A humor, mint egzorcizmus

• 

 A humor „erénye”, a világnak az abszurditás oldaláról való meglátása, olyan vallásos eljárás, melynek ördögűző értéke lehet. Amikor a kísértések áradatával harcolsz, ostromló gondolatok hullámaival, melyek képesek elgyötörni téged, ne vedd fel a harcot a Sátánnal, mert ő erősebb nálad, de igyekezz kinevetni, semmibe venni őt. Használd „ördögűzésként” a vallásos humorérzéket. Ha kineveted a Sátánt, akkor vered le a támadásait a legeredményesebben. A gúny, a kinevetés, a Sátánra mért legerősebb ütés, mert ő, aki olyan halálosan komoly, nagyon fél a nevetségessé válástól, ezért kénytelen elhagyni téged.

     A keresztényi humorérzék segíteni fog szembeszállni egy másik

ellenséggel is, aki a te saját „én”-ed. Ez is bálvány, halálosan

komoly, érinthetetlen, tökéletes. Hozzá sem szabad érni, nem szabad

kigúnyolni, megsérteni, sem kritizálni. A humor a vele való harcban is

vallásos módszerré válik, a hit aktusává, amikor saját énedet

megpróbálod igazi megvilágításban látni. Hiszen valójában kis

„semmi” vagyok. Akkor miért képzelem magam a világ közepének, miért

tekintem ügyeimet a legfontosabbnak, miért élem át annyira

sikertelenségeimet, nehézségeimet -- miért kell olyan halálosan

komolynak lennem? Hiszen elég lenne egy pici elnéző mosollyal

tekinteni minderre és máris láthatóvá válna, hogy mindaz, amiért

annyira aggódom, amitől félek, amivel úgy el vagyok foglalva,

egyszerűen nevetséges ahhoz az egyetlen fontos valósághoz képest, ami

Isten maga.

     A keresztény humor olyan módszer, mely megfosztja trónjától a

fent trónoló „én”-t. Ha észreveszed az olyan helyzetek komikusságát,

amikor „én”-ed felkapaszkodik a trónra, akkor -- legalábbis rövid

időre --, ezek a helyzetek nevetségessé válnak és így veszélytelenek

lesznek számodra. Lelepleződik hiúságod és büszkeséged, lelepleződik

és nevetségessé válik minden nagyra irányuló törekvésed, de minden

félelmet keltő fenyegetettség is. Innen ered, hogy a humor erényének,

a pszichikai egyensúly megőrzése szempontjából is fontos szerepe van.

3. Por és hamu

     A humor olyan „vallási módszer”, melynek köszönhetően képes

vagy azt mondani magadnak: Nézd, milyen lehetetlen vagy, aggódsz

minden semmiség miatt, annyi keserűség van benned, tönkre teszed az

egészségedet, pedig mindez olyan, mint a por, mint a szemét, mely

végül értéktelennek bizonyulhat. Próbáld meg a hit fényében látni az

életedet, próbáld humorral nézni önmagadat. Ez nehezedre eshet, mert a

humor „erénye” néha hősiességet kíván. Mégis, a humor erénye

megkönnyíti számodra, hogy valódi arányainak megfelelően helyére tégy

két valóságot: Istent és önmagadat, ugyanakkor megtisztít az

egoizmustól és megerősíti a hitedet. Nagyon élesen megmutatja neked,

hogy ami igazán fontos az életedben, az egyedül Isten. Ezért ne te

akarj a világ közepe lenni. Kis homokszemnek tekintsd magad --, ahogy

kis Szent Teréz mondta magáról -- olyan kis „semminek”, aki miatt

nem érdemes túlságosan aggódni, bánkódni, félni. „Imádkozz nővérem --

kérte a szent --, hogy a homokszem váljon atommá, mely egyedül Jézus

tekintetére érzékeny.” (Lettre á Agnés 8. 1. 1889)

     A keresztény humorérzék szabaddá tesz önmagaddal szemben.

