Ferenc pápa: Megfáradtunk, kutat kell találnunk!
Ferenc pápa Panamavárosban, az Ifjúsági Világtalálkozó január 26-án keretében mondott beszéde az Egyházban az elfáradásról, hamis reményről és az élető vízről. Nagyon jó beszéd, érdemes elolvasni!
Az úttól elfáradva
Teljesítménykényszeres képzeletünk viszonylag könnyen szemléli az Úr tevékenységét, és könnyen együttérez vele, de nem mindig tudjuk szemlélni és kísérni az „Úr fáradtságait”, mintha az nem lenne Istenhez méltó dolog. Az Úr elfáradt, és ebben a fáradtságban talál helyet népeinknek, közösségeinknek sok-sok fáradtsága, és mindazoké, akik megfáradtak és terhektől roskadoznak (vö. Mt 11,28).
Sokfélék lehetnek az okok, amelyek az út fáradtságát kiváltják bennünk, papokban, megszentelt nőkben és férfiakban, világi mozgalmak tagjaiban: kezdve a munkával töltött hosszú óráktól, amelyek kevés időt hagynak arra, hogy együnk, pihenjünk és családunkkal legyünk, egészen az érzelmileg „mérgező” munkakörülményekig, amelyek kimerüléshez vezetnek és megrepesztik a szívet; kezdve az egyszerű és mindennapi odaadástól azoknak az embereknek terhes rutinmunkájáig, akik nem találnak kedvet, elismerést vagy támogatást mindennapi szükségleteik kielégítéséhez; kezdve a megszokott és kiszámítható, bonyolult helyzetektől a stresszes, nyomasztó, feszültségben töltött órákig. Az elviselendő terhek széles skáláját látjuk.
Lehetetlen összegyűjteni az összes olyan helyzetet, amelyek megtörik a megszentelt személyek életét, de mindegyik esetében sürgős szükségét érezzük annak, hogy kutat találjunk, mely enyhíteni tudja szomjunkat és az út fáradalmát. Csöndes kiáltással mindegyik kútért esdekel, ahonnan újra lehetne indulni.
Egy idő óta ezen a téren nem kevés alkalommal úgy tűnt, hogy kialakult közösségeinkben egy alig feltűnő fáradtság, amelynek semmi köze az Úr fáradtságához. És itt kell vigyáznunk! Arról a kísértésről van szó, amelyet a remény fáradtságának nevezhetnénk. Ez a fáradtság akkor jön létre, amikor – mint az evangéliumban – a nap tikkasztó meleget áraszt és elviselhetetlenné teszi az órákat, amikor olyan erősen süt, hogy meggátol minket az előrehaladásban és az előretekintésben. Mintha minden összezavarodna. Itt nem annak az embernek „különös szívbeli fáradtságára” gondolok (vö. Redemptoris mater enciklika, 17; Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 287), aki a munkától „megtörve” a nap végén képes derűsen és hálásan mosolyogni, hanem arra a másik fáradtságra, amely a jövővel szemközt születik, amikor a valóság „arcul csap”, és kétségbe von minden erőfeszítést, erőforrást és a küldetés teljesíthetőségét ebben az oly változó és mindent megkérdőjelező világban.
Ez egy bénító fáradtság. Abból születik, hogy előretekintünk, és nem tudjuk, miként reagáljunk a változások erősségére és bizonytalanságára, amelyeken társadalmunk átmegy. Úgy tűnhet, ezek a változások nemcsak kifejeződési és elköteleződési módjainkat, szokásainkat, valósággal szembeni attitűdjeinket kérdőjelezik meg, hanem sok esetben azt is kétségbe vonják, hogy a megszentelt élet egyáltalán megvalósítható a mai világban. És ezeknek a változásoknak a sebessége azt is eredményezheti, hogy mozdulatlanná tesz minden választást és véleményt, és hogy az, ami más időkben jelentős és fontos tudott lenni, annak, úgy tűnik, nincs többé helye.
Testvéreim, a remény fáradtsága onnan ered, hogy egy olyan egyházat látunk, amelyen sebet ejtett saját bűne, és amely s nem volt képes meghallani számtalan segélykiáltást, amelyekben az Úr kiáltása rejtőzött: „Istenem, miért hagytál el engem?” (Mt 27, 46).
Így hozzászokhatunk ahhoz, hogy megfáradt reménnyel éljünk a bizonytalan és ismeretlen jövő előtt, és ennek az a következménye, hogy szürke pragmatizmus költözik közösségeink szívébe. Látszólag minden a normális kerékvágásban halad, mégis valójában elkopik és eltorzul a hit. Közösségek és papok, kiábrándulva a valóságból, melyet nem értünk, vagy amelyben úgy látjuk, hogy már nincs hely javaslatunknak, „állampolgárságot” adhatunk korunk egyik legrosszabb eretnekségének: ez pedig az, ha azt gondoljuk, hogy az Úr és közösségeink semmit sem mondhatnak vagy adhatnak ennek a születőben lévő új világnak (vö. Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 83). És akkor megtörténik, hogy az, ami egykor arra jött létre, hogy só és a világ világossága legyen, oda jut, hogy önmagának legrosszabb változatát kínálja.
