Szeretettől megragadottan
Szeretet az Isten, olvassuk a Szentírásban. Istentől megragadottan élni felemelő, csodálatos, ugyanakkor nyugtalanító és feszültségekkel teli élet. A Szeretet – saját természete szerint -, mindig oda akarja ajándékozni önmagát és akkor a legboldogabb, ha ezt meg tudja tenni. Csodálatos és felszabadító élmény volt, amikor nagyon bűnös emberként megélhettem, hogy van Valaki, aki őszintén szeret, aki előtt nem kell szerepet játszanom, nem kell kiharcolnom, hogy szeressen! Ez volt a megtérésem pillanata.
Minél jobban kiüresíti valaki önmagát – „boldogok a lélekben szegények, mert övék a mennyek országa” -, annál jobban eltöltődik a Szeretettel. Amikor megtértem, sokáig tíz centivel a föld fölött jártam, tele örömmel, vidámsággal és reménnyel. Énekeltem a zuhany alatt, énekeltem munkába gyalogolva, és ha felültem a buszra, mindenkiért imádkoztam, abban a biztos hitben, hogy Isten, már csak az én imámra is - micsoda önteltség lenne, ha nem bizalom lenne Istenben, aki azokat az embereket is annyira szereti, mint engem -, szóval őket is megmenti.
Szeretetben és odaadásban szemlélni a világot, Isten munkáját felfedezni a teremtett világban: csodálatos és lenyűgöző.
És frusztráló és nyugtalanító. Hiszen amikor válaszolni akarok erre a szeretetre, kiderül, hogy nem, vagy alig megy nekem. Olyan emberekkel találkozom, akikről azt gondolom, hogy őket már csak Isten tudja szeretni (ember nem), és közben kiderül, hogy a Szeretet rajtam keresztül szeretné szeretni őket is. Az én számon, kezemen, munkámon, imámon és pénztárcámon keresztül.
És milyen frusztráló és nyugtalanító, amikor rájövök, hogy a világot nem érdekli Isten szeretete, inkább a mammont szeretné: a sikert, a pénzt, a hatalmat, a félig-meddig titkolt és eldicsekedett bűnöket.
És milyen frusztráló és nyugtalanító, amikor rájövök, hogy nem mindenki úgy gondolkodik Istenről és a kereszténységről, mint én. Valahogy mintha kiveszne belőlük az irgalom, a jóság, a megértés – és ez még a jobbik eset. Hiszen találkozunk olyanokkal, akiknek a keresztény szó csak egy identitásképző elem: „nem vagyok olyan, mint…”
És milyen frusztráló és nyugtalanító, amikor látom, hogy is Isten és a kereszténység nevében égbekiáltó bűnöket követnek el magukat keresztény embernek valló és keresztény közösséget, pártot képviselő emberek.
És akkor most választani kellene, szavazni, és ezért megalkudni magamban Istennel, a Szeretettel, hogy most akkor mégiscsak hagyom az igazságokat, hátha majd a papíristenek után, a választások után, a harag és gyűlölet lecsengése után sorra kerülhetnek a valódi problémák és valódi megoldások is – lehetséges ez?
Vagy mégis inkább ki kellene mondani, hogy hazánknak nem az a problémája, hogy bevándorló országgá válik, hanem az, hogy kivándorló ország lett? Hogy nem az a baj, hogy jönnek a muzulmánok, hanem az, hogy nem állnak eléjük a keresztények az Örömhírrel? Hogy egy egész népet fertőztek meg félelemmel, gyűlölettel, haraggal minden oldalról? Hogy az Isten és egymás iránti szeretetet és bizalmat felváltotta a pártvezérek iránti lojalitás kényszere? Hogy a hét főbűn csont nélkül ráolvasható vezetőkre és vezetettekre, hogy a gazdagok még gazdagabbak, a szegények még szegényebbek lettek?
És akkor? Most szavazzak pogányokra? Egyezzek ki még jobban a világgal? Hogy legalább néhányan még szeressenek? Vagy bújjak el, mintha nem is itt élnék? Pilátusként mossam kezeimet?
Istentől megragadottan élni csodálatos és felemelő – és frusztráló és nyugtalanító. Isten távlatai a végtelenbe nyúlnak és csodálatos perspektívát kínálnak – az út odáig azonban mintha nem pusztán göröngyös, hanem szinte átugorhatatlan szakadékokkal teli lenne…
Teréz anya még nem sokkal halála előtt is azt mondta: még nem tettünk semmi jót Istenért. Kezdjük el, és tegyünk ma valami keveset…
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)