Egy álom, és ami ebből következik
Mindannyian minden nap álmodunk, döntő többségükre reggel már nem is emlékszünk. Amikre igen, annak jó része sem más, mint belső világunk feldolgozó munkája. Olykor azonban Istentől kapunk álmot, amire tisztán visszaemlékszünk, ami nem hagy nyugodni minket, aminek értelme önmagán és rajtunk is túlmutat. Néhány napja egy ilyen álmot kaptam, ami leleplezett engem is, és megmutatta egyházunk és hazánk valós állapotát.
Álmomban egy hatalmas, nagyon kövér embert láttam deréktól felfelé, amint meztelenül fekszik, alszik a földön, életjelet nem mutatott. Nekem egy hosszú, vékony kardszerűség volt a kezemben, azzal böködtem és ütögettem, hogy ébredjen fel – de közben szorongtam, hogy ha felébred, akkor nekem támad, ezért éppen hogy csak noszogattam, eredmény nélkül… erre ébredtem fel.
Az első érzésem rögtön a szégyen volt a saját gyávaságom miatt, hiszen tudtam, hogy ha erősebben használtam volna a kardot, akkor felébredt volna a nagy kövér ember. Értettem azt is, hogy miért szorongok. (Hogy egy szép képpel fejezzem ki: túl sokszor megéltem, hogy amikor fellobbant Istennek egy kis lángja, rögtön jöttek az önkéntes tűzoltók, hogy ezt kioltsák…) Bár tudom, hogy küzdenem, ébresztgetnem kellene, de annyi konfliktus, támadás, igaztalan ítélet után elveszőben a bátorságom és erőm. Hogy milyen nagy baj ez, arra az álom mutatott rá újra, felfedve előttem a lelkem mélyén rejtőző szorongást, félelmet és önszeretetet.
A kezemben tartott kard is vékony volt, gyengécske, ezt rögtön láttam. A kétélű kard pedig Isten igéje, ami bátorít és buzdít, int és figyelmeztet, szétválasztja a jót a rossztól, az igazat a hamistól, áldást hoz és megtöri az átkot. Hit és bizalom nélkül, a Szentlélek ereje nélkül azonban mi ér az egész? Szavunk csak szócséplés, egyike a véleményeknek, amiket hangoztatunk. Hogy akarunk bárkit felébreszteni, ha magunk sem az Ige szerint élünk? Csak becsapjuk önmagunkat.
Ébreszteni pedig kellene. A nagy kövér, meztelen emberről két szentírási ige jutott az eszembe. Az egyik, amit Pál apostol ír az Efezusi levélben: „ébredj, aki alszol, támadj fel a halálból, és Krisztus rád ragyog” (Ef 5, 14). A másik pedig a Jelenések könyvében a hét egyházról szóló részben: „tudok cselekedeteidről, hogy az a neved, hogy élsz, pedig halott vagy” (Jel 3, 1 – erről a hét levélről beszéltem már lelkigyakorlaton, lehet, hogy most részletekben megírom a honlapra is, talán nem lesz haszontalan…). Mindkettő az Egyházról szól, s rólunk, keresztényekről. Arról, milyen nagy tévedésben vagyunk, amikor azt hisszük, hogy bár egyházunkban lehetnek hibák, tulajdonképp minden rendben van. Arról, hogy meggazdagodtunk, megkövéredtünk, templomaink és iskoláink vannak, látszólag minden rendben, de közben önzővé és hitetlenné váltunk. (A járvány pedig megmutatta, hogy milyen gyorsan feladjuk hitigazságainkat vélt biztonságunkért, s magyarázzuk mindenkinek, hogy nem tehetünk másképp. Néhány hete írtam erről, s mi lett az eredménye? Jöttek a tűzoltók…)
S ha ilyen az egyház, milyen az ország, amit épp az egyháznak kellene Isten országává kelesztenie? Ez a zsíros, kövér, elnehezült nép, telve képmutatással, gyűlölettel, hazugsággal? Krisztus nevével űzött kufárkodással, lopással, hatalomvággyal, a hatalom és pénz elvesztésétől való rettegéssel?
Most épp arról cikkeznek az emberek, hogy a járvány után nem lehet majd úgy élni, mint azelőtt, ez önvizsgálatra késztet minket, új helyzetet teremt, észhez tér a világ, mi keresztények is majd megújulunk. De szép lenne! Ennek azonban egyelőre semmi nyoma, s egészen addig, amíg szembe nem nézünk az igazsággal, nem is lesz. Mert az igazság az, hogy egyáltalán nem akarunk változtatni az életünkön, alig várjuk, hogy a világ visszatérjen a „normális kerékvágásba” – ami egyébként gazdaságilag indokolt is -, hogy továbbra is úgy élhessük a kis életünket, mintha mi se történt volna.
Isten fel akarja ébreszteni ezt a nagy kövér embert. Ha nem megy az Igével, akkor megy másképp. Akkor még inkább a fejünkre omlik, aminek okai vagyunk: a természeti csapások, a járványok, a háborúk, a gyűlölet kiterjedése, a szegénység terjedése.
Legyünk őszinték magunkhoz: jelenleg ezen az úton járunk. Én azonban szeretnék felébredni és felébreszteni mindenkit ebből a rémálomból…
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)