A hét főbűn és az égbekiáltó bűnök
A keresztények a Szentírás tanítása alapján hét főbűnt neveznek meg, amelyek az emberi életet mélységében rombolják. A hagyományos lista szerint a hét főbűn: kevélység (büszkeség, gőg), fösvénység (kapzsiság, zsugoriság), bujaság, irigység, torkosság (mohóság), harag, és jóra való restség (lustaság). Ezek nem feltétlenül önmagukban a legsúlyosabb bűnök, hanem olyan negatív jellembeli tulajdonságok amelyek hajlamosítanak a tízparancsolatban meghatározott bűnök elkövetésére, így a bűnök forrásainak tekinthetők. A hét főbűnhöz sorolható viselkedési formák illetve szokások veszélye az, hogy könnyen vezetnek konkrét morális ballépésekhez.
Ezen túl a katolikus teológia négy égbekiáltó bűnt ismer a Biblia alapján: Gyilkosság (szándékos emberölés) (Ábel vére) (Ter 4,10); fajtalanság, avagy természetellenes testi kapcsolat (Ter 18,20; 19,13); a szegények, özvegyek és árvák sanyargatása (Kiv 3,7-10; 22,20-22); a munkások bérének megrövidítése vagy visszatartása (MTörv 24,14-15; Jak 5,4).
Említsük meg még a Szentlélek elleni bűnöket: Isten irgalmasságának szándékos tagadása, a bűnei bocsánata és a Szentlélek által fölajánlott üdvösség elutasítása, lelki megkeményedés: vakmerőség, kétségbeesés, tusakodás a megismert igazság ellen, a kegyelem irigylése a felebaráttól, megátalkodás a bűnben, bánattalanság.
Nézzük akkor egy kicsit bővebben, sorban:
A kevélység bűnébe esünk, amikor azt gondoljuk, hogy többet érünk egy másik embernél, mert ő szegényebb, tanulatlanabb, más nemzetiséghez tartozik, vagy egyszerűen csak nem „én". A sátán bukása is abból fakadt, hogy saját magától eltelve nem értette meg Isten alázatát és szeretetét. Azt akarta, hogy őt dicsérjék, magasztalják és semmiképp sem akarta fenséges angyalként az embereket szolgálni.
A világ kevélységre tanít: ez a tiéd, „mert ez jár neked". Hatalomra és még több hatalomra vágyó vezetőink elöl járnak a kevélység bűnében és ezt a mintát adják tovább a többieknek is: minél több pénzed, ismertséged, hatalmad, sikered van, annál többet érsz - és fordítva: minél kevesebbed van ezekből, annál kevesebbet érsz.
Ehhez kapcsolódik a mohóság és kapzsiság bűne. Az ilyen ember egyre többet akar magának, az életet az anyagi javakkal méri, kisgömböcként habzsol, míg szét nem durran és bele nem hal. S mivé lesz akkor a vagyona?
A gonosz lélek telve van gyűlölettel és haraggal, a világ szereti a haragot és bosszút, mert azzal el lehet adni a filmeket, a fegyvereket és népszerűvé lehet tenni politikusokat. Vagy épp lejáratni, megsemmisíteni szavakkal, lejáratással lelkileg és akár testileg is. A harag igazolja a trollkodást, a csúnya beszédet és káromkodást. A harag ismerős számunkra, itt lakik a szívünkben, jogosan vagy jogtalanul. Pál apostol azonban figyelmeztet minket, hogy ha indulat is van bennünk, ne múljék el a nap a mi haragunkkal!
A dédelgetett sérelmek és haragok tönkre teszi a személyiségünket, a családot, a közösséget, a munkahelyet, viszályba taszítja a hazát.
Kultúránk a testünket helyezi életünk középpontjába, ezt dédelgetjük ételekkel, italokkal, szépítőszerekkel, ruhákkal, és amivel csak lehet. A testet, az erotikát és a szexualitást szemérmetlenül felhasználják a médiában, és a testtel együtt adják-veszik az árukat. A gyerekeket is megtalálják a szexuális tartalmú írások, képek, filmek, mesterségesen gerjesztik az ezzel foglalkozást, biztatják őket ennek megélésére és kiélésére. A nagy kísérletezésben a test elszakad a lélektől, a szerelemtől, hűségtől, házasságtól és családtól és bujasággá, öncéllá válik, egyre jobban megterhelődve promiszkuitással, pornográfiával, szexuális visszaélésekkel, aberrációkkal és nemi eltéve-lyedésekkel, mindezt szabadságnak és önismereti útnak hirdetve.
