Szolgálat és ima Ukrajnában – A húsvét az igazi győzelem, legyőzi a szívünkben a gonoszt
Jurij Lifansze, a kijevi Sant’Egidio közösség vezetője Lvivbe (Lemberg) menekült családjával, ahol új otthonra talált. A helyi közösség tagjaival és Kijevből evakuált barátaival a meglévő szolgálatok mellett létrehoztak egy nagyszerű humanitárius missziót, amellyel támogatják a menekülteket és az ország középső, keleti részén maradt szenvedő lakosságot is.
Az európai Sant’Egidio közösségek közül az egyik legnagyobb, legszebb az ukrajnai. 2022. február 24-én megváltozott az életük, valamennyi honfitársukéval együtt, amikor egy, a generációjuk számára valószerűtlen eseményre, a háború zajaira, híreire ébredtek. A háborús helyzet újabb bizonyságát adta annak, hogy nem csak gondozzák a szegényeket, hanem valóban a barátaik, akiket a legnagyobb bajban sem hagynak magukra. Bebizonyosodott az is, hogy a közös imádság és a szegényekkel való barátság által olyan bölcsesség és olyan képességek alakulnak ki, mélyülnek el, amelyek váratlan helyzetekben a segítségünkre vannak. Az ukrajnai közösség tagjai mások megsegítésében találták meg a választ a háborúra, és hisznek abban, hogy ki-ki a maga szerény módján, de tehet valamit azért, hogy közeledjen a béke napja. Imádságaikhoz Lvivben számos menekült csatlakozik, és hittel remélik, hogy közelebb hozzák ezt a napot országuk és a világ számára. Jurij Lifanszét arról kérdeztük, kiket és miként segítenek, s hogyan merítenek erőt az imádságból és a Szentírásból ezekben a nehéz időkben.
– Közvetlenül háború kitörése előtt ünnepelte a házasságkötését. Hogyan éli meg ezt a hirtelen változást?
– Négy nappal a háború kitörése előtt volt az esküvőnk, február 23-án pedig Kijevben, a Majdan téren ünnepeltük meg a házasságkötésünket a hajléktalan barátainkkal. Másnap bombák hangjára ébredtünk. Egy ideig még Kijevben maradtunk, de aztán elmenekültünk; nem volt könnyű, huszonhét órán át buszoztunk.
Nemrég született kislányunk a Miroszlava nevet kapta, amelynek jelentése: dicsőség a békének.
Lvivben új otthonra, új családra leltünk. Sokat segített, hogy együtt lehettünk a közösségünkkel, így ezeket a hónapokat úgy éltük meg, hogy nem vesztettük el a reményt, az életvágyunkat, a jókedvünket.
– A háború kitörése után azonnal megélték a szolidaritást a rászorulókkal, miközben bizonyos értelemben Önök is rászorulókká váltak. Milyen út vezetett odáig, hogy Kijevből menekülőkként ma egy nagyszerű szolgálatot vezetnek Lvivben?
– Minden közösség, a legkisebb is kincset jelent annak a városnak, amelyben él. A háború első heteiben, hónapjaiban Kijevet bekerítették, bombázták, és bombázzák ma is. A közösségünk tagjainak el kellett menekülniük a városból, de abban a szerencsés helyzetben voltunk, hogy a Sant’Egidio kijevi otthonából egy-egy másik otthonába költöztünk: volt, aki Lvivbe, Ivano-Frankivszba, mások Varsóba, Rómába, Berlinbe…
Ukrajnában Kijevben van a legnagyobb közösségünk, de a kisebb helyeken, Lvivben és Ivano-Frankivszkban is nagy dolgok születtek.
Nem azért választottuk Lvivet, mert szép város, hanem mert itt is volt közösségünk, és ezért itt szerveztük meg a rendkívüli humanitárius missziónk központját. Eközben Kijevben és más városokban sem hagytunk fel azzal, hogy segítsük szegény barátainkat. Február 24-e egy csütörtöki nap volt. Lvivben ez az utcai ételosztás napja. A közösségben a barátaink nem tudták, mit tegyenek, de arra gondoltak, a szegény barátaik várják őket, ezért végül elmentek ételt osztani. Kijevben március elsején már mi is mentünk az utcákra, a házaink pedig menedékhelyekké váltak. Március 15-én bombatámadás érte a közösség házát is, ahol menekültek laktak; szerencsére senki nem sérült meg. A Sant’Egidio számára természetes módon jött a válasz a kérdésre, hogy mit tegyünk a háborúval szemben. Mert mi lesz a szegény barátainkkal? Mentünk, hogy segítsünk nekik! Az első kamion a segélyekkel március 7-én érkezett, szinte azonnal a háború kitörése után. Ez éppen azért volt lehetséges, mert a közösségeinkben mindenütt a világon ott van a figyelem és az aggodalom a gyengék, a rászorulók iránt.