Adj innom
Az út fáradalmai megérkeznek és éreztetik magukat. Akár tetszik, akár nem, jelen vannak, és jó, ha megvan bennünk ugyanaz a bátorság, amely a Mestert eltöltötte, amikor azt mondta: „Adj innom.” Ahogyan a szamariai asszonnyal történt, és mindannyiunkkal megtörténhet, nem akarjuk szomjúságunkat akármilyen vízzel csillapítani, hanem csak az „örök életig előtörő vízforrással” (Jn 4,14). Tudjuk, miként jól tudta azt a szamariai asszony, aki évek óta hordozta elbukott szerelmek üres korsóit, hogy nem akármilyen szó tud segíteni visszanyerni erőinket és a küldetésben működő próféciát. Nem minden újdonság enyhítheti a szomjúságot, bármennyire csábítónak tűnjön is. Tudjuk, amint jól tudta a szamariai asszony is, hogy sem a vallási ismeretek, sem meghatározott múltbeli döntések, hagyományok vagy jelenbeli újdonságok igazolgatásai nem tesznek bennünket termékennyé, szenvedélyes „imádókká lélekben és igazságban” (Jn 4,23).
„Adj innom”, ez az, amit az Úr kér, és ez az, amit kér tőlünk, hogy mi is mondjuk. Amikor kimondjuk, kinyitjuk fáradt reményünk kapuját, hogy félelem nélkül visszatérjünk az első szeretet mindent magalapozó kútjához, amikor megjelent Jézus utunkon, ránk tekintett irgalommal, kiválasztott bennünket, és kérte, hogy kövessük; amikor kimondjuk: „adj innom”, visszanyerjük annak a pillanatnak emlékét, amikor az ő szeme találkozott a miénkkel, amikor megéreztette velünk, hogy szeret bennünket, hogy szeret engem, de nemcsak egyénileg, hanem közösségileg is (vö. Homília a húsvéti vigíliaszertartáson, 2014. április 19).
Ha ki tudjuk mondani: „adj innom”, az azt jelenti, hogy visszatalálunk lépteinkhez, és kreatív hűséggel meghalljuk, hogy a Lélek nem egy pontszerű művet, nem egy pasztorális tervet vagy szervezeti struktúrát alkotott, hanem sok, „szomszédunkban élő szent” által – akik között vannak világi intézményt alapító férfiak és nők, püspökök, plébánosok, akik alapot tudtak vetni közösségeiknek –, ezen szomszédunkban élő szentek által egy olyan meghatározott történelmi kontextusnak adott életet és oxigént, mely úgy látszott, megfullad és megsemmisít minden reményt és méltóságot. Az „adj innom” azt jelenti, hogy engedjük magunkat megtisztítani, hogy van bátorságunk visszaszerezni alapítói karizmáink legigazibb részét – ami nem szűkülhet csak a szerzeteséletre, hanem az egész Egyházra vonatkozik –, és képesek vagyunk meglátni, milyen formában fejeződhetnek ki ma. Nemcsak az a feladatunk, hogy hálával tekintsünk a múltra, hanem meg kell keresnünk közösségünk inspiráló gyökereit, és engedni, hogy újból erővel megszólaljanak közöttünk (vö. Ferenc pápa – Fernando Prado: La fuerza de la vocación [A hivatás ereje], 42).
Az „adj innom” azt jelenti, hogy elismerjük: rászorulunk arra, hogy a Lélek átalakítson bennünket olyan nőkké és férfiakká, akik emlékeznek a találkozásra, emlékeznek az áthaladásra, Isten üdvös áthaladására [életükben]. És bíznak abban, hogy ahogyan tegnap cselekedett, úgy fog cselekedni holnap is: „Ha visszanyúlunk a gyökerekhez, az kétségtelenül segít, hogy meg tudjuk élni a jelent, mégpedig félelem nélkül. Félelem nélkül kell élnünk, úgy válaszolva az életre, hogy szenvedélyesen elköteleződünk a történelem mellett, belemerülve a dolgokba. A szerelmesek szenvedélyével” (vö. uott, 44).
A fáradt remény akkor gyógyul meg, és akkor fogja élvezni a „szívnek azt a különös fáradtságát”, amikor nem fél visszatérni az első szeretet helyére, és ismét rátalál – a perifériákon és a mai kihívások között – ugyanarra a dalra, ugyanarra a tekintetre, amely kiváltotta a dalt, és atyáink tekintetére. Így elkerüljük annak kockázatát, hogy magunkból induljunk ki, és felhagyunk a fárasztó önsajnálattal, hogy rátaláljunk azokra a szemekre, amelyekkel Krisztus ma is keres bennünket, ő ma is néz, ma is hív bennünket, ma is küldetést ad, mint azon az első találkozón, az első szeretet találkozóján.
Fordította: Tőzsér Endre SP
Magyar Kurir