Mindez mélyen megkötöz minket. elszakít Istentől és valódi önmagunkról, és az ösztöneinket, vágyainkat, sérüléseinket kihasználó gonosz lélek játékszerévé aláz. Tönkreteszi felnövekvő gyermekeinket, szétzilálja családjainkat és közösségeinket. Nem jönnek létre a házasságok, s amik megköttetnek, azok egy része éveken belül szétesik. Nem születnek meg gyermekeink, egy egész nemzedék vész el bujaságunk tobzódásában.
A féltékenység és irigység szétmarja a lelket és az életet. A sárga irigység nem tud örülni a másik javának, féltékeny sikereire, elkívánja a jót, ami a másiknak van. Az irigy ember mindig gyanakszik, leskelődik, vádaskodik: miből telik rá?; honnan van neki?; biztos csak a kapcsolatai miatt; könnyű neki… A romboló irigység és féltékenység még a saját kára árán is a másik vesztét akarja. Inkább legyen nekem is rossz, de a másiknak se legyen jó!
Amikor az irigység és féltékenység szárba szökken, tönkreteszi a családokat és az emberi kapcsolatokat. Ha átjárja a közéletet, a politikát és gazdaságot, a széthullás küszöbére érkezik a közösség. Amikor a maradék javakért folyik a marakodás, akkor a vad önzés miatt megsokasodik a lopás, rablás, és az égbekiáltó bűnök: a munkások bérének ki nem fizetése, a szegények sanyargatása, a testi-lelki gyilkosság.
Milyen sokat vétkezünk mulasztással! Életünket berendeztük a saját kényelmi zónánkban – „mert ez jár nekünk” -, és ebből nem szívesen mozdulunk ki. Magunkért még csak-csak elindulunk, de másokért már lusták vagyunk, és ez a jóra való restség elvezethet bennünket a Szentlélek elleni bűnökig, a felismert Igazság elleni tusakodásig, a másik hibáztatásáig és a saját önzésünkben való megátalkodottságig. Megkeményedik a szívünk és érzéketlenné válunk mások bajai iránt. Felmentjük magunkat a felebarát szeretetének parancsa alól, észre sem véve, hogy ezzel az Isten iránti szeretetünk válik képmutatóvá.
Mulasztásaink károsítják a saját életünket, de károsítják családunkat, közösségeinket, egyházunkat és hazánkat is. Mennyi jó nem történik meg, mennyi szép és igaz nem születhet meg lustaságunk miatt! Ha egyszer Isten elé kerülünk és Ő megmutatja, mennyivel virágzóbb életünk lehetett volna, mennyi áldást hozhattunk és nyerhettünk volna mindenki javára, sírni és zokogni fogunk, de akkor már hiába!
Egyik legerősebbé s legveszélyesebb hajlamunk, hogy istent, isteneket teremtünk magunknak és azokat szolgáljuk. Így jutunk el a bálványimádás csúcsára, az ősi kísértés megvalósítására – olyanok lesztek, mint az Isten -, és már önmagunkat látjuk isteneknek, akik mindent megérdemelnek, mindent birtokolhatnak, mindent felhasználhatnak, tekintet nélkül a következményekre. A világ „tudományos” és „spirituális” utakat egyaránt kínál ehhez az önmegvalósításhoz, a gonosz lélek pedig örül.
Lakásaikban ott áll a nagy oltár, a televízióval, rádióval, számítógéppel, előttük hódolunk bálványainknak, az erőszak és pornográfia isteneinek, a pénz és siker szellemeinek, hírességeknek és sztároknak – és többet akarunk, még többet, mert mi is istenek vagyunk, legalábbis önmagunk istenei, és azt várjuk, hogy a világ kiszolgáljon minket, összes vágyainkkal együtt. És mégis: így válunk egyre magányosabbá, szorongóbbá, üresebbé, sóvárgóbbá, mert ha az egész világot megnyerjük és felfaljuk is, a lelkünk csak kárát látja ennek. A szívünkben lévő Isten-alakú hiányt csak Isten tudja betölteni.
Részlet Sípos (S) Gyula: Magyar jelenség - hazánk a hit, remény és szeretet fényében című könyvéből. Bővebben tájékozódni a könyvről lehet a honlapunkon (szeretetfoldje.hu) a Könyveink menüpont alatt.