Debrecentől másfél órányira háború van
"Kedd délelőtt 10 óra van, hosszú kocsisor áll a magyar határ ukrán oldalán, Beregszásznál. Úgy tűnik, mintha egy parkoló lenne, mozdulatlanok az autók. A kocsik előtt a bódénál a katonaruhás férfiak hátán hatalmas gépfegyverek lógnak. Még át se értünk a határon, de már érződik a háború, ami a szomszédunkban van. Rengeteg kárpátaljai magyar katona harcol ott, akik szerint értelmetlen harc folyik Kelet-Ukrajnában, teljes a káosz és nem látszik a vége. Magyar családokkal beszélgettünk, akiket egy időre szétszakított a háború.
„Most lesz az esküvőnk augusztusban” – meséli büszkén a 19 éves Alexandra Beregszászon a járási központ előtt. Közvetlenül azelőtt, hogy ezt elmondta, sokáig részletezte, hogy éppen milyen borzalmakat él át a fronton a 21 éves vőlegénye. Biztos benne, hogy épségben fog visszatérni Donyeckből júliusban, hiszen már leszolgált 8 hónapot a háborús övezetben, most sem lesz semmi baja.
Beregszászra, ahol Alexandra gyerekkora óta lakik, a Magyar Református Szeretetszolgálattal (MRSZ) jutottunk el, akik rendszeresen élelmiszeradományokat szállítanak katonaviselt családoknak Kárpátaljára. Vagyis olyanoknak, akiknek a férfitagjai Kelet-Ukrajnában harcolnak, mióta az oroszbarát szakadárok Donyeck és Luhanszk megyében kikiáltották a függetlenségüket. 2013 vége óta folynak harcok Ukrajnában, akkor kezdődtek a véres tüntetések Kijevben, a Majdanon. A tét, hogy Ukrajna Európához közeledjen-e vagy maradjon Oroszország közeli szorításában.
Adtunk neki ételt, felrobbantotta a társamat
István, akivel az osztás után a beregszászi önkormányzat folyosóján beszélgetünk, nemrég tért haza több hónap után Donyeckből, most még szolgálatban van Kárpátalján, de a frontra már nem küldik vissza, mert van három kisgyermeke. Az egyikük sorban áll az osztáson, másfél év körüli kislány, nyugodtnak látszik.
De amíg az apja a fronton harcolt nem volt az. „Alig tudtam aludni, akkor még a gyerek is kisebb volt, itt maradtam egyedül. Minden a nyakamba szakadt” – mondja Gyöngyi, István felesége. Őt is nagyon megviselte ez az időszak, még most is majdnem sír, amikor erről beszél. Minden nap beszélt a férjével telefonon.
Nemcsak a férje hiánya volt nehéz, hanem az is, hogy minden többszörösére drágult az elmúlt évben. A háború miatt a legtöbb élelmiszer háromszor drágább, mint két éve, az energiaárak, például a gázárak április elsejével a többszörösére emelkedtek, a fizetések nem nőnek.
István iszonyú dühösen mesél arról, hogy ennek a háborúnak semmi értelme. A fronton azt sem tudták, ki kivel van, miért harcolnak. Nem lehetett megbízni senkiben, embereket látott meghalni, de máig nem érti, miért.
„Egy kórház előtt álltunk többen és odaszaladt hozzánk egy 11 éves forma gyerek, kért tőlünk egy kis sűrített tejet. Volt nálunk éppen egy nagyobb élelmiszer csomag és adtunk neki abból több mindent is. Az meg felkapta és elrohant. Gondoltam azért rohan, hogy nehogy elvegye tőle más. Láttam, hogy beállt egy fa mögé és kukucskál. Egyszer csak odafordultam a társamhoz és hatalmas durranást hallottunk ő meg kérdezte tőlem, hogy ’megsebesültél? Csupa vér vagy!’
Volt velünk egy harmadik is, az robbant fel cafatokra. Ez a kissrác, akinek mi élelmiszert adtunk, gránátot dugott a társunk zsebébe és elszaladt.”
