Ferenc pápa: Térjünk vissza Galileánkba, és támadjunk új életre!
Április 8-án este a Szentatya vezette az ünnepélyes húsvéti vigíliaszertartást a Szent Péter-bazilikában. A liturgia a bazilika átriumában kezdődött a tűz megáldásával és a húsvéti gyertya előkészítésével.
Az oltárhoz vezető körmenetet, a húsvéti gyertya meggyújtását és az Exsultet eléneklését az igeliturgia és a keresztelés liturgiája követte, melynek során a pápa nyolc újonnan megtért – Albániából, az Amerikai Egyesült Államokból, Nigériából, Olaszországból és Venezuelából származó – hívőnek szolgáltatta ki a beavató szentségeket.
Az alábbiakban a pápa teljes homíliájának fordítását közreadjuk.
Az éjszaka a végéhez közeledik, és a hajnal fényei már derengenek, amikor az asszonyok elindulnak Jézus sírja felé. Bizonytalanul, zavartan haladnak előre, szívüket fájdalom marcangolja, mert a halál elrabolta tőlük azt, akit szerettek. De amikor odaérnek, és látják, hogy a sír üres, irányt változtatnak, visszafelé indulnak: otthagyják a sírt, és futnak, hogy új utat hirdessenek a tanítványoknak: Jézus feltámadt, és Galileában várja őket. Ezeknek az asszonyoknak az életében megtörtént a húsvét, ami átmenetet jelent: ők ugyanis a sír felé vezető bánatos bandukolásból örömteli futásba kezdenek a tanítványok felé, hogy elmondják nekik nemcsak azt, hogy az Úr feltámadt, hanem azt is, hogy van egy úticél, ahová azonnal el kell jutniuk: Galilea. Ott vár rájuk a találkozás a Feltámadottal. A tanítványok újjászületése, szívük feltámadása Galileán keresztül halad.
Lépjünk mi is a tanítványoknak erre az útjára, mely a sírtól Galileába vezet!
Az asszonyok – mondja az evangélium – „elmentek, hogy megnézzék a sírt” (Mt 28,1). Azt gondolják, hogy Jézus a halál helyszínén van, és hogy mindennek örökre vége. Időnként velünk is megesik, hogy azt gondoljuk, a Jézussal való találkozás öröme a múlté, míg a jelenben leginkább lepecsételt sírokat ismerünk: csalódásainknak, keserűségeinknek és bizalmatlanságunknak a sírjait, a „már nincs mit tenni”, „a dolgok sosem fognak megváltozni”, „jobb, ha csak napról napra élünk”, mert „semmi bizonyosság sincs a holnapról”. Mi is megtapasztaltuk már a fáradtság keserű ízét, és az öröm kialvását szívünkben, amikor leterített bennünket a fájdalom, amikor ránk telepedett a szomorúság, amikor megalázott bennünket a bűn, amikor elkeserített bennünket egy kudarc, vagy emésztett valami gond.
Olykor egyszerűen csak a mindennapi élet fáradtságát éreztük. Belefáradtunk abba, hogy mi magunk kockáztassunk, és egy olyan világ falába ütközzünk, melyben mindig a legdörzsöltebb és legerősebb törvényei látszanak érvényesülni. Máskor tehetetlennek és csüggedtnek éreztük magunkat a rossz hatalmával, a kapcsolatokat szétszakító konfliktusokkal, a társadalmat irányítani látszó számítás és közöny logikájával, a korrupció óriási rákos daganatával, az igazságtalanság terjedésével, a háború jeges szeleivel szemben. És lehet, hogy szembetalálkoztunk a halállal, mert elvitte szeretteink édes jelenlétét, vagy mert betegségben vagy szerencsétlenségben megérintett bennünket, s könnyen a kiábrándulás áldozatává váltunk, és kiszáradt reményünk forrása.
Így, ilyen vagy más helyzetek miatt – valamennyien ismerjük sajátjainkat – földbe gyökerezik a lábunk a sírok előtt, mozdulatlanok maradunk, sírunk és bánkódunk, egyedül és tehetetlenül ismételjük miértjeinket, miértjeink végtelen sorát.
Ezzel szemben a húsvéti asszonyok nem maradnak bénultan a sír előtt, hanem – az evangélium azt mondja – „remegve, de nagy örömmel futottak, hogy megvigyék a hírt a tanítványoknak” (Mt 28,8). Elviszik a hírt, mely örökre megváltoztatja az életet és a történelmet: Krisztus feltámadt! (vö. Mt 28,6). Megjegyzik és továbbadják az Úr buzdítását, a tanítványoknak szóló kérését: menjenek Galileába, mert ott viszontlátják (vö. Mt 28,7). De, testvéreim, tegyük fel ma a kérdést: mit jelent Galileába menni? Két dolgot: egyrészt azt, hogy ki kell lépniük az imaterem zártságából, hogy a pogányok által lakott vidékre menjenek (vö. Mt 4,15), fel kell hagyniuk a rejtőzéssel, és meg kell nyílniuk a küldetésre, meg kell szabadulniuk a félelemtől, hogy
útnak induljanak a jövő felé.
