Érdekes tapasztalat
Emellett fontos, nyomós és fájdalmas tapasztalat. Hálás vagyok Istennek ezért a tapasztalatért - de ettől még nem könnyű, épp ellenkezőleg! A legnehezebb rész pedig nem is az, amit én megélek – és gondolom még sokan -, és amit megértettem, hanem amit Isten megél (már ha van bátorságunk erről beszélni).
Második éve tanulószobázom egy általános iskolában délutánonként, felső tagozatos gyerekekkel. A „második legfontosabb tapasztalatom” – ha írhatom ezt, és ami után jön, az lesz első, amiről inkább beszélni szeretnék -, az volt, hogy még így, ötvenen túl is mennyire nem ismerem magam! A gyerekek között hamar rádöbbentem, hogy nem vagyok én az az értelmes, türelmes, megértő és szerethető ember, akinek gondoltam magam! Tévedésem érthető - előtte olyan felnőtt emberek között dolgoztam, szolgáltam, akiket érdekelte a mondanivalóm, hallgattak rám (és én is rájuk). Ha voltak is konfliktusok, azt fel lehetett dolgozni és megbeszélni egymással.
Aztán jött az iskola, és gyorsan kiderült, hogy ennyi tanuló egyszerre milyen zajos, engedetlen, mindig mást akar - szóval gyerekből vannak -, és máris nem voltam értelmes, türelmes, megértő, szerethető. Azt hiszem, Isten megengedte, hogy ezen a munkán keresztül újra és újra szembesüljek saját személyiségem éretlen, sötét oldalával – nem könnyű tapasztalat ez, sok fájdalommal, vajúdással, bűnbánattal jár és nem hiszem, hogy a végére értem volna… milyen jó, hogy az Irgalmasság évében járunk!
Bármilyen fájdalmas is ez a tapasztalat számomra, van még valami, ami ennél is jobban felkavar. Ez pedig az, hogy valami kicsit megértettem abból, Isten hogy érzi magát – ha szabad ilyet mondani -, közöttünk, állandóan engedetlen, lázadó, rosszra hajló és a jót el nem fogadó, önpusztító emberek között. Nem tudok, csak emberi fogalmakat írni, amik valahogy tükrözik ezt: összetörve, haragosan, fájdalmasan, sírva és mégis reménykedve…
Engem megvisel, amikor a gyerek értelmetlen módon ellenkezik azzal, ami nyilvánvalóan a hasznára lenne, ráadásul amit az iskolai szabályok is előírnak. Mennyire megviselheti Istent a mi állandó lázadásunk!? Tulajdonképpen emberileg felfoghatatlan, hogy miért nem „zárta még be a boltot”? Miért és hogyan viseli el, hogy azok, akiket Ő ennyire szeret, semmibe veszik, sőt Őt kiáltják ki rossznak és gonosznak! Haragudnak Rá – akitől minden jó származik! -, vádolják, csak kényszerből engedelmeskednek… Hogyan lehet elviselni, hogy a jóért rosszat kap cserébe, a szeretetért gyűlöletet?
Ki ne szeretné, ha szeretnék? Én is szeretném, de nem tudom magam rávenni az olcsó népszerűség követésére: hadd tehesse a gyerek, a család, a közösség, az ország, amit akar, csak engem, minket hagyjanak békén?
Ez nem megy – de akkor marad az állandó ellenkezés, a küzdelem, a fájdalom és a szenvedés. Most már mélyebben értem, amit egyes szentek írásaiban, lelki naplókban a szenvedés értékéről olvasok. Mélyebben értem Jézus Krisztus szenvedését, aki – régóta mondom -, nem a keresztfán lett a „fájdalmak férfija”, hanem egész életében hordozta ezt a fájdalmat, mert nem zárta el magát az emberek elől, akik elzárták magukat tőle…
Ady Endre verse visszhangzik bennem: „Ezért minden: önkínzás, ének: / Szeretném, hogyha szeretnének / S lennék valakié, / Lennék valakié.”
Jézus Krisztus válasza az volt, hogy egészen Istené, az Atyáé lenni, s egészen az embereké. Hogyan tudta ezt megtenni? Nem tudom. Minél mélyebben megélem, annál kevésbé értem, hogyan tudta ezt elhordozni?
Krisztus-követő emberként azonban mégsem tehetünk mi sem mást: szeretni akkor is, ha nem szeretnek viszont, helyesen cselekedni akkor is, ha ezt a világ helyteleníti, hűségesnek maradni a hűtlenség tengerében, alázatosnak maradni egy gőgös világban, kifosztatni és kifosztottnak, bűnbánónak maradni…
„Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyek országa.”
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)