Hitoktatás és evangelizáció
1999 óta tanít elméleti és gyakorlati kateketikát a szegedi Gál Ferenc Hittudományi Főiskolán, kutatási területe az első evangelizáció. Hogyan látja a hittanoktatás helyzetét?
– Az egyházi iskolák számának emelkedésével folyamatosan nőtt azok száma, akik hittanoktatáson vesznek részt. Ez minden katolikus iskolában kötelező tantárgy.
A közelmúlt iskolaátvételei olyan kihívást jelentenek, amivel komolyan még nem volt idő foglalkozni. Mit tudunk kezdeni a sok ezer gyerekkel és fiatallal, akik gyakorlatilag egyik napról a másikra egyházi iskolába kerültek, talán a saját szándékuktól függetlenül? Szembetalálkoznak azzal, hogy számukra a hittanóra tantárgyi keretek között működik, ami életükben hirtelen váltást jelent. Sokan vannak köztük olyanok, akiknek korábban semmilyen kapcsolatuk nem volt a hittel, egyházzal és kereszténységgel. Hogyan tudjuk őket közelebb hozni a hithez, be tudjuk-e őket kapcsolni az egyház életébe, tiszteletben tartva szabadságukat? A megtérés mindig szabad döntés. Hogyan használjuk ki azt az óriási lehetőséget, amit az órarendi keretbe iktatott hittanórák jelentenek? Egyre többen értik meg, hogy gyökeres újragondolásra szorul a jelenlegi helyzet.
Miben látja a problémát?
– Mindenképpen átgondolandó, a sok átvett iskolából érkezett észrevétel is ezt mutatja, mennyiben feleljen meg a sokéves múltra visszatekintő hittan kerettantervnek az, amit ezekben az iskolákban hittan tantárgy alatt értünk. A kerettanterv hitbeli motiváltságra épít. A tapasztalat azt mutatja, hogy ez az alap egyre kevésbé adott. Gyakorló katekéták arról számolnak be, hogy köti őket a kerettanterv, illetve sokszor a vezetők által kijelölt hittankönyv átadásának a kötelezettsége. Ragaszkodniuk kell ezekhez akkor is, ha a gyerekek nincsenek azon a ponton, hogy motiváltan és nyitottan figyelni tudnának ezekre az előre megfogalmazott tartalmakra. Az újonnan átvett katolikus iskolákban minden szempontból indokolt lenne, hogy a szó legszorosabb értelmében vett evangelizációs kezdeményezésnek adjon teret a hittanoktatás.
Ifjúságpasztorációs és kateketikai olaszországi tanulmányai során a szalézi egyetemen tapasztalt hasonló helyzetet?
– Olaszországban megállapodás jött létre az egyház és az állam között arról, milyen mozgástere van az egyháznak az iskolában. Világosan rögzítették azokat a kereteket, amelyek megszabják az egyház lehetőségeit. Ennek köszönhetően kialakult egy más országokban is elfogadott gyakorlat. Egyrészt van vallásoktatás mint tantárgy, másrészt van egy másfajta igeszolgálat, amit katekézisnek hívnak. A vallásoktatás mint tanóra minden diákot érint, hívőt, nemhívőt, keresőt egyaránt. Ez a tantárgy egy olyan fórumot jelent, ahol mindenki megtalálja azt, ami saját emberi kibontakozásához szükséges, és ugyanakkor evangelizációs lehetőség is lehet a tantárgy igényes megvalósítása. Már itt sem pusztán az ismeretek átadásán van a hangsúly. Az iskolai keretek között működő igeszolgálat pedig hangsúlyosan a részt vevő gyerekeknek és fiataloknak a szemléletét törekszik formálni. Célja, hogy elvezesse őket a keresztény hittel való találkozás megéléséhez, a hit lényegének a felismeréséhez. A szoros értelemben vett katekézisen pedig lehetőségük van találkozni - közösségi keretek között – a kinyilatkoztatással, hogy abból az ember meríthessen hite növekedéséhez.
Hol tart az útkeresés a magyar egyházban?
– A probléma már észlelt, nincsen elaltatva, ugyanakkor nem tudok olyan hivatalos vagy intézményes fórumról, amelyik ezzel a kérdéssel, vagyis az átvett iskolákon belüli evangelizációval foglalkozna. Fontosnak tartanám, hogy a Magyar Katolikus Püspöki Kar Hitoktatási Bizottsága, mint illetékes és központi fórum, párbeszédet folytasson az iskolai keretek között folyó hittanoktatást koordináló Katolikus Pedagógiai Szervezési és Továbbképzési Intézettel mindezzel kapcsolatban. A két fórum közti még élénkebb kommunikáció nagyot lendíthetne a kerettanterv kérdésének újragondolásán. Látok azonban fontos törekvéseket. A főiskolánk őszi konferenciáján például elhangzott olyan előadás, mely az újonnan átvett egyházi iskolákon belüli hitnevelés problémáját feszegette. Ebből számomra az csengett ki, hogy jelenleg még a helyzet feltérképezésénél tartunk. Ugyanakkor érezhető a háttérben a szándék, hogy minél hamarabb kell valamit kezdeni a nekünk adatott lehetőséggel, mert az évek gyorsan múlnak. Bízom abban, hogy egyre többen találkoznak a kérdés újragondolásának szükségességével, és ez a sokakban megfogalmazódó igény eljut a megfelelő fórumhoz.
