Gyászol a teremtett világ (Mk 15, 33)
Bár az emberek nem ismerték fel Jézusban Isten Fiát, teremtőjüket és megváltójukat, a természet világa „tudta”, ki Ő. Nem könnyű erről beszélni úgy, hogy ne tévedjünk el. A természet nem Isten – ahogy ezt a panteizmus hívei gondolják -, és természetesen nincs önálló tudata. Mi nem vagyunk az ókori természetimádat mai ezoterikus ökomaszlagának követői (ami egyébként is egyre távolabb kerül a valódi természetszeretettől és –védelemtől) nem építünk szent ligeteket és nem ölelgetünk fákat, nem faggatjuk a csillagokat, nem ugrálunk tűzön át és semmi egyéb babonaságot sem cselekszünk. De azt sem tagadhatjuk le, hogy a teremtett világ titokzatos módon reagál Teremtője közelségére vagy távolságára. Pál apostol ezt írja: „a természet sóvárogva várja Isten fiainak megnyilvánulását.” (Róm 8, 19) Isten gyermekeinek áldása alatt minden kivirágzik és élettel telik meg, a gonosz átkozott jelenlétére pedig minden tönkremegy és elpusztul. Ezt láthatjuk az egész világtörténelem legdrámaibb pillanatánál, Jézus Krisztus keresztre feszítésénél is.
„Hat óra tájban az egész földre sötétség borult, egészen kilenc óráig.” (Mk 15, 33)
Krisztus keresztje körül örjöngenek a démonok és az emberek, a gyűlölet a tetőfokra hág, Isten világa pedig a gyász sötétségébe borul. Ámosz próféta előre megjövendölte ezt: „Azon a napon - mondja az Úr, az Isten - délben kell majd a napnak lenyugodnia; nappal is sötétséget borítok a földre. (Mivel a zsidó nép az órákat napkeltétől számította, a „hat óra tájban” beköszöntő sötétség a déli, kora délutáni órákat jelentette.) Gyászra fordítom ünnepeiteket, és siralomra minden dalotokat; mindenki derekára zsákruhát kötök, kopasszá teszek minden főt. Olyanná teszem, mint amikor az elsőszülöttet siratják, olyan lesz mindvégig, mint a keserűség napja.” (Ám 8, 9-10)
Krisztus keresztre feszítése valóban a „keserűség napja”, de egyben a megszabadulás ünnepe. Egykor Mózes elrendelte az egyiptomi rabságból való megszabadulás előtt, a Kivonulás napján, hogy keserű fűvel egyék a megölt bárányt (amelyiknek csontját nem törhetik). És íme, ami akkor prófétai előkép volt, most beteljesedett. A kereszten függ az ártatlan bárány a „keserűség napján” – a városban pedig a vallásos zsidók összegyülekeznek a Kivonulás megünneplésére és nem veszik észre, hogy a valódi gyász és valódi Kivonulás a Golgota hegyén történik!
A teremtett világ azonban „tudja” ezt. A Fiú a kereszten haldoklik és arra készül, hogy halála árán Szentlelkét kilehelje a világra. Isten a kereszten legyőzi az ördög minden hatalmát és erejét és Jézus Krisztuson, az egyetlen és örök Kapun keresztül szabadon belép teremtményei közé!
Most azonban az Atya még gyászol és vele gyászol a természet: „Hat óra tájban az egész földre sötétség borult, egészen kilenc óráig.” (Mk 15, 33) Ez Isten jele a népnek, hátha értenek a szóból, az „.égi jel”, amit a farizeusok és írástudók követeltek a Messiástól – és vajon most majd hinni fognak?
Így olvassuk most újra Pál apostol szavait: „Maga a természet sóvárogva várja Isten fiainak megnyilvánulását. A természet ugyanis mulandóságnak van alávetve, nem mert akarja, hanem amiatt, aki abban a reményben vetette alá, hogy a mulandóság szolgai állapotából majd felszabadul az Isten fiainak dicsőséges szabadságára. Tudjuk ugyanis, hogy az egész természet (együtt) sóhajtozik és vajúdik mindmáig.” (Róm 8, 19-22)
Akarjuk a világ megújulását? Megértettük-e, hogy napjaink környezeti katasztrófája mögött az Istentől elfordult emberiség átkozott élete áll? Tudunk-e gyászolni, siratni bűneinket, odamegyünk-e a kereszt alá, elvállaljuk-e a keserűséget azért, hogy a világnak élete lehessen? Hogy az egész föld újra áldás alá kerüljön?! Hisszük-e, hogy imáink és Isten tanácsát követő életünk valóban megújítja az egész teremtett világot?
Jöjj Szentlélek Úristen, újítsd meg a föld színét! Ámen.
Sípos (S) Gyula (szeretetfoldje.hu)