– Honnan érkeznek a segélyek, és hová juttatják el azokat?
– A Sant’Egidio a háború kitörése után nagyszabású humanitárius missziót indított Ukrajna megsegítésére. Tizenötmillió eurónyi segítség jött eddig, minden hónapban három-négy kamion. Az első hónapokban rengeteg orvosság érkezett, és nagyon sokat dolgoztunk azon, hogy beteg embereket Európába evakuáljunk. Mások mellett sok dializált beteget juttattunk el Ukrajna középső és keleti területeiről Olaszországba, Németországba, Lengyelországba, Csehországba, Magyarországra és Romániába. A misszió mozgatója a római központunk, ott fogják össze az erőforrásokat, ott hozzák meg a döntéseket, hogy mit és hol vásároljanak. Egy szállítócég hozza el az adományokat Lvivbe, ahol a logisztikai központunk négy nagy raktárából osztjuk el az egész országban az adományokat. Közel száz ukrajnai településre és kétszáz egészségügyi intézménybe szállítottunk már adományokat. Négy városban osztunk közvetlenül segélycsomagokat menekülteknek, Lvivben több ezer család jön hozzánk ételért, tisztálkodó szerekért, ruháért, gyerektápszerért.
– Hány menekült él most Lvivben, és hogyan boldogulnak?
– Jelenleg Lvivben és környékén kétszázötvenegyezer menekült él. Nagyon sok fiatallal foglalkozunk, közülük sokan velünk együtt segítenek a szegényeknek. A béke iskoláiba együtt járnak a menekült családok gyerekei és lvivi gyerekek, közösen játszanak, tanulnak. Van egy nagy béke iskolája a konténervárosban, ahol mintegy ezer menekült él, köztük háromszáz gyermek: a foglalkozásaink valóban a napfényt jelentik ebben a szomorú környezetben. Sokféle tevékenységet végzünk a városban, nem hagytuk abba a békeidőben végzett szolgálatokat sem, ételt osztunk hajléktalanoknak, segítjük az időseket.
– Szép volt látni Önöket együtt imádkozni. Mit jelent az imádság ezekben a nehéz időkben?
– Érzem, ahogy Isten keze vezet az életben az imádság által. A háború kitörésének napján délelőtt 11-kor már összegyűltünk. Nem tudtuk, mit tegyünk. Az imádság volt a válaszunk, szavakat adott a szánkba, segített, hogy ne szóródjunk szét, megmentette a közösség nagy családját, segített azokra gondolni, akiknek el kellett hagyniuk az otthonaikat, és akik elindultak megvédeni az országot. Az imádság szavakat és érzéseket ad nekünk. Mindig a Zsoltárok könyvére gondolok ilyenkor: akkor is élhetsz a Szentírás szavaival, amikor perlekedsz Istennel. Reményt találhatsz, ha a zsoltárokat olvasod. Amikor nem tudod, mit tegyél, amikor csak sírni tudsz, akkor is olvashatod a zsoltárokat: engem mindig megőriztek, és igaz érzéseket adtak a szívembe.
A háborúval a harag, a gyűlölet érzései költöznek az emberbe, de az imádság megvédi ezektől a szívünket. A zsoltárok a város felszabadítása felett érzett örömről szólnak, nem pedig az ellenség halála feletti örömről.
– Mit jelent a menekültek számára, hogy bekapcsolódnak a közösség imádságaiba?
– Minden héten összegyűlünk az egyik nagy templomban, hogy imádkozzunk a békéért. Ukrajna és más országok békéjéért. Ez nem magától értetődő, sokan a győzelemért imádkoznak. Mi a békéért imádkozunk, amit csak Isten tud megadni. Az emberek szívesen jönnek, mert szeretnének igaz szavakat hallani, tekintéllyel bíró szavakat. Vigasztalásra, társaságra vágynak, hogy együtt imádkozhassanak. A templom mindig tele van, sok menekült jön, akkor is, ha nagyon nehéz helyzetben vannak.
– Mit jelent ma a békéért imádkozni Ukrajnában?
– Ukrajna ma is szabad ország, még ha vannak is olyan hangok, amelyek nem ezt erősítik, hanem a katonai propagandát. Ki-ki úgy imádkozhat, ahogy szeretne. Ez Ukrajna sajátossága: mindennek ellenére demokratikus ország maradt. Az imádság segít, hogy ne essünk a háború kommunikációs csatornái által terjesztett információk rabságába, amelyek mozgósítani akarják az embereket, és ennek megfelelő stratégiát alkalmaznak. Az imádság segít tiszta fejjel gondolkodni, ebben az értelemben is a keresztények nagyszerű erőforrása. A béke azt jelenti, hogy az emberek nem halnak meg többé, hogy a területek felszabadulnak; nem igazán tudom… Amit viszont tudok, hogy
növelni kell az emberek szívében a béke akarását. Enélkül a háború soha nem ér véget, a győzelem után is folytatódik, mert ott maradhat az emberek szívében.