Lehetővé teszi, hogy a hit fényében minden értéket átértékelj és

felismerd azt a tényt, hogy mindaz, ami körülötted történik, valójában

mennyire nem fontos -- minden, kivéve Istent. Lehetővé teszi a

látszólagos értékek leleplezését. Munkád, terveid, nehézségeid, a

politika és mindaz, ami környezetedben történik, mindez az egyetlen

érték nézőpontjából, aki maga Isten, véglegesen csupán por és hamu.

Ebben a szellemben kezdődik el Hamvazószerdán minden nagyböjt, amikor

a pap hamuval szórja be a fejedet és azt mondja, hogy „porból lettél,

porrá leszel” -- por vagy, vagyis olyan valami, ami nevetségesen nem

fontos. Por vagy te is, de az is, amihez kötődsz, mindaz, ami olyan

fontos számodra és az is, amitől annyira félsz. A humor „erényének”

köszönhetően jobban megnyílsz Istenre, több hely lesz benned az Ő

számára, mert képes leszel helyes arányaiban látni minden mást -- mint

port és hamut, képes leszel mindezt az abszurditás nézőpontjából

látni.

     Megnézhetjük például ebből a szempontból Assisi Szent Ferenc

megtérését. Amikor mindent apja lábai elé dobott, hogy Isten hangját

kövesse, hirtelen szabad lett, ugyanakkor az egész világ a feje

tetejére állt. „Aki látta az egész világot Isten kegyelmének

cérnaszálán függeni, az az igazságot látta. (...) Aki látomásban látta

saját szülővárosát feje tetejére állva, az helyesen látta azt. (...)

Az az ember, aki látta feje tetejére állítva a hierarchiát, az mindig

meg fogja mosolyogni annak előjogait.” (G. K. Chesterton: Saint

Francis of Assisi. 5. fejezet). Assisi Szent Ferenc világát, országát

és hazáját, Assisi feudális városkája jelentette, melyet árkok és

falak vettek körül, s a falak sarkaiban tornyok magasodtak. Assisi

társadalmát abban az időben néhány egymásnak alárendelt társadalmi

csoport piramisa jellemezte, akik önmagukat igen komolyan vették: a

komoly városatyák, a komoly nemesség, a komoly burzsoázia és a

parasztok. Ferenc szemében ez a világ hirtelen a feje tetejére állt,

nevetségessé, jelentéktelenné lett. Elegendő volt egyetlen gesztus,

hogy ez a fontos Assisi, a város komoly urainak, nemességének világa

meginogjon és összeomoljon. Ferenc számára az abszurditás szemszögéből

nézve mindez porrá és hamuvá vált. Istenre tekintve az emberi

erőfeszítés nevetségesen kicsinek és jelentéktelennek tűnt. Ferenc

megértette, hogy csak egyetlen egy fontos, komoly valóság van, melyért

érdemes élni: Isten és az Ő akarata. Ezen az isteni akaraton soha nem

szabad nevetni, ezt meg kell szeretni. Teljes bizalommal, gyermeki

módon ahhoz kell tartani magunkat, ami az egyedül fontos.

     A legtöbb bűn alapja ez a rendíthetetlen fontosságtudatunk és

abszolút komolyságunk. Bűnt követsz el, mert olyan fontos vagy. A

keresztény humorral elutasítva ezt a fontosságtudatot válunk képessé a

„derűs, igazán emberi életre” -- írja Walter Kasper (Einführung in

den Glauben, VII. rész). A humor megmutatja, milyen nevetséges is a

fontosságra való törekvésünk. Ezzel szemben a humor hiánya és az azt

kísérő ingerültség, bosszankodás, az egyik igen súlyos vád, amivel a

mai keresztényeket illetik.