István mesél több hasonló történetet is, de mindnek ugyanaz a lényege: segítettek másokon, akik aztán megtámadták őket. Sosem tudták, honnan jön a veszély, és az okát sem értették.
Már azt hittem, én vagyok a terrorista
Ugyanezt mondja Dávid is, aki szintén pár hónapja jött vissza a frontról. Vele, a feleségével és a kislányukkal később a lakótelepen találkozunk, ahol laknak. A környék éppen olyan lepukkant, mint bármelyik magyar külvárosi paneltelep. Nagyon meleg van, és alig van mozgás, csak egy félmeztelen férfi bámul minket egy nyitott ablakból.
„Kilenc hónapig voltam a seregben, de a mai napig nem tudom, hogy miért voltam ott. Senki nem mondott semmi konkrétumot, hogy miért is harcolunk. Voltak olyan helyzetek is, hogy sajátunk a sajátunk ellen ment és nem tudtuk, ki kicsoda. Néha azt gondoltam már, hogy mi vagyunk a terroristák, annyira nem tudtunk már mit gondolni magunkról.”
A napjaik abból álltak, hogy felváltva szolgáltak 3-4 fős csoportokban. Vannak, akik bent ülnek a gödrökben egész nap, vannak, akik a tankok mellett ülnek és vannak, akiket kiküldenek felderítőnek a lágeren kívül, nekik egész nap ülniük kell a semmi közepén egy bokorban, szólnak, ha van valami mozgás. A legtöbbször van.
„Amikor hoztak lőszert, elmentünk lepakolni, de közben sokszor már szaladni kellett, mert lőttek.”
Pihenni azokban a gödrökben tudtak, amiket maguknak kivájtak. „Először mindenki felverte a sátrakat, aztán amikor láttuk, hogy mekkora a veszély, mindenki behúzódott a gödrökbe, az biztonságosabb volt” – a szabad ég alatt aludtak, télen is. Naponta egy-egy fél órára tudtak ledőlni aludni, de ha valami komolyabb volt, akkor akár napokig ébren voltak. A laktanyára rákérdezek, Tibor kinevet, hogy olyat nem láttak arrafele. Tisztálkodni sem tudtak.
Kamionokkal szállítottak nekik élelmiszert, téli ruhákat, azt mondja, többnyire civilek adományaiból. Egyébként teljes volt a káosz, azt se tudták, hova lőnek, kire, mire.
Dávid minden nap beszélt a családjával, így minden nap hallhatta, hogy a kislánya sír. „Mondtam is neki, hogy ne add oda inkább, mert amúgy is szörnyű helyzetben vagyok, de így még nehezebb lesz.”
Viktória, Dávid felesége azt meséli, hogy a kislány tudta, hogy az apja katona és amikor a tévében meglátott egy katonát, azt mindig Apának hívta. Dávid egyébként építkezéseken és asztalosként dolgozott, mire visszaért a frontról már nem várták a munkahelyén, most munkanélküli.
Nem bánom, így is jó
A következő osztás a járási központban van. Amikor megérkezünk a Szeretetszolgálat munkatársaival, akkor már közel száz ember ül egy hatalmas teremben, ami lépcsőzetesen emelkedik, mint egy színházterem. Családok együtt, jellemzően anyák és gyerekeik, de néhány férfit is látunk, sérülteket is. Mindenki csinosan felöltözve, síri csendben várja az osztást. Mi interjúalanyok után kutatva megszólítunk több fiatalt is, közülük az első három nem beszél magyarul. Ukránok, ugyanis az MRSZ nem csak magyaroknak oszt segélycsomagot, hanem mindenkinek, aki rászorul.
A negyedik lány, akihez odamegyünk, Alexandra, aki egy 21 éves hivatásos katonafiúhoz tervez hozzámenni a nyáron. Nyíregyházára szeretett volna főiskolára járni, de tavaly nem vették fel, most szakácsként dolgozik egy étteremben, és nagyon várja haza a vőlegényét. Mindezek ellenére nagyon pozitív és optimista. „Most jó az életem” – mondja mosolyogva. Pedig a barátja 8 hónap kelet-ukrajnai szolgálat után hazament, de nemrég, két hónap otthonlét után úgy döntött, hogy visszamegy Donyeckbe harcolni. Alexandra véleményét nem kérdezte meg a dologról.
