Városmesék 12. - Különös történet
Sípos (S) Gyula: Különös történet
Takarékos népek lakták a falut. A megromlott szerszámot nem dobták el, csak félretették - jó lesz az még valamire. Hétszám elették a tésztát grízzel, hogy aztán a hetedik napon felengedjenek egy kicsit valami hússal, borral. Értéke volt a munkának, és annak is, amit azon meg lehetett venni. Jobbágyvilág volt még akkor, s amikor az adószedő urak elmentek, még mindig otthagyták a robotmunkát, ami kötelező a jobbágynak. Ami aztán megmaradt - időben, terményben -, hát azzal okosan kellett gazdálkodni, hogy elég legyen a családnak.
Derék dolog volt a takarékosság, főleg ha jó szív alá volt rendelve. Így azért a vendégnek is mindig jutott valami, a kéregetőt sem küldték el üres kézzel, és a család is csak gyarapodott: gyermekben, jószágban és tisztességben egyaránt.
Bizony, máig emlegetik a történetet, ami megmutatja, hogy csak így lehet, mert aki nem így cselekszik, annak élete bánhatja. A történet pedig Majláth uramékhoz kötődik. A szép, de elhanyagolt jezsuita birtok ugyanis az ő tulajdonába ment át. A szerzetesrend magyarországi feloszlatása után ugyanis földjeik az Országos Tanulmányi Alapba mentek át, innen váltotta ki Mária Terézia császár- és királynő 1775-ben, hogy aztán december 9-i adománylevelével azt Majláth József császári és királyi kamarai tanácsosnak és örököseinek adja.
Majláth úr jó gazda volt. Gazdálkodása mintaszerű volt, sokat tanultak tőle a gazdák is. Az elhanyagolt kolostor-épületet egy második emelettel nagyobbítja és lakályossá teszi. Egy kisebb földjét és némi jövedelmét felajánlja kápláni állás létesítésére, s pénzt ad, hogy az időközben szűkössé vált plébánia-templomot is megnagyobbíthassák. Jótevője volt a falunak, 1810-es halálát megsiratták a népek.
Hanem a fia! Az éppen az ellenkezőjét tette. Földjeit elhanyagolta, pénzét elverte, végül birtokát elzálogosította. Hogy a falubéliekkel hogyan viselkedett, arról nincsen hír, de az biztos, hogy az 1848-as forradalom idején menekülnie kellett, végül Bajorországban halt meg, tóba ölte magát.
Nem kell azonban teljesen sötétben tapogatóznunk, ha érteni akarjuk e szomorú történetet. A falusiak szerint ugyanis az öreg excellenciás asszony tehet mindenről. Neki ugyan addig sok szava nem lehetett, amíg József úr élt, de halálával teljesen parancsoló hatalma alá vonta a birtokot, s gyereket egyaránt. És ha Majláth uram nagylelkű volt, hát az asszony meg épp az ellenkezője. Sajnált az mindenkitől mindent, fiától is, falutól is, kéregetőktől is. Űzött, vágott mindenkit, aki kérni merészelt, kuporgatta a pénzmarhát, s inkább járt foszló ruhában, mint hogy arra is költsön. Ez bizony már nem takarékosság, hanem fukari, gonosz lelkület.
Nem törődött az öreg excellenciás asszony a törvénnyel sem. Pedig abban írva volt - és Majláth uram keze írásával pecsételte annak megtartását -, hogy "az elszegényedett és úri kéregetők mindekor támogatásra találjanak". Azt hitte az asszony, hogy papír őfölötte nem parancsol. Így aztán nem hogy nem osztogatott alamizsnát, hanem brutális módon elutasított mindenkit s bizonyos kedvteléssel komondorait uszítgatta azokra, akik a kastély küszöbét kéregetés céljából átlépték.
Amit pedig most írok, az színigaz, így őrizte meg a falu történelme, és így jegyezte le Wittinger Antal uram is, Törökbálint történetírója. József császár ugyanis neszét vette a hallatlan dolognak, hogy űzik a szegényt, s még a kenyeret is sajnálják tőlük. Így hát - jó magyar szokás szerint -, álruhát öltött mint neves elődje, s ily módon, mint kopottas kérelmező járult a Majláth-kastély kapujához. Na, ha kopogott, bérét is megkapta, vesszőt s futást a komondorok elől. Elment hát a király, eltűnt a környékről is, de másnapra vele tűnt Majláthné asszonyság is. Hová lett, nem tudja senki - vagy a király, vagy az ördög vihette el -, de soha többé nem került elő.
Így jött el a fiú ideje, aki az öreg asszony alatt annyit szenvedett. Úgy hitte, végre övé a világ, s két kézzel mart bele a kincses ládikókba. Tehette, volt abban szépen pénzecske. Hanem hát nincs olyan nagy ládika, amelyből egyszer ki ne fogyna a pénz, ha mindig csak kivesznek belőle, de belé soha nem raknak. János úr egy idő után már hiába kaparászott, csak a lakkos fát kapargathatta. A gazdálkodástól elszokott, a fényűzést meg kedvelte - hát elzálogosította javait. Először egyiket, aztán másikat. Kölcsönkért ettől, aztán meg attól, visszaadni feledvén azt. A falujával nem törődött, csak ha elvihetett valamit. Először csak bujkált a hitelezők elől, de amikor kitört a forradalom, menekülnie kellett, nehogy haragosai fegyverrel hajtsák be rajta a tartozásokat.
Még mindig kijuthatott volna a gödörből. Bajoroszágban Erzsébet bajor herceglánynak, jövendőbeli királynéjának, Sissynek lett történelemtanára. Ez pedig igen jó belépőt jelentett volna számára - ha abba tudta volna hagyni tékozló életmódját. Erre azonban nem volt képes, így egy reményvesztett pillanatában lányával együtt a stambergi tóba ölte magát - nem sokkal azelőtt, hogy gazdag leendő vője segítésére érkezett volna.