Egy tragikus halál tanulságai
Tragikus hirtelenséggel hunyt el, két általános iskolás gyereket és egy gyászoló férjet hagyva maga után. Keresztény volt, kedves és jószívű, sokan imádkoztak a gyógyulásért. Halála több kérdést is felvet, amivel szembesülnünk kell: Valóban ez volt az Isten akarata? Van-e nekünk felelősségünk a halálában? Mire figyelmeztet ez minket?
Kezdjük az első kérdéssel, ami ilyenkor szinte vádként merül fel: miért akarta Isten, hogy meghaljon? Teljes szívemből és hitemből mondom rá a választ: nem Isten akarta, hogy meghaljon! Isten akarata az, hogy az ember éljen - teljes életet itt a földön - és örökké éljen a mennyben. A bűn, a betegség és a halál a sátánnal jött be a világba – a Szentírás tanítása szerint -, sőt, a halálról kifejezetten mint „utolsó ellenségről” beszél a Biblia, amit Jézus Krisztus a keresztfán győzött le.
Ebben a világban azonban nem Isten akarata az egyetlen akarat! Sok tevékeny, istenellenes erő működik és itt vagyunk mi magunk is minden természet- és egészségromboló munkánkkal… Isten szabad akaratot és (korlátozott) autonómiát biztosított sokfajta létezőnek. (Júdás elárulhatta Jézust - Isten mindenható, de megölhető… ezekről a paradoxonokról majd egy más alkalommal írok.)
Nem szabad gyerekeseknek lennünk, hogy a nehézségek és fájdalmak idején, dacosságból vagy csüggedésből elforduljunk Istentől. Isten akkor is gyógyít, ha itt és most, engem vagy téged nem gyógyított meg. Akkor is szeret, ha ennek épp semmi fizikai jelét nem tapasztalom érzelmeimben. Akkor is velem van és akkor is párbeszédet folytat velünk, ha lelkemben csak süket csönd felel minden sóhajtásomra. (Amikor a dolgok nem úgy mennek, ahogy mi szeretnénk, nem árt arra is figyelmeztetni magunkat, hogy nem mi körülöttünk forog a Föld…)
Az életmentő műtétet egy héttel el kellett halasztani vérhiány miatt. Mi lett volna, ha akkor megműtik? Talán most is élne? Ki tudja. Amikor kiderült a vérhiány, azonnal húszan mentek el vért adni – a szeretetnek és együttérzésnek nagy jele ebben a kihűlt társadalomban. Ezzel együtt ez a vérhiány figyelmeztet minket, milyen kevéssé gondolunk – rendszerszerűen -, a másik megsegítésére. Futunk, amikor kiderül, hogy baj van, de egyébként nem mozdulunk. (Ez így persze pont a mi egyházközségünkre nem annyira igaz, ahol a szeretetnek, az összetartozásnak számos eleven formája él – mégis, nekünk is, vörösen villogó lámpa ez az eset.)
És mégis: ha Jézus Krisztus meggyógyította a betegeket és Ő „ugyanaz tegnap, ma és mindörökké”, akkor asszony testvérünket miért nem gyógyította meg?
Nem tudom. Magyarázatokat persze tudok mondani, miért engedte meg ezt a tragédiát... Tudjuk, hogy „az Istent szeretőknek minden javukra válik” és azt is hisszük, hogy keresztény testvérünk már Isten boldogító színelátásának örvendhet, és spekulálhatunk arról is, hogy talán ez volt a legalkalmasabb pillanat, amikor rögtön a mennybe juthatott – a családnak ezek most sok vigasztalást most nem nyújtanak.
Azt hiszem, a magyarázatok keresésénél fontosabb, hogy megértsük: ez velünk is bármikor megtörténhet! Ma még élek, de hogy holnap is élek-e még, az nincs hatalmamban! Vigyázhatok magamra, ehetem a legegészségesebb ételeket, ülhetek a legbiztonságosabb autókba, testőrök sokasága is védhet – a Vég mégis, bármikor utolérhet.
Készen állok-e Isten színe elé kerülni? A bűnökkel terhelt ember nem juthat be a mennyek országába – mert akkor az már nem a menny, hanem a pokol lenne -, vajon én ilyen terhelt ember vagyok-e? Legalább a bocsánatkérést begyakoroltam-e már (gyónás), hogy ha az Úr elé kerülök, kimagyarázkodás helyett fejet tudjak hajtani és elismerni: én vétkem, én vétkem, én igen nagy vétkem…?
Régebben a keresztények imádkoztak a jó halál kegyelméért, hogy dolgaikat elrendezve, Istennel és emberekkel megbékélve, szentségekkel ellátva kelhessenek át az utolsó kapun – mert ez a Kapu akkor Jézus Krisztus lesz, az Ő útján át az Örök Életbe.
Sípos (S) Gyula (honlap: www.szeretetfoldje.hu)