„Azt mondta, azért megy, hogy itt soha ne legyen olyan, mint ott. Hogy ne terjedjen tovább a háború” – ennek ellenére Alexandrának elég nehéz volt elfogadnia a döntést.
A vőlegényével rendszeresen beszélnek. Azt meséli, hogy föld alatt laknak, emeletes ágyak vannak, minden reggel, amikor csörög a telefonja, lefejeli a plafont, annyira nincs hely. Tisztálkodásra alig van lehetőség, örülnek, ha hideg víz van. Kapnak valamennyi fizetést, de késve és nem is annyit, amennyit ígértek nekik.
„Most Lemberg tartomány vezető tisztjét felrobbantották egy ellenőrzési ponton, négyen ültek egy autóban. Éppen pár napja kérdezte ez a főnöke a barátomtól viccelődve, hogy “élsz még, Király?”. Mert a barátomat Király Viktornak hívják. Erre most ő halt meg” – ilyenek a beszélgetéseik mostanában a vőlegényével.
Alexandra egyébként nem hisz az ideákban. Szerinte a majdani forradalom is és a mostani harcok is csak a pénzről szólnak, semmi más nem számít.
„Az például hogy van, hogy ha fizetsz 47 ezer hrivnyát (~600 ezer forint), akkor nem visznek el? A gazdagokat nem viszik, azt csinálnak otthon, amit akarnak, furikáznak a luxusautóikkal, amíg mások harcolnak helyettük.”
Akinek meg nincs pénze, úgy menti a bőrét, ahogy tudja. Azt mondja, vannak, akik nem veszik át a behívót, pincékben bujkálnak, mások kettős állampolgársági papírokkal Magyarországra menekülnek, az ukránok is próbálkoznak magyar papírokat szerezni. Akit hadkötelesnek nyilvánítanak és behívják, de nem vonul be, az 2-5 év börtönt kaphat.
Eddig is irigynek és barátságtalannak tartotta az embereket Ukrajnában, de most a háború miatt ez sokkal rosszabb lett. Nő a szegénység, az emberek félnek. Alexandra ezért nem tudja elképzelni, hogy Ukrajnában maradjon. Kért is időpontot, hogy beadja a magyar kettős állampolgársági kérelmét. December 12-re kapott is. Onnan még legalább 5 hónap, mire elbírálják.
Gábor már nem látja ennyire egyértelmű megoldásnak az elvándorlást. Ő 20 éves és most kapott behívót, de még „elhalasztották”, mert épp nem volt rá szükség. Ő nem bujkál, várja a „csengetést”, ami után 3 órán belül meg kell jelennie a hivatalban.
Tavaly májusban állították vissza az általános sorkatonaságot a háború miatt, 20-tól 27 éves korig hívják be a fiúkat 18 hónapos szolgálatra. Elvileg őket nem viszik a kelet-ukrajnai frontra, de erről egyik beszélgetőtársam sem volt meggyőződve. Szükségállapot esetén bármi megtörténhet. Ezen a ponton kicsit tapintatlanul megkérdezem, hogy „nem félsz?”
Amire kicsit felháborodottan jön a válasz, hogy „Hát mitől féljek! Ha el kell menni, el kell menni. Nincs annyi pénzem, hogy kifizessem magam.”
Ennél csak rosszabb lesz
Egyetértenek a testvérével, hogy folyamatosan romlik az ország helyzete, így az övék is. Ők egy dombtetőn laknak Beregszász mellett egy kis településen, ahol nincs elég víz, a kútból csak zavaros vizet mernek, feltölteni meg nehezen tudják, mert április eleje óta duplájára nőtt a víz ára is. Nem látják a háború végét, de az értelmét sem.
„Félünk, hogy ennél is rosszabb lesz. Ez csak az út eleje” - mondja Gábor nővére, aki a beszélgetés közben átveszi a Szeretetszolgálat ételcsomagját."
(hello90.blog.hu)