Továbbá azt jelenti – és ez nagyon szép –, hogy vissza kell térniük a kezdetekhez, hiszen éppen Galileában kezdődött minden. Az Úr ott találkozott először a tanítványokkal, ott hívta meg őket. Galileába menni tehát azt jelenti, hogy visszatérünk a kezdeti kegyelemhez, visszanyerjük reményt ébresztő emlékezetünket, a „jövő emlékezetét”, mellyel a Feltámadott megjelölt bennünket.
Ezt teszi tehát az Úr húsvétja: ösztönöz, hogy menjünk előre, hogy lépjünk ki a vereség érzéséből, hogy hengerítsük el a követ a sírokról, melyekbe nemegyszer bezárjuk a reményt, hogy bizalommal tekintsünk a jövőbe, mert Krisztus feltámadt, és megváltoztatta a történelem irányát; de ehhez az Úr húsvétja visszavisz bennünket a múltbeli kegyelemhez, visszavezet Galileánkba, ahol a Jézussal való szeretettörténetünk kezdődött, ahol első meghívásunk történt. Arra kér tehát bennünket, hogy éljük át újra azt a pillanatot, azt a helyzetet, azt a tapasztalatot, amelyben találkoztunk az Úrral, megtapasztaltuk az ő szeretetét, új és csillogó szemmel tudtunk önmagunkra, a valóságra, az élet misztériumára nézni. Testvéreim, ahhoz, hogy feltámadjunk, hogy újrakezdjünk, hogy folytassuk utunkat, mindig vissza kell térnünk Galileába, vagyis
vissza kell mennünk nem egy elvont, elképzelt Jézushoz, hanem a vele való első találkozásunk élő, konkrét, tapintható emlékéhez.
Igen, ahhoz, hogy haladni tudjunk utunkon, emlékeznünk kell; ahhoz, hogy reményünk legyen, fel kell frissítenünk emlékezetünket. Ez a meghívás: emlékezz, és indulj útnak! Ha visszanyered az első szeretetet, az Istennel való találkozás ámulatát és örömét, akkor tovább tudsz lépni. Emlékezz és indulj el!
Emlékezz Galileádra, és menj feléje! Ez az a „hely”, ahol személyesen megismerted Jézust, ahol nem maradt számodra másokhoz hasonló történelmi személyiség, hanem élő személlyé vált: nem egy távoli Isten, hanem a hozzád közel álló Isten, aki jobban ismer téged, mint bárki más, és jobban szeret mindenkinél. Testvérem, emlékezz Galileára, a te Galileádra: a te meghívásodra, Isten azon igéjére, mely egy konkrét pillanatban éppen téged szólított meg; a Léleknek arra az erős megtapasztalására, a megbocsátás kitörő örömére, melyet az után a gyónás után éreztél, az imának arra az egyedülálló és felejthetetlen pillanatára, arra a benned felgyulladt és életedet átalakító fényre, arra a találkozóra, arra a zarándoklatra…
Mindenki tudja, hol van a saját Galileája. Mindannyian ismerjük belső feltámadásunk helyét, annak a kezdeti, mindent megalapozó és mindent megváltoztató feltámadásnak a helyszínét.
Nem hagyhatjuk a múltban, a Feltámadott arra hív, hogy menjünk oda, hogy átéljük a húsvétot. Emlékezz ma Galileádra, idézd fel az emlékét, elevenítsd fel! Menj vissza ahhoz az első találkozáshoz! Gondolkodj el, hogyan és mikor is történt, rekonstruáld a körülményeket, az időt és a helyet, éld át újra az akkori érzéseket, idézd fel színeit, ízeit! Mert – jól tudod – amikor megfeledkeztél arról az első szeretetről, amikor elfelejtetted azt az első találkozást, akkor kezdett porosodni a szíved. És azután megtapasztaltad a szomorúságot, és a tanítványokhoz hasonlóan minden kilátástalannak tűnt, és egy sziklatömb zárta el a reményt. De ma, testvérem,
a húsvét ereje arra hív, hogy hengerítsd el a csalódás és a bizalmatlanság sziklatömbjeit;
az Úr – aki szakértő a bűn és a félelem sírköveinek ledöntésében – meg akarja világosítani szent emlékezetedet, segíteni akar felidézni legszebb emlékedet, hogy a vele való első találkozásod jelenvalóvá váljon. Emlékezz és indulj útnak: térj vissza hozzá, találd meg magadban Isten feltámadásának kegyelmét! Térj vissza Galileába, térj vissza a te Galileádba!
Testvéreim, kövessük Jézust Galileába, találkozzunk vele, és imádjuk őt ott, ahol mindannyiunkat vár! Elevenítsük fel annak a pillanatnak a szépségét, amikor – miután élőként fedeztük fel őt – életünk Urának vallottuk meg!
Térjünk vissza Galileába, az első szeretet Galileájába: mindannyian térjünk vissza saját Galileánkba, első találkozásunk helyszínére, és támadjunk új életre!
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican News
Magyar Kurír