Ferenc pápa Cipruson: "Isten is álmodik, egy békés, testvéri világról!"
December 3-án délután, ciprusi programjának zárásaként a Szentatya ökumenikus imádságon vett részt a nicosiai Szent Kereszt-templomban. A találkozón sok migráns is részt vett, közülük többen tanúságot is tettek életükről. Ferenc pápa teljes beszédének fordítását közreadjuk.
Kedves testvéreim!
Nagy örömömre szolgál, hogy itt lehetek veletek, és hogy ciprusi látogatásomat ezzel az imatalálkozóval fejezhetem be. Szeretnék köszönetet mondani Pizzaballa és Béchara Raï pátriárkának, valamint Erzsébet asszonynak a Karitásztól. Szeretettel és hálával köszöntöm a Cipruson jelen lévő keresztény felekezetek képviselőit.
Szeretnék szívből köszönetet mondani nektek, fiatal migránsok, akik tanúságot tettetek. Körülbelül egy hónappal ezelőtt már megkaptam [tanúságtételetek szövegét], és nagyon megérintettek, és ma ismét meghatódtam, amikor hallgattam őket. De ez nem csak érzelem, sokkal több: ez az igazság szépségéből fakadó meghatottság. Mint Jézusé, amikor így kiáltott fel: „Dicsőítelek, Atyám, ég és föld Ura, hogy az okosak és a bölcsek elől elrejtetted ezeket és a kicsinyeknek kinyilatkoztattad” (Mt 11,25). Én is dicsőítem mennyei Atyánkat, mert ez történik ma itt – és az egész világon –: Isten a kicsinyeknek kinyilatkoztatja országát, a szeretet, az igazságosság és a béke országát.
Miután meghallgattunk benneteket, jobban megértjük minden prófétai erejét Isten igéjének, mely Pál apostol által így szól: „Már nem vagytok idegenek és jövevények, hanem a szentek polgártársai és Isten családjának tagjai” (Ef 2,19). Ezek a szavak az efezusi keresztényekhez íródtak – nem messze innen! –, időben nagyon távoliak, mégis rendkívül közeliek, aktuálisabbak, mint valaha, mintha nekünk íródtak volna: „Nem idegenek vagytok, hanem polgártársak.” Ez a prófécia az Egyházra vonatkozik: olyan közösségnek kell lennie, amely – összes emberi korlátjával együtt – megvalósítja Isten álmát. Mert Isten is álmodik, mint te, Mariamie, aki a Kongói Demokratikus Köztársaságból származol, és aki úgy jellemezted magad, hogy „tele vagy álmokkal”.
Hozzád hasonlóan Isten is egy olyan békés világról álmodik, ahol gyermekei testvérként élnek. Isten ezt akarja, Isten erről álmodik. Mi vagyunk azok, akik nem akarjuk.
Jelenlétetek, migráns testvéreim, nagyon fontos ezen a szertartáson. Tanúságtételeitek olyanok, mint egy „tükör” számunkra, keresztény közösségek számára. Amikor te, Thamara, aki Srí Lankáról származol, azt mondod: „Gyakran megkérdezik tőlem, ki vagyok”: a migráció brutalitása veszélyezteti az ember identitását. „Vajon én ez vagyok? Nem tudom… Hol vannak a gyökereim? Ki vagyok én?” És amikor ezt mondod, minket is emlékeztetsz arra, hogy néha nekünk is felteszik ezt a kérdést: „Ki vagy te?” És sajnos ezzel gyakran azt akarják mondani: „Melyik oldalon állsz? Melyik csoporthoz tartozol?” De ahogy te mondtad, nem számok vagyunk, nem kategorizálandó egyének vagyunk; „testvérek” vagyunk, „barátok”, „hívők”, egymás „felebarátai”. De amikor csoportérdekek vagy politikai érdekek, akár nemzeti érdekek is, előrenyomulnak, sokan közülünk akaratlanul is rabszolgasorban találják magukat. Mert
az érdek mindig rabszolgává tesz, mindig rabszolgákat teremt. A szeretet, mely széles, és ellentétes a gyűlölettel, szabaddá tesz bennünket.
Amikor te, Maccolins, aki Kamerunból származol, azt mondod, hogy életed során „megsebzett a gyűlölet”, akkor erről beszélsz, ezekről az érdekek okozta sebekről; és arra emlékeztetsz bennünket, hogy a gyűlölet a keresztények közötti kapcsolatokat is beszennyezte. És ez, ahogy mondtad, nyomot hagy, mély nyomot, mely sokáig megmarad. Ez egy méreg. Igen, ezt éreztetted, a szenvedélyeddel: a gyűlölet olyan méreg, amelytől nehéz megszabadulni. A gyűlölet egy torz mentalitás, melynek következtében ahelyett, hogy testvérként ismernénk fel egymást, ellenfélként, riválisként tekintünk egymásra, ha nem éppen eladandó vagy kihasználandó tárgyként.
Amikor te, Rozh, aki Irakból származol, azt mondod, hogy „úton lévő ember” vagy, akkor arra emlékeztetsz minket, hogy mi is úton lévő közösségek vagyunk, úton vagyunk a konfliktustól a közösség felé. Ezen az úton, mely hosszú, és emelkedőkből és lejtőkből áll, nem szabad, hogy félelmet keltsenek bennünk a köztünk lévő különbségek, hanem inkább a bezárkózásunktól, az előítéleteinktől kell félnünk, melyek megakadályozzák, hogy valóban találkozzunk és együtt járjunk.
A bezárkózás és az előítéletek újra felépítik közöttünk a válaszfalat, amelyet Krisztus lerombolt, nevezetesen az ellenségeskedést (vö. Ef 2,14).
