Megjegyzések a környezeti etika műveléséhez
Ez az írás évekkel ezel?tt született, amikor a környezetvédelmmel és környezeti etikával foglalkozó embereket és csoportokat már teljesen megfert?zte a new age mindent egybemosó ideológiája. A tanulmány igyekszik bemutatni ennek a tívútnak a kudarcát és egy jobb és következetesebb gondolati, cselekvési utat javasol.
Sípos (S) Gyula: Megjegyzések a környezeti etika műveléséhez
Mi hiányzik? – vetődik fel bennem a kérdés, amikor környezeti etikával foglalkozó írásokat olvasok. Tudok válaszokat rögtönözni, amelyek azonban nem érintik a kérdés lényegét. Hiszen olykor világos érvrendszer helyett csak divatos lózungokat találok, máskor tisztázatlan a fogalmi készlet, egymással összeegyeztethetetlen fogalmak csúszkálnak egy szövegrészen belül.
Lehet persze azt is mondani, hogy ez az új, posztmodern filozófia, minden érték „békés egymás mellett élése”, közöttük nem lehet hierarchiát felállítani vagy különbséget tenni, a megsejtések és a bizonyított igazságok világa „tulajdonképpen” ugyanaz, az igen - nem, a nem pedig igen, csak értelmezés kérdése az egész...
Én azonban nem hiszek ebben. Inkább azt gondolom, hogy hiányzik az a biztos alap, amelyre építkezni lehetne. Hiányzik egy jól végiggondolt természetfilozófia, a teremtmények belső rendjének felrajzolása, a közöttük lévő kapcsolatok és viszonyrendszerek leírása, amelyre épülhetne a környezeti etika (is).
Azért kísérletezünk, neveltetésünk, ítéleteink és előítéleteink birtokában igyekszünk megfogalmazni tételeket. (Ennek tipikus példája, amikor a keresztény kultúrkörben felnőtt ember leértékeli, sőt vádolja a keresztény kultúrát, miközben felmagasztalja a keleti tanokat, mondván, azok mennyivel megértőbbek. Ilyenkor csendben megjegyzem: a világűrből a Földön látható egyetlen emberkéz alkotta létesítmény a kínai nagy fal. Építése többszázezer ember életét követelte, s „némileg” megváltoztatta a környezeti, természeti viszonyokat is…)
Ennek tudatában írom le az alábbi néhány megjegyzést. Olyan pontokat szeretnék megmutatni, amelyek elősegítik a megértést és a következetes gondolkodást, s amelyek köré építkezve kialakítható egy következetes és érvényes ökoetika.
1. tézis: Az ember az egyetlen teremtmény, amely képes tudatos és módszeres befolyást gyakorolni a körülötte lévő élő és élettelen világ felett.
Látszatra nagyon egyszerű és egyértelmű mondat, mondhatnánk, hogy tapasztalati tény. Ugyanakkor kellemetlen leszámolásra késztet minden olyan elmélettel, ideológiával vagy vallási rendszerrel, amely az élőlények lényegi különbözőség nélküli egyenlőségéről beszél.
Vallhatjuk azt a nézetet, hogy minden teremtmény magában hordozza saját értékét – és akkor látnunk kell, hogy az ember olyan többletértékeket hordoz, amelyek semmilyen más élőlényre nem jellemzőek, s amelyek kiemelik e közösségből. Ha meg azt hisszük, hogy az élőlények valamilyen mögöttes szellemi ok (teremtés) következtében léteznek, akkor megfigyelhetjük, hogy a vallási rendszerek és mítoszok tanúsága szerint ez a mögöttes ok (Isten) eleve felruházta az embert olyan többletértékekkel, amelyek lényegileg megkülönböztetik őt az összes többi teremtménytől. (Például tudatos alkotó és teremtő készség, a belső vagy külső késztetéseknek való tudatos és következetes ellentmondás képessége, a tetteinkért való felelősségvállalás képessége...stb. – amely nélkül nem beszélhetnénk etikáról,.)