Fontos tehát, hogy már most elkezdjük építeni ezt a békét a szívünkben és magunk körül. Mert nem csak a háború tud elsöprő lenni, hanem a béke offenzívája is a háború ellen. Majd az elnökünk eldönti, milyen feltételekkel lesz béke, de biztosan szükség van a mi segítségünkre is abban, hogy építsük ezt a békét az emberek szívében.
– Mi segít szavakat találni a nehéz helyzetekben? Hiszen sokan elvesztették a családtagjaikat, gyászolnak…
– Az anyagi segítségünk, az adományaink nagyon értékesek, valóban életet mentenek. De van, ami még ennél is fontosabb: több száz embert ment meg az, hogy velünk együtt végzi a szolgálatot.
Az emberek az egyik nap eljönnek segítségért, és másnap már ők jönnek segíteni.
Vannak olyanok, akik sokáig féltek kilépni a lakásból, és először hozzánk jöttek el. Ott tudunk lenni az emberek mellett az életünk nehéz pillanataiban. Ott voltunk például akkor is, amikor az egyik barátnőnk, aki az adományosztásnál dolgozott velünk, hírt kapott, hogy lerombolták a házát, vagy amikor egy másikuk megtudta, hogy megölték a nagymamáját. Amikor megszólalnak a szirénák, rakétatámadás veszélye fenyeget, a házunk azonnal megtelik: biztonságos hely, és az emberek szeretnek ott lenni, ahol imádság és szolidaritás lakik. És ez segít nekik abban is, hogy beilleszkedjenek a városi létbe. Ukrajna hatalmas, és nagyon különbözőek a régiók: Donyeckből Lvivbe érkezni óriási különbség. Két külön világ, de velünk az emberek itt barátokra találnak, elfoglaltságot találnak maguknak. Mindenki szeretne aktív lenni, tenni valamit az országért, és velünk ezt megtehetik. Én biztosan megtaláltam a szabadulásomat a közösség házában, és azt hiszem, sokan mások is.
– Mi mit tehetünk a békéért, konkrétan mire van szükségük?
– A legfontosabb, hogy ne feledkezzenek meg a háborúról! Európában a háború már nem szerepel az újságok vezető hírei között, miközben tízmillió a menekültek száma, két generáció fiataljait gyilkolják mindkét oldalon, oroszok és ukránok. Ez nem igazságos. És a keresztények segíthetnek az imádságukkal is.
Legyen az imádságunk erős, látható, ez is segít, hogy ne feledkezzünk meg a szenvedőkről.
A másik nagyon lényeges dolog, amit a hívők tehetnek, hogy az emberek valós problémáit helyezik a középpontba. Az állam érthető módon az ország védelmével, a fegyverekkel foglalkozik, de humanitárius segítségre is szükség van. Itt igazi humanitárius katasztrófa uralkodik. Lviv lakossága harminc százalékkal növekedett, ez azt jelenti, hogy nincs elég lakás, orvosság, munka, nincs semmi. És akkor még nem beszéltünk Kijevről, ahol sokszor napokig nem volt áram. Ha foglalkozunk ezekkel a problémákkal, akkor a vezetőink figyelmét is felhívjuk rájuk. Persze szükségünk van konkrét segítségre is. A magyar közösségtől kapott gyapjútakarók például most a kramatorszki kórházban tesznek jó szolgálatot, takarókra mindig szükség van. A központjainkba kellenek számítógépek, nyomtatók, a sok munkához ez mindig hasznos.
– Közeledünk a húsvéthoz. Hogyan készültnek idén az ünnepre?
– A húsvét az igazi győzelem, legyőzi az emberi szívben a gonoszt. És a háború mindig a szív gonoszságának, bűnének a következménye. A nagyböjtben egy olyan kereszt előtt imádkozunk, amelyet az Irpinyben lerombolt iskola ablakának fájából készítettek – hogy ne feledkezzünk meg a szenvedőkről, a távolban szenvedőkről sem. Ez már a második húsvétunk itt, most már sok új baráttal, akik közül többen korábban nem jártak templomba, nem olvasták az evangéliumot. A házunk az imádság háza, sok menekültnek, új barátainknak ez az első alkalom, hogy így ünneplik a húsvétot.
Ha szeretné támogatni az ukrajnai közösség munkáját, rajtuk keresztül lvivi a menekülteket, a keleti régiókban szenvedő ukrán népet, a Kultúra és Segélyegylet Alapítványon keresztül teheti meg: 12001008-00110054-00100004. Kérjük, írja megjegyzésként: adomány az ukrajnai rászorulóknak. Az adományokból generátorokat, takarókat, illetve olyan szükségleti cikkeket vásárolnak, amelyekre a legnagyobb szükség van.
Szerző: Thullner Zsuzsanna
Fotó: Az ukrajnai Sant’Egidio közösség Facebook-oldala
Magyar Kurír