     Halálosan komoly emberek voltak a farizeusok. Annyira biztosak

voltak fontosságukban és jelentőségükben, és annyira kötődtek a

világról és Istenről alkotott saját elképzelésükhöz, hogy a

szemrehányásra agresszióval válaszoltak. A farizeus magatartás az

egyszerűség ellentéte. Azé az egyszerűségé, melyet az igazságban való

életből és önmagunk helyes értékeléséből fakadó szabadság jellemez.

Ugyanakkor a farizeusi magatartás az evangéliumi gyermek

magatartásának is ellentéte, aki elismeri saját gyengeségét és ennek

köszönhetően mentes a fontosság érzésétől. Emlékezzünk arra, hogy a

Szentlélek ellen elkövetett bűnnek többek között az a lényege, hogy az

ember nem akarja elismerni az igazságot önmagáról, nem akarja

elismerni saját gyengeségét.

     A természetfeletti humor, mely elősegíti, hogy valódi arányaiban

lássuk az emberi és isteni valóságot, nagyobb távolságtartásra,

elszakadásra és nagyobb szabadságra ad lehetőséget. Az események és

önmagunknak egy bizonyos távolságból való szemlélése a humorérzéknek

köszönhetően lehetővé teszi, hogy teljesebben az Evangélium szerint

éljünk. Lehetővé tesz számunkra egy olyan értékrendet, melyben saját

életünk és a magunk dolgai nem lesznek a legfontosabbak. Lehetővé

teszi számodra, hogy elkerüld a túlzott lótás-futást, a fölösleges

aggodalmakat, s hogy elvessz a munkádban. Így hallhatóvá válik

számodra a Krisztusi felhívás: „pedig csak egy a szükséges...” (Lk

10,42). A humor erényének köszönhetően a sikertelenség, az elveszett

ügyek, nem nőnek életbe vágó jelentőségűvé. A humor által megerősödött

hit elvezethet az elszakadás csúcspontjáig is és az evangéliumi

szabadsághoz, melyet Szent Pál azzal fejezett ki, hogy úgy kell

használni a világot, mintha nem is használnánk: „...Ezután azok is,

akiknek feleségük van, legyenek olyanok, mintha nem volna, és akik

sírnak, mintha nem sírnának, akik örvendeznek, mintha nem

örvendeznének, akik vásárolnak, mintha nem volna tulajdonuk, és akik

élnek ezzel a világgal, mintha nem élnének vele; mert elmúlik ennek a

világnak a formája.” (1Kor 7,29-31) Keresztes Szent János így biztat:

„Igyekezz, hogy minden dolog semmi legyen számodra és te, a számukra

semmi légy.” (Tanácsok és útmutatások -- Puntos de amor).

     A Gyermek Jézusról nevezett kis Szent Teréz magáról azt mondta,

hogy ő egy homokszem, kis „semmi”. Így fejezte ki gyermeki

magatartását, melyben nem volt egy szemernyi sem abból a halálos

komolyságból, ami annyi bűnnek az alapját képezi. Hiszen a felebarát

ellen elkövetett bűnök nagy része is onnan ered, hogy bármilyen kis

ügy miatt megsértve, megtámadva érezzük magunkat, hogy saját

személyünket illetően oly igen érzékenyek, „hiper”-érzékenyek,

ingerültek vagyunk. Minden érzékenykedő, túlérzékeny, ingerlékeny

embernek feltétlenül szüksége van humorérzékre, ami felszabadít,

szabaddá tesz saját magunktól. Az önmagára túlérzékeny embernél a

legapróbb részlet is hatalmas méretűvé nőhet. Ha képesek lennénk

humorral reagálni ezekre a legkülönfélébb konfliktusokra, civódásokra,

nézeteltérésekre, és elviselnénk, hogy egy kicsit megmosolyogjanak

bennünket, mily nagyra nőhetne bennünk az alázatunk, hitünk és a

szeretetünk. Hiszen a hit fényében csak egyetlen valóság van, amin nem

szabad nevetni -- Isten.