E többletértékek egyike a felelősségvállalás képessége környezete iránt, amelyre mindannyian – függetlenül nézeteinktől - szívesen hivatkozunk. És ez így helyes. Azt azonban nem tehetjük meg, hogy miközben többlet-kötelességekkel ruházzuk fel az embert (mint olyant), aközben tagadjuk lényegi különbözőségét a többi élőlénytől. El kell fogadnunk, hogy az embert kiemelt hely illeti meg, az ebből fakadó kiemelt jogokkal és kötelességekkel együtt.
(Ezt három csoport szokta megkérdőjelezni: a modern technológia-ember, akit a kötelezettségek csak addig érdekelnek, amíg nem akadályozzák jogai kiélésében, az ökoterrorista, aki a nagybetűs ember nagybetűs kötelezettségeivel kívánja agyoncsapni a tőle eltérő módon jogait gyakorlókat, és végül az ideológiai habzsolhát, aki kedve és divatja szerint szedi össze a számára kedves tanokat, azután zavaros masszaként tálalja bárkinek - már aki hajlandó őt hallgatni… Ez utóbbiak száma a szellemi igénytelenség terjedésével négyzetesen növekszik. Az emberek döntő többsége azonban nem vitatja az igazságokat – annál rosszabb, amit tesz: nem törődik vele.)
2. tézis: Az ember minden földrészen és minden korban törekedett is érvényesíteni ezt a befolyását, hatalmát a környezetében.
Az ember másik megkülönböztető jegye a hatalomgyakorlás képessége, tehát az a tény, hogy elképzeléseit, vágyait képes megvalósítani a tőle különböző emberek és közösségek, valamint életformák ellenállásával szemben is. Ennek legnyilvánvalóbb igazolása az általában minden kultúrában jelenlévő a szolgaság és rabszolgaság intézménye valamint a háborúk és a folyamatos környezetátalakító tevékenység.
Amikor a szolgaság és rabszolgaság intézményét említjük, nem pusztán az emberi közösségek hierarchikus elrendeződésére gondolunk - ez az állatfajok közösségi létformáinál is megfigyelhető -, hanem arra a kasztosodott állapotra, amikor (tudatosan) alávetett állapotban lévő nemzedékek követik egymást az állapotukban történő változás legkisebb reménye nélkül. (Ami a rabszolgaság intézményét illeti: akkor jelenik meg a kultúrákban, amikor az istenkirályság intézménye kérdésessé válik, azaz bizonyos rétegek emancipálódnak az abszolút hatalom alól. Kivételnek számítanak azok az egyszerű törzsi kultúrák, ahol az életmód (még) nem teszi „használhatóvá” a rabszolgatartást. Ezekben az elfogott ellenséget nem alávetik, hanem egyszerűen megölik (feláldozzák), csak bizonyos részeit megtartva diadaljelvényként.
(A különböző vallások szent könyvei közül egyedül a Biblia az, amely bennerejlően és tételesen is vallja az emberek egyenlőségét. Ezt gyakorlatilag időről időre figyelmen kívül hagyták a hatalmon lévők. Ezzel együtt tény, hogy a keresztény európai kultúrákban alakultak ki a személy számára legkönyebben átjárható hatalmi struktúrák és egyedül a kereszténység volt arra képes, hogy erkölcsileg elfogadhatatlanná tegye a rabszolgatartás intézményét. Sajnos nem mindig és nem tartós eredménnyel. Napjainkban az arab világban újra legalizálódik a rabszolgaság, az ázsiai részeken pedig a gyermekmunka és a bérrabszolgaság – párhuzamosan a keresztény kultúra elerőtlenedésével és eltűnésével.)
