Érettségi és éretlenségi
Pénteken volt a ballagás – kinyitották a főkaput, mert a beléptető rendszeren keresztül ennyi ember nem tudott volna bejutni – hétfőn pedig elkezdődött a nagy megmérettetés a végzős középiskolásoknak és gimnazistáknak. (Portás és elektromos beléptető kapu – szimbolikus erejű változás a néhány évtizeddel ezelőtti iskolához képest, amikor még nyitva volt az ajtó és az igazgatói irodával való fenyegetés volt a fegyelmezés csúcsa…) Szóval érettségi – de vajon mennyire érettek ezek a tizenévesek és mennyire érett ez a társadalom, amelyik „érettségi bizonyítványt” ad nekik?
Ha az érettséget a személyiség értékmérőjének tekintjük, akkor ez eleve problémás, hiszen a bizonyítvány az oktatási-nevelési folyamatnak csak egy részéről, a tananyag elsajátításának eredményéről (oktatás) ad valamilyen pillanatképet. A „nevelés” ebben az okiratban semmilyen módon nincs jelen. (Az év végi bizonyítványban olvasható egy-egy magatartás-szorgalom értékelés...)
Nm gondolom, hogy sokaknak lennének olyan illúzióik, hogy a középiskolából kikerülő diákok már érettek és készek a rájuk váró feladatok és felelősségek felvállalására. Éppenséggel várhatnánk ilyet – csakhogy az őket nevelő és most fogadó társadalom maga is végletesen infantilizált, éretlen és felelőtlen.
A tévé a személyesség és intimitás teljes feladását kívánja és kínálja a valóságsókban, az éretlen kamaszok pedig kapva-kapnak a kukkolás kikényszerítésének lehetőségén. Jöhet mindehhez az addiktív szerekkel való élés bátorítása: a hivatalos médiában alkohol-reklámok, az internet korlátlan szabadságában pedig a kábítószerek teljes kínálata. Tegyük ehhez hozzá a menetelős erőszak-kultusz kivirágzását és romantikáját a faék-egyszerűségű „igazságaikkal”, hogy lássuk, milyen környezetet hagy jóvá – és gerjeszt szisztematikusan - az érettségit osztogató társadalom.
Amikor a leglátogatottabb internetes hírportálok főoldalukon hirdetik szinte az összes aberrációt, amit csak kitalálhat ember – külön reklámként 18-as karikával, lám, mi eleget teszünk az előírásoknak, mossuk kezeinket, ha valaki belenéz, az már nem a mi hibánk –, akkor tulajdonképpen még miben reménykedünk? Hogy majd csak kinövi a gyerek? De miért is nőné ki, amikor szülei is erre vannak rákattanva?
Érzékenyebb lelkű gyerekektől egyre többször hallom, hogy ők bizony nem mennek el az egyetemi gólyatáborba, mert ott olyan dolgokba akarják őket belekényszeríteni, ami ellen tiltakozik a szívük és lelkiismeretük. (A megalázó szertartásoktól kezdve az alkoholos gruppenszexig.) Nagyon messze vagyunk már az ártatlan diákcsínyektől és vicces feladatoktól – és mindezt a tanárok hallgatólagos tudtával, engedélyével és sajnos némelyik részvételével.
Meg kell azonban értenünk, hogy ha egy társadalom az éretlenséget emeli piedesztálra, ha díjazza a teljesítmény nélküli ismertséget, és a pénzt, sikert és a hatalmat emeli oltárra, a saját összeomlását készíti elő. A Jelenések könyvében ezt a próféciát olvashatjuk erről: „Az érett gyümölcs, amelyre lelkedben vágyódtál, elfonnyadt. Minden fény és pompa odavan, és nyomuk sem lesz többé. A kereskedők, akik meggazdagodtak belőle, gyötrelmeitől való félelmükben távol tőle megállnak, siránkoznak és jajgatnak:
„Jaj, jaj, te nagy város! Patyolatba, bíborba és skarlátba öltöztél, arannyal, drágakővel és gyönggyel voltál ékes. Egy óra alatt elpusztult ekkora gazdagság!” Minden hajókormányos és révész, minden hajós és tengerész megállt a távolban, amikor megpillantotta füstölgő tüzét, és így kiáltozott: „Melyik város hasonlít ehhez a nagy városhoz?” Hamut szórtak a fejükre, zokogva és gyászolva siránkoztak: „Jaj, jaj, te nagy város! A te gazdagságodból gazdagodott meg mindenki, akinek hajója járt a tengeren. Egy óra elég volt, hogy elpusztulj!” (Jel 18, 14-19)
Most nehéz időket élünk, az egész világ válságok sorát nyögi. Sokan kapva kapnának a könnyű megoldáson, álmodoznak a siker, a nagy pénz (lottó ötös!) nyújtotta menedékről – ezek azonban semmibe vesző illúziók. Azt remélem azonban, hogy talán épp a válság lesz az, ami sokak szemét felnyitja és visszairányítja a valódi érlelődés irányába. A helyes önismeret és Isten-ismeret útjára, a feladatok és felelősségek felvállalásának idejébe, ami behatol a fecsegő felszín alá és valódi erőt és elevenséget épít fel.
Az ismert mondás szerint aki húsz évesen nem forradalmár, annak nincs szíve, aki még negyven évesen is forradalmár, annak nincs esze. Most, a hatvan éves haszon-forradalmárok idején mit is kívánhatnék mást, mint kicsivel több észt és lelki erőt a húszéveseknek…
Imával és szeretettel: Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)