítottam, segítettem, megszerettek a többiek. Nem a verseimért, azok már nem voltak sehol, hanem önmagamért. Éltünk. Lett feleségem is, aranyos asszonyka, engedelmes, hűséges, neki nem a nagy költő kellett, nem egy szerep, hanem csak én, a Petrovics. Tudja, boldog voltam ott. Fázós, boldog ember, gyerekekkel.
Fehér Samu összehorgadva ült az ágy szélén, úgy hallgatta a képtelen történetet. Csak annyit tudott kérdezni:
- És most mit akar tőlem?
- Hogy tegye ezt közzé. Rehabilitáljon engem!
- Én? Ezt nevezi maga rehabilitációnak? Hiszen ez megcsúfolása mindannak, amiben eddig hittünk! Amiben én hittem, ami az életem műve, ami…
Alexander Petrovics ezt már nem hallotta. Talán az ideje járt le és mennie kellett, talán csak nem tudott mit kezdeni a magát sajnáló férfival. Felkelt a székről, kiment az ajtón és úgy eltűnt, mintha ott se lett volna.
De ott volt-e egyáltalán? Fehér Samu ült az ágy szélén és ezen töprengett. Nézett maga elé, nézte személyes Petőfi-múzeuma tárgyait, nézte moccanatlanul. Nem evett, nem ivott három napon keresztül, levegőt is egyre kevésbé vett, az se kellett neki. Minek? Amit hallott, azt kimondani nem lehet. Nem volt már Samunak élete, nem kellett a levegő se.
Két hét múlva találtak rá, amikor a szerkesztőségből keresték. Még akkor is ott ült az ágy szélén, kiszáradva, arcát a legendás szék felé fordítva. A halotti megemlékező beszédekben pályatársai arról biztosították a megjelent gyér számú hallgatóságot, hogy Fehér Samunak, a kiváló irodalomtörténésznek bizonyára boldog halála lehetett. Csendben elszunnyadt kedves tárgyai között, valószínűleg utolsó pillanataiban is hősére, Petőfi Sándorra gondolva.