Mire kellene fektetnünk az oktatásban a hangsúlyt?
– A fiatalokkal kapcsolatban a kihívást leginkább abban látom, el tudunk-e szakadni attól a szándéktól, hogy az ismeretek átadásra helyezzük a hangsúlyt. Fontos, hogy a fiatalok a felnőtté válás felé haladva olyan közegre találjanak, ahol megtanulhatják kifejezni, megosztani gondolataikat, és őszintén tudják keresni az Isten által felkínált igazságot. Ne legyen egyirányú az oktatásunk, hogy kizárólag mi mondjuk nekik az igazságokat. Fontos lenne abból kiindulni, amit a fiatalok élethelyzetükből adódóan feszültségként megélnek. Mit mond azzal kapcsolatban a kinyilatkoztatás, ami bennük leginkább válaszra vár? A velük való foglalkozásban az életükből kellene kiindulnunk, hogy eljussunk oda, miként gazdagodik szemléletük a kinyilatkoztatás adta válaszok által. Életből kiinduló és az élethez visszakanyarodó katekézisre van szükség. A gyakorlatban sokszor két végletet tapasztalunk. Az egyik, amikor dominánsan az információ átadására törekszünk. A másik véglet, amikor a fiatalokkal való foglalkozás szabadidős tevékenységgé degradálódik. Az ilyen időtöltésnek is látom a létjogosultságát és fontosságát, de hiányzik belőle valami nagyon lényeges, amire szükségük lenne: az igazsággal történő, éltető találkozás.
Az új evangelizáció is szemléletváltást sürget a pasztorációban. Hol tartunk Magyarországon, mennyire meghatározó a zsinati szemlélet?
– Magyarországon a 80-as évek végén, 90-es évek elején Tomka Miklós és munkatársai készítettek vallásszociológiai felméréseket, és több publikáció is megjelent azzal kapcsolatban, milyen az egyház belső arculata Magyarországon. A felmérésekből az derült ki, hogy az akkori magyar katolikusság zöme, 80-90 százaléka népegyházi szemléletben él. E szerint várja a lelkipásztori szolgálatot, így tekint a saját szerepére az egyházban és a világban. A fennmaradó kisebbség él a közösségi szolgáló zsinati egyházképben. Az arányok változásáról nincsenek adataim, ugyanakkor azt látom, hogy az országon belül nagy különbségek vannak. Olykor magunkban is megtalálhatjuk e két szemlélet egymásnak feszülését. A 90-es években kezdődő katekumenátus-konferenciák, lelkipásztori napok a zsinati evangéliumi szemléletű pasztorációra építenek, és azt próbálják a résztvevőkben még jobban elmélyíteni. Ez már az elmúlt húsz évben is megtermette a gyümölcsét. Egyre több olyan példát láthatunk, hogy a közösségek, plébániák ebben az evangelizációs szemléletben vannak együtt, ebben gondolkodnak és szolgálnak.
Sikerül a katekéták főiskolai oktatásában elősegíteni ennek jegyében a szemléletformálást?
– Látok nyitottságot hallgatóinkban arra, mit jelent az evangelizáló szemléletű pasztoráció. Sokan örülnek neki, és sokan értik. Ugyanakkor nem ritkán kapom meg a kérdést: Jó-jó, ez szép, de hol lehet ezt látni? Nehézséget jelent, hogy nagyon kevesen tapasztalhatták meg a gyakorlatban. Inkább azzal találkoztak, hogy a lelkipásztor maga viszi a hátán a plébániát. Világi munkatársak nincsenek, akik vannak, nagyon nehezen mozdíthatók, aki szívesen tenne valamit, sokszor bátortalan, és nincsen fórum arra, ahol a karizmájában megerősödhetne. Az oktatásban értelmi vonalon átmegy ennek a szemléletnek a jelentősége és szépsége, de nehezen válik gyakorlattá.
Mi lehet a járható út?
– A főiskola keretein belül arra kellene törekedni meglátásom szerint, hogy az ismeretek közvetítése mellett segítsünk a tapasztalatszerzésben. Az új típusú bolognai képzés rendjében sok olyan gyakorlati kurzus szerepel, melynek során ki kell menni egy plébániára, egy közösségbe. Az így megtapasztalt evangelizáló szellemű pasztoráció sok diákban megmozdít valamit. Valami mással is találkoznak, mint otthon, a szűköcske plébániaközösségben. Ez sokakat lendít tovább, valami kinyílik bennük. Segítségünkre van, hogy képzésünk kapcsolatban áll az egyházmegye pasztorális helynöksége és a pasztorációs iroda tevékenységével. Olyan szerencsés együttműködés ez, amely a katekétának, hittanárnak képződő felnőttek és fiatalok képzéséhez nagyon sok értékes adalékot adhat éppen a szemléletformálás érdekében.
Trautwein Éva/Magyar Kurír