Nem létező hagyományok hagyománya
Az ember azt gondolná, ez évszázados hagyomány, mint a riói karnevál vagy a busójárás, de valójában nem: a mexikói fővárosban 2016-ban tartották az első halottak napi csontvázas parádét. Méghozzá azért, mert az előző évben a mozikban nagy sikerrel futott James Bond-film, a Spectre nyitójelenete épp Mexikóvárosban játszódott, a halottak napi – akkor még fiktív, csak a forgatókönyvírók fejében létező – felvonuláson.
Azóta az El dia de los muertos, vagyis halottak napja a mexikói folklór egyik legfontosabb eseménye, de az egészen jellegzetes külsőségek miatt az egész világon ismerik – gondoljunk csak az olyan filmekre, mint a Coco vagy a Holtak könyve, esetleg a zseniális Grim Fandango videojátékra. Mexikóban látványos utcabálokat és parádékat tartanak október utolsó napjaiban, az ünneplés pedig november másodikán éri el a csúcspontját. Az idei mexikóvárosi felvonuláson is több százezren vettek részt.
A film 2015-ben 900 millió dolláros jegybevételt hozott a mozipénztáraknál, és óriási érdeklődést is generált a Mexikóba utazó turisták részéről. Mindenki részt akart venni a hagyományos halottak napi parádén, amit a filmben látott. A város pedig azt mondta, oké, rajtunk ne múljon, csinálunk nektek parádét, ha annyira akarjátok.
Az a fura helyzet állt tehát elő, hogy:
- az amerikaiak elképzeltek valamit Mexikóról,
- a mexikóiak ezt leutánozták, mintha valóban az ő hagyományuk lenne,
- a turisták pedig elégedetten nyugtázták, hogy nahát, tényleg olyan, mint a filmben.
Az, hogy egy nép kultúrájából kívülállók kiragadnak valamit, gyökeresen megváltoztatják, majd az visszaépül a forrásként szolgáló kultúrába, egyáltalán nem egyedülálló, legjellemzőbben ételekkel fordul elő. Hermeneutikus visszahatási huroknak hívták sokáig a szociológusok a jelenséget, amíg ki nem találtak rá egy közérthetőbb nevet, a pizza-effektust. A pizza ugyanis egészen hasonlóan járt: a tradicionális feltétek listája eredetileg szigorúan a paradicsom-mozzarella-bazsalikom háromszögben helyezkedett el, de az Amerikába emigrált olaszok körében ez átment némi evolúción, majd – nem kis részben azért, mert a turisták az otthoni olasz éttermekben megszokott “autentikus” recepteket keresték – visszaépült az olasz konyhába, és elkezdték ők is szabadabban használni a pizzafeltéteket.
De hasonló evolúciós kanyarokon ment át még egy csomó dolog, amiről úgy gondoljuk, hogy 100 százalékban eredeti, hagyományos és autentikus. A jóga és a transzcendentális például azután lett igazán népszerű a modern kori Indiában, hogy a hatvanas évek new age mozgalmai nyomán nyugaton népszerűvé vált, és ez a siker exportálódott vissza az őshazába. Vagy szintén indiai példa a tikka massala, a helyi konyha egyik legnépszerűbb fogása: ezt valójában az 1960-as években találta ki Angliában egy bangladesi szakács (más források szerint Skóciában egy pakisztáni), onnan jutott vissza Indiába, lett népszerű, és épült be a “tradicionális” indiai konyha alapfogásai közé.
Maradjunk még egy kicsit a kajánál: a legalapvetőbb szusi-töltelék a lazac – gondolná az ember (oké, holtversenyben a tonhallal), de valójában a japánok, a szusi kitalálói egészen az 1980-as évekig nem használtak lazacot ehhez az ételhez. (Jó okuk volt rá: a csendes-óceáni lazacban olyan paraziták fordulnak elő, amik miatt nyersen nem jó ötlet a húsát fogyasztani.) 1986-ban kezdett el egy norvég cég nagy mennyiségben atlanti lazacot szállítani Japánba, amit biztonságosan lehet nyersen is enni – azóta számít “hagyományosnak” a lazacos szusi.
(index.hu)