Ludvik Askenazy: A tojás
Ludvík Aškenazy (1921 - 1986) cseh író és újságíró. Zsidó családban született. Szláv filológiát tanult Lvivben, amely akkoriban Lengyelországhoz tartozott. Leghíresebb (nagyon szép és megható) novellája: A tojás
Az embernek sok barátja van, akiket csak úgy futólag látott. Valahogy odakerültek az életébe, kis jelenésük volt benne, aztán eltűntek a színről. Vagy azt mondták: “A gróf úr megsebesült a párbajban”, vagy “Alenka szívélyesen üdvözöl, többet nem mondhatok”. Közben beavatottan mosolyogtak, vagy titokban felsóhajtottak, vagy egyszerűen, szépen elmentek, egyenes tartással, érzéssel. Minden életnek megvannak a maga hősei és statisztái. Nem adatott meg nekünk, hogy felismerjük igazi szerepüket a játékban. Akit hősnek hiszünk, gyakran csak statiszta; egy vakkantás néha sorsszerűvé válik az életünkben.
Volt egyszer egy ember, akit, mondjuk, Poksteflnek hívtak. A háború előtt gimnáziumba járt, sőt klasszikus gimnáziumba; azt hitte ugyanis, hogy az élet értelme az a bizonyos közismert carpe diem. Más latin közmondásra nem emlékezett, de minden napból annyit hozott ki, amennyit csak tudott. Könnyedén és szertelenül szórakozott más számlájára; kedvenc mulatsága az volt, hogy ismeretlen embereket hívott fel telefonon, hogy megtréfálja őket. A posta ellenőrző szerveként mutatkozott be, és a tapasztalatlan öreg nénikéket, akik egyedül voltak otthon, felszólította, hogy keressenek valahol egy colstokot, és mérjék meg a telefon zsinórját a készüléktől a falig. Ha rossz napja volt, akkor a temetkezési vállalat nevében jelentkezett, és annak, aki a hallgatót felvette, bejelentette, hogy most küldi a faragott koporsót.
– Hát, kérem, most indulunk a koporsóval. Tíz perc múlva ott leszünk. Legyen szíves addig felvenni a halotti inget. És fekve szíveskedjék várni.
Vagy elrendelte:
– Szíveskedjék holnap reggel hétkor papagájával együtt a Lövész-szigeten megjelenni. Mindkettejüket beoltjuk. Az oltás kötelező. Köszönöm.
De legjobban az 553-53-as számot szerette felhívni. A készülék tulajdonosa Kakas úr volt, foglalkozására nézve – ahogy akkor mondták – magánzó. Minden pénteken pontosan 15 órakor a következő beszélgetés folyt le a hívott és hívó között:
– Jó napot kívánok.
– Jó napot.
– Kérem szépen, Tyúk úr otthon van?
– Nincs, kérem – felelte egy kulturált hang rövid hallgatás után.
– Itt Kakas beszél.
– Szóval a Tyúkocska nincs otthon? – kérdezte minden alkalommal friss meglepetéssel a diák.
– De legalább tojt tegnap?
– Nem, nem tojt – felelte a nyugodt, udvarias hang. – Szereti a tojást, diák uram? – utálom a tojást – szólt az ifjú ember.
– Úgy látszik, téves a szám.
Letette a kagylót, és egész héten örült, hogy pénteken 15 órakor ismét felhívhatja Kakas urat, és Tyúk urat keresheti nála. És Kakas úr mindig előzékeny és szolgálatkész volt. Nem mondta, hogy: te rohadt, neveletlen fráter, vagy, ami még rosszabb: ide figyeljen, fiatalember! A hallgatót is mindig finoman tette le beszélgetés után. A diák élt, tehát öregedett. Sikerrel abszolválta a pubertást, az érettségit és végül az egyetemre a felvételt is. Minden nap borotválkozott. Hangja a telt baritonnál állapodott meg, és határozottan kellemes volt. A világ pedig, amely ismeretlen céljai felé haladtában vele is számolt, egy darabbal tovább jutott független fejlődésének pályáján. Lehullottak rá az első bombák. Ez Lengyelországban történt. Aztán jött az 1939. november 17–i tömeges diákkivégzés. Ez Prágában történt. És Kakas úr pénteken 15 órakor hiába várta a hívást. Röviden: koncentrációs táborból nem lehet telefonálni. így hát a nevezett fiatalember viselkedése legalább ezen a téren megjavult. Hogy mi minden történt vele egyébként, az egy másik elbeszélés vagy inkább regény keretébe tartozik. Egy kis szerencséje volt, egy kicsit ismerte a dörgést, és egyáltalán szívós természete volt. Megmaradt. Mikor Prágába érkezett, éppen péntek volt, 14 óra 50 perc. Azt gondolta magában: Mielőtt kigondolnám, hogy hol kezdjem el újból… de úgyse gondolok ki semmit… felhívom Kakas urat. Úgyis ez az egyetlen telefonszám, amire még emlékezett. Bement tehát egy magányos telefonfülkébe, amely még szürke volt a háborútól. A keze reszketett, de ezen egyenlőre nem lehetett segíteni. Az arcán viszont a szertelen és pajkos jókedvnek ugyanaz a kifejezése jelent meg, mint régen. Feltárcsázta a számot.
– Jó napot kívánok – mondta.
– Jó napot.
– Kérem szépen, Tyúk úr otthon van? – kérdezte, és kis híján sírva fakadt.
A vonal másik végén valaki nagyon sokáig hallgatott. Aztán megszólalt:
– Hát te élsz, te csibész? Ez igazán nagyszerű!
– Élek, Kakas úr – mondta a volt diák, és abban a pillanatban megérezte, hogy a testébe valóban visszatér az élet. A szíve gyorsabban kezdett dobogni, és az örömtől összeszorult a torka. Hallotta, hogy énekel a vére.
– A Tyúkocska megint nem tojt tegnap? – kérdezte.
– De bizony tojt – mondta öregesen Kakas úr. – Tojt a kis dög. Szép fehér tojást tojt. Jöjjön el, csibész úr, megfőzöm magának.
És tulajdonképpen ez minden. Vagy ki tudja…
(ford: Zádor András)