Fő papi félelmek
Az alábbi sorokat nem azért írom, mert kedvemet lelem a „házi szennyes kiteregetésében”. Önsajnálat sem vezet – leginkább nem is rólam van szó -, és indulat sincs bennem. Arra viszont szeretném felhívni a figyelmet, hogy félelemből, rigorózus törvénykezésből, pénzszeretetből, rosszindulatból, pozícióféltésből vagy épp hatalomvágyból még sohasem született megújulás.
Szabad-e félni a hívőktől, ahogy a magyar egyházi vezetés fél? Erős kérdés ez, de rögtön írok erre egy jó példát: amikor Ferenc pápa megkérte a világegyház püspökeit, hogy egy felmérő kérdőívet töltessenek ki a hívekkel, a magyar egyházi vezetés ezt nem tette meg. A kérdőívet nem tette közzé, a válaszaink nem érdekelték őket (bár nyilván kitöltették a megbízható „belső” embereikkel, szervezeteikkel, valamit csak be kellett küldeni!) – de miért? Hiszen a katolikus egyház vezetőit a válaszok semmilyen értelemben sem presszionálták volna. (Itt nincs demokrácia és a hitigazságok amúgy sem népszavazás kérdése.) Az pedig csak jó lett volna, ha megtudják, miként is vélekednek a magyar - egyébként az európai átlagnál konzervatívabb - hívők néhány kérdésről. Ennyire nem számítunk, vagy ennyire félni kell tőlünk? Hiszen a kérdések közzé tétele növelte volna a bizalmat, a válaszok pedig megmutatták volna, milyenek vagyunk valójában - ha akartak volna párbeszédet…
Néhány éve, amikor keresztény emberek beszélgetni, imádkozni, szervezkedni kezdtek, hogy a budapesti Anna réten felépüljön az engesztelő kápolna, amit a Szűzanya kért Natália nővértől (és amit annak idején Mindszenty bíboros is támogatott), bevallom úgy éreztem, ez már „lejárt lemez”. 1940-ben ez nagyon fontos lett volna, de meghiúsult – meg is lett az eredménye. De most, több, mint hatvan évvel később?
Aztán ahogy nőtt az imádkozó emberek száma, elkezdődtek az Anna-réti ima összejövetelek és zarándoklatok, egyre jobban bízni kezdtem a dologban én is. Fontosnak tűnt ez a katolikus keresztény kezdeményezés azért is, mert ezzel párhuzamosan a táltos-magyarok is nekiindultak, hogy a maguk zavaros ideológiáját – Natália nővérre is hivatkozva – az Anna réten próbálják realizálni. Szóval minden jól alakult, létrejött egy alapítvány, ami gondozta (volna) a pénzügyeket és felügyelt (volna) a lelkiségre is, megbízható papok és civilek álltak az ügy mögé, végül pedig még a helyi budapesti önkormányzat is beillesztette rendezési tervében a kápolna megépítésének lehetőségét, amikor…
Amikor bíborosi levéllel az egészet leállították (szépen fogalmazva).
„Deja vu” élményem lett rögtön. Hasonlót éltem át, amikor a tizedik Nemzeti Imanap szervezésének kellős közepén kaptam a bíborosi helynöktől egy levelet, amiben felszólít (!), hogy azonnal hagyjam abba – de mit is? Merthogy amire felszólított, olyat én, mi sohasem csináltunk. És hogy mit tartott fontosnak? Azt, hogy semmilyen pénzt nem gyűjthetünk és egyébként is, amit csinálunk az nem is katolikus… A levélíró teljes tájékozatlanságát az sem menti, hogy engem, minket ugyan meg nem kérdezett arról, hogy mit is csinálunk. (Mint tudjuk, akinek az Isten hivatalt adott, annak észt is adott hozzá, tájékozódni nem kell.) Elég lett volna, ha kézbe veszi az imafüzetünket, ami tele van katolikus keresztény imával, litániával, stb. Vagy esetleg elolvassa azokat a leveleket, amelyeket minden évben, a szervezés kezdetekor elküldtünk minden püspökségre. Vagy azokat a támogató leveleket, amelyek a honapunkon is fent vannak, s amikből többet püspökök írtak. Vagy a beszámolóinkat, vagy… de minek soroljam?
Értem én, hogy amikor egyre kevesebb a pénz és egyre több a feladat, az egyházvezetők minden forrást igyekeznek maguknál tartani – de célszerű ez? A megszorítások politikája csak egy lefelé tartó. egyre szűkülő spirált gerjeszt.
Ha hisszük, hogy az Egyház feje nem a plébános, nem is a püspök, a bíboros, de még csak nem is a római pápa, hanem Jézus Krisztus, akkor talán élni kellene a gyanúval (bizalommal!), hogy egy-egy ilyen kibontakozó keresztény (!) kezdeményezés mögött Isten Szentlelkének inspirációja áll. Legalább esélyt adni, legalább szóban támogatni, legalább hagyni, hogy kifussa magát, legalább mellette lenni, figyelni, az esetleges tévedéseket kijavítani – ezt hívnák pásztorlásnak.
Amikor Böjte Csaba befogadta az első egy-két árva gyereket, annyi jó indoka lett volna, hogy miért ne tegye ezt: nem az ő feladata, hogyan is lehetne egy szerzetesi házba gyerekeket beengedni, honnan lesz a pénz, mit fognak szólni a felettesek, először kérjünk engedélyt (néhány év), még valaki pedofilnak nézne… Hála Istennek, hogy Böjte Csaba nem így tett! Hála Istennek, hogy a szívére, a lelkiismeretében megszólaló Istenre hallgatott és nem a félelmeire, a megszokásra, a „törvényekre” – és így jellé lehetett és sokezer gyermek megmentőjévé!
Az elmúlt huszonegynéhány évben ahány kezdeményezést csak tettünk, mind ellenállásba ütközött. Ha hallgattunk volna rájuk, ma nem lennének gyógyító összejöveteleink, nem lennének missziós utak, nem adtunk volna ki könyveket, nem építettünk volna kápolnát, nem lenne alkotótábor – a felsorolást nem folytatom, de a munkát igen. Bárcsak a szentek példáját tudnánk követni, de nem csak az engedelmességben (abban is), hanem a bátor tettekben is!
Sípos (S) Gyula (honlap: szeretetfoldje.hu)