A hatalomgyakorlás nyilvánvaló formája a háború, amely az ember legjellegzetesebb, mindenütt és minden korban megtalálható tevékenységeinek egyike. (Írjuk ezt most azért, hogy az utópikus álmodozók kedvét elvegyük a tényekkel nem törődő újabb elméletek gyártásától…)
Hogy egy példával éljünk: nehéz lenne tagadni a keresztény kultúrájú nyugati fehér ember felelősségét az észak-amerikai indián kultúrák és az ottani vadpopulációk pusztulásában. De azért tegyük hozzá: bizony ezek a telepesek (és hadseregek) korántsem jártak volna olyan nagy sikerrel, ha az új földrészen nem egymást gyűlölő és egymással harcban álló indián törzseket találnak. Az indián kultúrák veszélybe kerülésének egyik oka épp a törzsek egymás iránti gyűlölete, a törzsi bosszú és vérbosszú intézményesedése, az állandó viszály, amelyet a – szintén sokat háborúzó - fehér ember könnyedén kihasznált… (E példát nyugodtan kiterjeszthetjük a környezetátalakító képességre is. A környezet tudatos befolyásolására az indiánok éppúgy törekedtek – szellemi oldalon a különböző mágikus technikákkal, varázslásokkal, megidézésekkel, gyakorlati oldalon pedig a vadászati és földművelő technikákkal -, mint a fehér telepesek.) Mindez nem menti azt a brutalitást és érzéketlenséget, amellyel a fehér ember viszonyult e más, sok értéket és helyes meglátást is őrző kultúrákhoz. Játsszunk el magunkban a gondolattal: mi történt volna, ha a fehér ember valóban – miként vallása parancsolja – a Szeretet küldötteként, megértő szívvel és segítő szándékkal közeledik az indián kultúrákhoz…
Az első két tézist összefoglalva kijelenthetjük, hogy az ember - hatalomgyakorló és környezetátalakító képességénél fogva - minden korban és minden kultúrában képes és kész volt arra, hogy saját céljai érdekében maga alá vesse a környezetében élő, és hatékonyan védekezni nem tudó más életformákat.
Minden korban és kultúrában megjelent azonban a korlátozás igénye, nem függetlenül attól, hogy milyen problémával szembesült az emberi közösség. (Tulajdonképpen itt az ember kétarcúságára hívnám fel a figyelmet, mert ennek figyelmen kívül hagyásával csak utópiákat és diktatúrákat – valamint divatos és „hasznavehetetlen” ideológiákat – lehet létrehozni…)
3. tézis: E hatalmat korlátozni, ill. helyes (vagy helyesnek vélt) célok irányába fordítani minden korban és földrészen csak a társadalmi struktúrákban is "megtestesülő" kultúra volt képes.
Kultúrán értem itt az Isten és ember, ember és környezete, ember és tevékenységei közötti kapcsolatokat szabályozó rendszert. Ide tartoznak a művészetek éppúgy mint az iskolai házirend, a házastársi együttélés szabályozása vagy épp a munkarend kialakítása.
Az utolsó kétszáz esztendő azon törekvése, amely ki akar iktatni a kultúrából minden korlátozást, tragikus következményekkel járt. Nyugodtan kimondhatjuk, hogy az erkölcsi értékek kiűzése a kulturális és civilizációs struktúrákból azok összeroppanását, illetve rákos burjánzását eredményezte. Immár globális méretekben vagyunk kénytelenek szembesülni ennek következményeivel: a háborúkkal, az éhínségekkel és a környezetpusztítással.
Tarthatatlan tehát az a környezetvédő magatartás, amely a „hagyományos” erkölcsi struktúrákat szeretné eltüntetni, ám a környezetet mégis védené valamilyen jogi szabályozási rendszerrel. (Az eddig még soha tartósan létre nem jött utópikus ökokommunákról nem beszélve. Ők ugyanis akarnának valamilyen etikát, csakhogy ennek kialakításakor nem az emberi adottságokból, hanem utópikus eszméikből indulnak ki, így törvényszerűen kudarcra vannak ítélve.) Sajnos azonban minden jogi szabályozás csak annyit ér, amekkora a mögötte állók ereje. És az emberek belső tartását, belső erejét - amelynek váza a szilárd erkölcs - nem tudja pótolni a külső kényszerítő eszközök ereje. Másképp fogalmazva: amíg egy emberi kultúra elidegeníthetetlen része a „ne lopj” parancsa, addig nyugodtan nyitva lehet hagyni az ajtókat. Amikor ez megkérdőjeleződik, megroppan, esetleg bizonyos esetei menedzserkurzusokon tanítandóvá válnak, akkor bizony három zárra is szükség van, és még ez sem biztosítja kellően a lakást.
Mindebből következően az egyetlen következetes és módszeres környezetvédő - életmentő - magatartás az, amely olyan kultúrát próbál (újra)felépíteni, amely képes (belülről is) korlátozni, illetve becsatornázni (kanalizálni) az ember belső természetéből adódó hatalmi késztetéseket.
4. tézis: A hatékony védekező és újraépítő kultúrának transzcendens alapja kell, hogy legyen.