     Próbálj meg magadra és mindarra, ami körülötted történik, kevésbé

komolyan és sokkal inkább a hit fényében tekinteni. Így megláthatod,

hogy gyakran az, amit annyira átélsz, szánalmas és nevetséges. Próbálj

meg mosolyogni magadon és magadra. Próbáld meg követni Istent, akinek

nem mindennapi humorának kell lennie, elég ha arra gondolsz, hogy

téged választott munkatársul ebben a nagy műben, melyet véghez visz.

Hát nem az Ő rendkívüli humorérzéke fejeződik ki ebben?

4. A humor patrónusa

     A humor „erénye” a szenteknél időnként a hősiesség olyan fokát

érte el, hogy annak a fénye bevilágította a nagy szenvedéseket, sőt a

halált is. Morus Tamás szent, de akárcsak mi, mégis csak ember volt,

aki ismerte az ember pszichofizikumában születő félelmet, melytől

senki sem mentes, nem volt mentes ettől maga a Megváltó sem. Morus

Tamás is bizonyára félt a kilátásba helyezett tortúrától és

felnégyeléstől. Később a kínvallatást lefejezésre változtatták meg.

Mielőtt felment volna az állványzatra, fia zokogva ment oda hozzá és

áldását kérte. Nehezen elviselhető, komoly volt a légkör. A humor

vallásos módszerére volt szükség. Morus Tamás ekkor így szólt a

kivégzést irányító katonatiszthez, aki szintén halálosan komoly volt:

„Kérlek, Főhadnagy Úr, segíts nekem felmenni a vérpadra, visszafelé

már magam is elboldogulok.” (W. Roper N. Harpsfield, Lives of Saint

Thomas More, London, New York 1963, p. 50.) Saját halálát ilyen

humorral mosolyogta meg.

     VIII. Henrik király megtiltotta Morus Tamásnak, hogy beszéljen --

nyilvánvaló, mit megtehet az emberekkel valaki, akit humorérzéke még

saját halála pillanatában sem hagy el. Miféle erő ez, hiszen még a

Sátán is fél az autentikus vallásos humorérzéktől, hát még egy VIII.

Henrik. Nem hangzott el egy szó sem, az elitélt letérdelt, röviden

imádkozott, majd a hóhérhoz fordult és tökéletes derűvel azt mondta:

„Szedd össze a bátorságod és tedd a dolgod. Az én nyakam rövid,

igyekezz, nehogy ferdén vágj, s elveszítsd a jó híredet!” (W. Roper

N. Harpsfield, Lives of Saint Thomas More, London, New York 1963, p.

50.) Ezek voltak Morus Tamás utolsó szavai. Önmagán is tudott

viccelődni, képes volt magát és saját dolgait, még a halálát is az

abszurditás szemszögéből látni. Hiszen Istenre tekintve, Aki az

egyetlen valóság, melyért érdemes élni, vele szembesülve a saját

halálunk sem fontos. Valóban gyermeki léleknek kellett lennie és

erősen fognia az Atya kezét, hogy saját halálát is kinevethesse. Olyan

valaki tette ezt, aki előzőleg gyakran imádkozott a keresztény

humorérzékért:

     Adj nekem olyan lelket, melytől idegen az unalom,

mely nem ismeri a zúgolódást, bánkódást, panaszkodást,

és ne engedd, hogy túl sokat forgolódjak akörül az uralkodó valaki körül,

akit „én”-nek neveznek. Uram, adj nekem humorérzéket, s a kegyelmet,

hogy értsem a humort, hogy életemben megismerjek egy kis boldogságot,

és másokat is megajándékozhassak azzal. Ámen.

(Részlet Tadeusz Dajczer:

A hit fénye a harmadik évezred küszöbén. - Elmélkedések a Hitről című könyvéből)