Szeretet történet a műtőből - A legrövidebb ima

• 

"...Mereven állunk, feltartott kézzel. Talán csak a maszkok mögötti szemüvegek csillognak fényesebben, mint korábban."

 

Egy órája sincs, hogy újból átnyálaztam a tájanatómiát, a Littmann-féle Sebészeti mûtéttant. Memorizáltam a régió képleteit, hogy mit szabad és mit nem. Érdekesek a tájanatómia atlaszok. Az artériák pirosak, a vénák kékek, az idegek sárgák, az inak fehérek. Ráadásul mindegyikhez egy parányi fekete nyílvesszõ tart, a képlet pontos anatómiai nevével.
Hát? Persze, így könnyû! - s majdnem nevetek.
A valóság egészen más, az állandó szívás és törlés ellenére alig látunk a vérmaszattól, s semmi sem emlékeztet az atlaszban látottakra. A kendõk által szabadon hagyott kis négyzet semmilyen tájékozódási pontot sem nyújt.
Egyedül az anasthesiológus kolléga helye biztos, többnyire a beteg feji végénél ül vagy áll. Isten kezében vagyunk, a beteg és a személyzet egyaránt...
A bevonuláskor nem szólnak fanfárok, csak néhány készülék zümmögése jelzi, hogy mûködésre kész. Kölcsönösen köszöntjük egymást.
A beteg 75 feletti, az elképzelhetõ összes betegség birtokában. Váratlanul szólal meg:
- Mielõtt elaludnék, szeretnék imádkozni! Lehet?
- Persze, csak tessék! - mondom bosszúsan.
- Köszönöm, fiam - s belekezd csendesen.
- Domine!...........Ámen! - mondja e két szót.
- Csak ennyi? - kérdezem meglepetten.
- Csak ennyi.
- Uram!..............Úgy legyen!
- Igen, fiam. Ez minden. E két szó közöttieket az Úr úgyis tudja. Tudja, hogy mit mondanék, mit kérnék. Én nem kérek magamnak semmit, de elfogadom, amit Tõle kapok. Tudom, ma Õ vezeti a doktor urak kezét, így nem hibázhatnak.
Mereven állunk, feltartott kézzel. Talán csak a maszkok mögötti szemüvegek csillognak fényesebben, mint korábban.
- Lehet még egy kérésem?
- Igen, természetesen. - de már nem vagyok bosszús a késés miatt.
Életem legrövidebb, és leginkább hittel teli imáját hallottam egy perce. Gondolatban még kitöltöm a két szó közötti helyet.
 - Szeretném elénekelni a legszebb énekünket, ha még tudom, mert nagyon álmosodom. S, ekkor remegõ, halk hangon belekezd a 42. zsoltár elsõ sorába:
- Mint a szép híves patakra, a szarvas kívánkozik,...
A következõ sortól az egyik mûtõsnõ csatlakozik:
- Lelkem úgy óhajt Uramra, és hozzá fohászkodik...
A versszakot már öten fejezzük be:
- Tehozzád én Istenem, szomjúhozik én lelkem.
Vajon színed eleiben mikor jutok, élõ Isten?
Egy mély sóhajjal álomba merül a néni.
- Törlést kérek! A szemüvegemre.
Még várok egy percet, hogy összeszedjem magam.

- Ha Isten velünk... Kezdhetjük!... Kérem intubálni!

(Dr. Arbanász Zoltán)