Szomorú személyes tapasztalatom az, hogy bármilyen fontos is egy felismert igazság, ha nem rendelkezik transzcendens erővel, nem képes az emberi személyiségeket és közösségeket tartósan úgy formálni, hogy azok sikeresen fel tudják venni a küzdelmet a romboló civilizációs trendekkel szemben. Hiába tanítjuk már gyermekkortól a természet védelmének fontosságát, nem válik belőle átfogó szemléletmód. Hiába beszélünk környezetszennyezésről – és ennek veszélyeit hiába ismeri fel a tanuló -, nem képes ellenállni azoknak az életmintáknak, amelyeket a civilizáció felkínál neki. Azok a szellemi műhelyek, amelyek megpróbálkoznak valamilyen – a transzcendencia iránti vágyat is betöltő – ökofilozófia kimunkálásával, eddig kevés eredményt hoztak. Nem azok gondolati tartalmával - lehet nagyon tetszetős és/vagy mély igazságokat is hordozó –, hanem érvényességével (érvényesíthetőségével) és átütő erejével van a fő probléma.
El kell ismernünk, hogy mind ez idáig a személyes és közösségi életfordulat erőteljes és hatékony útja – amely képes ellenállni ennek a „multikulti” civilizációs rémálomnak – a keresztény út maradt. (Az európai kultúrkörben bizonyosan. Ezt természetesen nem politikai értelemben gondolom – keresztény politikai „kurzus” ma sehol nem létezik. Politikai síkon egyedül az iszlám próbálkozik egy nagyon erős válasszal – negatív hatásainak tárgyalása azonban most messzire vezetne.) Ez azt jelenti, hogy nekünk egy olyan kultúra kialakításán és megerősödésén kell fáradoznunk az élet minden területén, amely a keresztény erkölcsi értékek mentén építkezik, és képes a Szeretet érzékenységével és tiszteletével szemlélni minden létezőt.
Ez nagyon kellemetlen igazság, mert szembeállít romantikus vágyainkkal. Ellenáll a bűn „szabadsággá”, „kulturális értékké” transzformálásának, megnevezi a pusztulás tényezőit, bármely maskara mögé bújjanak is. (És ez nem fog minket népszerűvé tenni…)
5. tézis: Minden kísérletnek, amely az értékek megmentését óhajtja, figyelembe kell vennie a teremtmények „lényegileg” megváltoztathatatlan rendjét.
A valamikor megélt Rendről tanúskodnak a mítoszok és nagy vallási képek, amelyek mind beszélnek egy aranykorról, az ártatlanság koráról vagy Paradicsomkertről, ahol a teremtmények szubsztanciája és létezésmódja még egybeesett és élő, eleven kapcsolatban volt az Ős-okkal, a Teremtővel. Ez bomlik meg a bűn – azaz Istentől és az általa adott rendben való szabad élettől való elfordulás – hatására. Az elfordulásra csak az ember volt képes, de a neki adott szabadságnál és hatalomnál fogva – amely a bűn után is megmaradt – a bukás következményei kihatottak az egész Földre.
Az Isten által alkotott teremtmények közös jellemzője a rendezettség. Ez megnyilvánul felépítettségükben (a génektől az élő szervezetig) és életmódjukban egyaránt. (Megjegyzem: minden élő teremtmény, éppen a benne rejlő rend miatt, törekszik az egyre nagyobb rendezettség felé. Az evolúció tana nyitva hagyja a kérdést: mi az oka annak, hogy az entrópiával terhelt világban az élő szervezetek pont az ellenkező utat járták be, azaz egyre bonyolultabb és szervezettebb életformák követik egymást...?)
Az emberi közösségek által alkotott kultúráknak szintén közös jellemzője a rendezettség. Ez a rendezettség azonban viszonylagos. Rendezettsége attól függ, milyen mértékben merít az Isten által adott, és még felismerhető és nyomon követhető Rendből, illetve milyen mértékben inspirált (ihletett) a Teremtő felismert akaratából.
