Az egyesülés útjától a kirándulásig
Sípos (S) Gyula: Az egyesülés útjától a kirándulásig
A Szentkultusz című könyv leírja a korai keresztény évszázadok szokását. A temetők gyülekezőhelyekké, templomokká váltak, ahol hívők a szentség hírében meghalt vértanú szentek sírjaihoz zarándokoltak. Itt közösen imádkoztak és felolvasták az illető életének történetét is, különös tekintettel a Krisztusért vállalt áldozatokra. A betegek gyógyulása általában akkor történt, amikor a történetet elmondó a különösen véres részekhez ért – a kínzásokhoz és a vértanúhalál elmeséléséhez. Mi ennek a magyarázata?
A hívők átélték a történteket, mintegy ők is eltemetkeztek a vértanú halálába, hogy aztán feltámadásával együtt ők is új életre támadjanak Krisztusban. Így a szent története az Istennel való közösség és a Vele való egyesülés útjává vált. A Krisztus feltámadásába vetett hit átjárta szívüket és életté vált bennük. Újra és újra nyilvánvalóvá vált Jézus szavainak igazsága: „Ha csak akkora hitetek van, mint a mustármag és szívetekben nem kételkedve azt mondjátok a hegynek, hogy menjen a tengerbe, meglesz az nektek.”
A zarándoklat – a szentek közbenjárásával és segítségével – így az Istennel valló találkozás, az Ő segítségének megtapasztalása és a Vele való egyesülés útja volt. (Egyébként a szentmise is az – az egyesülés útja -, s ha az emberek valóban hinnének, a miséink a csodáktól és Isten magasztalásától lennének hangosak. De nem ez történik…)
Telt-múlt az idő. A mesékben ez a mondat nem pusztán időtávot jelent, hanem előkészíti a következő – általában baljóslatú – eseményeket. Itt is a tragikus fejlemények bevezetéseként szerepel. Eljött ugyanis az idő, amikor a zarándoklat már nem a lét alapjait érintő egyesülés, hanem az erkölcsi helyreállítódás útjává vált. Ez persze igen tiszteletreméltó dolog, mégis azt mondhatjuk, amit a Jelenések könyvében mond Jézus a gyülekezetnek: „vedd eszedbe, honnan süllyedtél ide!”
A hitet felváltja a törvény. Igaz, Istentől jövő törvény, az Ószövetség kikerülhetetlen világa, mégis visszazuhanás. (Jézus sem kikerüli, hanem a szeretet főparancsában beteljesíti azokat.) Már nem szabadság, nem beteljesedés, hanem a bukásból való visszakapaszkodás az elvárásokhoz. A pap kirója a penitenciát – zarándoklat valamely kegyhelyre -, és a hívő lelkiismeretesen teljesíti, így leróva adóját Istennek. Hol van már a bensőséges egyesülés? Isten az életünkön kívül helyezkedik el, a csodát adja – ha kiérdemeljük, vagy valamely közbenjáró szent kijárja nekünk. Jézus élete nem belülről felfakad, hanem kívülről adódik.
Természetesen történnek csodák, hiszen Isten természete nem változik. Jézus Krisztus ugyanaz tegnap, ma és mindörökké. Az Istennel való bensőséges egyesülés, az új életben való részesedés hitét azonban felváltja az erkölcsi jóvátétel és a külső kegyelem hite.
A sóhajtozásnak azonban még nincs vége. Mit mondjunk ma, amikor a kegyhelyekre kirándulni viszik az egyházközség tagjait – természetesen bemennek, fényképeznek, talán még imádkoznak is – de ki vár még egyáltalán valamit? Legalább egy „isteni érintést” a jó hangulatú kiránduláson kívül? Legalább egy napcsodát, mint Medjugorjéban…
Mondhatja bárki, hogy túl sötétre festődött ez a kép. Hiszen most is sokan zarándokolnak hívő lélekkel a nemzetközi hírű kegyhelyekre. Ma is történnek gyógyulások, csodák. A látvány tehát még megvolna. A forma még létezik. De megtöltődik-e valaha az eredeti tartalommal?
Jézus készen áll, miként a szentmisében. Nem rajta múlik a dolog…
Megjelent a Szeretet titkai című kötetben, 2005-ben.