Tökéletes rendezettség a társadalmi és kulturális életben nem valósulhat meg. (Ez következik a bűnből). Törekedni azonban lehet és kell is erre. A környezeti állapot tartós javulására csak akkor lehet remény, ha az együtt jár a kulturális és társadalmi élet (rendszer) rendezettségének (a Teremtőtől való ihletettségének) növekedésével. (Emlékezzünk vissza a náci Németország természetkultuszára. Ez inspirációját a fasiszta eszmékből merítette – amely gyökeresen ellentmond az Isten által adott Rendnek – és végül a modern kori történelem legnagyobb pusztításának tevékeny részese lett.)
6. tézis: A Rend, illetve rendezettség fogalma önmagában nem igazol semmilyen társadalomszervezési modellt.
A Rend, illetve Rendezettség ugyanis erkölcsi kategória (is), sem falansztert, sem diktatúrát vagy demokráciát, sem életközösséget sem kommunát nem igazol. Sőt, a közösségi formának kell visszaigazolnia a Rendet – már amennyiben merített belőle. Személyes értelemben ezek a Lélek gyümölcsei: szeretet, öröm, békesség, jóság, kedvesség, tisztaság (önmegtartóztatás), tapintat... stb. Közösségi értelemben ezek: határozott erkölcsi érzékből fakadó tettek, az alkotókészség szabad kibontakozása és annak szabad vizsgálata és megítélése, valamint termékenység. Környezeti értelemben ezek: minden élő tisztelete és megbecsülése, valamint az emberi hatalom alávetése (és a Lélek gyümölcsei által való kontrollálása) a minden létezőre érvényes rendnek. Lelki értelemben pedig mindezek oka az állandó vágyódás (élő kapcsolat) a Teremtő és az ő tanácsai után.
A Rend és rendezettség növekedése az emberi szabadság növekedésével, míg a rendezetlenség növekedése a szabadság elvesztésével jár. Így tesztelve modern kor nagy kísérleteit, megállapíthatjuk, hogy a náci diktatúra éppúgy rendezetlenségével tűnik ki, mint a mai transzatlanti civilizáció, amely represszív (elnyomó) toleranciával segíti elő, hogy a rendezetlenség erői minél nagyobb teret nyerjenek.
Minden kultúra őriz valamennyit az Isten által adott Rendből. Ennek mértéke vizsgálható a fenti szempontok alapján. A környezeti mozgalmak egyik célja éppen az kell, hogy legyen, hogy visszaállítsa – már amennyire lehetséges – az eredeti Rendet. A jó környezeti etika – jó természetfilozófia alapján – arra törekszik, hogy megalapozza és elősegítse azokat az emberi cselekvésmódokat, amelyek képesek az értékmentést és –őrzést, valamint az értékképzést (tehát a Rend megjelenését és kibontakozását a teremtmények világában) megvalósítani.
Nem hiányoznak a követhető minták a zöld mozgalmakból. Talán csak vissza kell fordulnunk azokhoz az alapelvekhez és módszerekhez, amelyek egykor olyan hatékonnyá tették a zöld mozgalmakat.
A kicsi szép – még akkor is, ha a világ – és benne a környezetvédő mozgalmak - egyre nagyobb és egyre bonyolultabb struktúrákat szeretne létrehozni.
Gondolkozz globálisan és (először) cselekedj helyben – ám álmodozzanak mások a világkormányzatról és annak óriási hasznairól.
Először építs személyes kapcsolatokat – a világhálót és a többi kommunikációs fekete lyukat hagyd meg azoknak, akik félnek a találkozástól, a szembesüléstől és csak játszadozni akarnak, a személyes kapcsolat alázata és felelőssége nélkül.
Építs személyes kapcsolatot Istennel – a világerőt, személytelenséget, nirvánát, erkölcs nélküli meditációt hagyd meg azoknak akik félnek a találkozástól, a szembesüléstől és csak játszadozni akarnak, a személyes kapcsolat alázata és felelőssége nélkül.
Míg a világ mindig a jövőt hajtja – amit ugyan soha el nem érünk, de amiért most kell fizetni – addig nekünk marad a jelen, és amiből építkezik: a múlt, minden tapasztalatával együtt. A hibákkal és az erényekkel. A középkori faluközösségekkel. A törvénykönyvekkel, benne az állatok jogaival. Az ünnepekkel, amelyekben a szakrális és a profán együtt él. Közösségekkel, ahol összeér az ég és a föld. Isten és az ember. És a természet.