És így a teljes egység felé vezető utunk annyiban haladhat előre, amennyiben – mindannyian együtt – Jézusra szegezzük tekintetünket, őrá, aki a mi „békességünk” (uo.), aki a „sarokkő” (Ef 2,20). És ő, az Úr Jézus, kirekesztett és kidobott testvérünk arcával jön elénk. A megvetett, elutasított, ketrecbe zárt, kizsákmányolt migráns arcával… De annak a migránsnak az arcával is – ahogy te mondtad –, aki úton van valami felé, a remény, az emberibb együttélés felé.
Isten tehát a ti álmaitokon keresztül szól hozzánk. A veszély az, hogy sokszor nem engedjük be magunkba az álmokat, és inkább alszunk, mint álmodunk. Olyan könnyű elfordítani a fejünket. Ebben a világban hozzászoktunk a közömbösség kultúrájához, a félrenézés kultúrájához, és így, nyugodtan elalszunk. De ezen az úton sosem lehet álmodni. Nehéz. Isten az álmaitokon keresztül beszél. Isten nem beszél olyan embereken keresztül, akik nem tudnak álmodni semmiről, mert mindenük megvan, vagy mert a szívük megkeményedett.
Isten minket is arra hív, hogy ne nyugodjunk bele egy megosztott világba, ne nyugodjunk bele megosztott keresztény közösségekbe, hanem úgy járjunk a történelemben, hogy vonz bennünket Isten álma, vagyis egy olyan emberiség, amelyben nincsenek válaszfalak,
amely mentes az ellenségeskedéstől, ahol nincsenek többé idegenek, hanem csak polgártársak, ahogy Pál apostol az általam idézett szakaszban mondta. Természetesen egymástól eltérők vagyunk, és büszkék vagyunk sajátosságainkra; ezekre a sajátosságokra, melyek Isten ajándékai. Különbözők vagyunk, erre büszkék vagyunk, de mindig egymással megbékéltek, mindig testvérek!
Legyen ez a sziget, melyet fájdalmas megosztottság jellemez – a falra nézek, ott [a templom nyitott kapuján keresztül] –, Isten kegyelmével a testvériség laboratóriumává. Köszönöm mindazoknak, akik ezért dolgoznak. Gondoljunk arra, hogy ez a sziget nagylelkű, de nem tud mindent megtenni, mert az érkező emberek száma nagyobb, mint a lehetőségei arra, hogy befogadja, integrálja, kísérje és támogassa őket. A földrajzi közelség megkönnyíti…, de nem könnyű. Meg kell értenünk, hogy e sziget irányítói is korlátok közé vannak szorítva. De ezen a szigeten mindig jelen volt, és ezt láttam azokon a vezetőkön, akiket meglátogattam, [az az elköteleződés], hogy Isten kegyelmével a testvériség laboratóriumává váljon. Két feltétellel válhat azzá. Az első minden emberi személy méltóságának tényleges elismerése (vö. Fratelli tutti enciklika, 8). A méltóságunkat nem lehet eladni, bérbe adni vagy elveszíteni. Emelt fővel kell járnunk: Isten méltósággal rendelkező gyermeke vagyok. Minden emberi személy méltóságának tényleges elismerése: ez az etikai alap, az az egyetemes alap, amely a keresztény társadalmi tanítás középpontjában is áll. A második feltétel az Isten, mindenki Atyja iránti bizalomteljes nyitottság; és ez az a „kovász”, amelyet nekünk, hívőknek magunkkal kell hozni (vö. uo., 272).
Ilyen körülmények között lehetséges, hogy az álom mindennapi utazássá váljon, mely konkrét lépésekből áll a konfliktustól a közösségig, a gyűlölettől a szeretetig, a meneküléstől a találkozásig. Egy türelmes utazásról van szó, mely napról napra bevezet bennünket arra a földre, amelyet Isten készített nekünk, arra a földre, ahol, ha megkérdezik: „Ki vagy?”, nyíltan válaszolhatsz: „Nézd, a testvéred vagyok: nem ismersz engem?” Így kell szépen előrehaladnunk.
Ahogy hallgatlak benneteket, ahogy az arcotokat nézem, az emlékezés tovább megy, a szenvedésekig. Ti megérkeztetek ide: de hányan maradtak el testvéreitek közül az út során? Hány kétségbeesett ember indul útnak nagyon nehéz, sőt bizonytalan körülmények között, de aztán nem tud megérkezni? Mondhatjuk, hogy ez a tenger egy nagy temetővé vált. Amikor rátok nézek, az út szenvedéseit látom. Sokan vannak, akiket elraboltak, eladtak, kizsákmányoltak…, vannak, kik még az úton vannak, nem tudjuk, hol. Ez egy rabszolgaság, egy egyetemes rabszolgaság története. Mi figyeljük, mi történik, és a legrosszabb az, hogy hozzászokunk ehhez. „Á, igen, ma elsüllyedt egy hajó, ott… sokan eltűntek…” De ez a hozzászokás súlyos betegség, nagyon súlyos betegség, és erre a betegségre nincs antibiotikum! Le kell küzdenünk a hozzászokásnak ezt a bűnös gyakorlatát, ahogy az újságokban olvasunk ezekről a tragédiákról, vagy más forrásokból hallunk róluk.
Amikor rátok nézek, arra a sok emberre gondolok, akiknek vissza kellett fordulniuk, mert elutasították őket, és akik a lágerekbe kerültek, igazi lágerekbe, ahol a nőket eladták, a férfiakat megkínozták, rabszolgasorba taszították…
Panaszkodunk, amikor a múlt század lágereiről szóló történetekről olvasunk, a nácik lágereiről, Sztálin lágereiről, panaszkodunk, amikor ezt látjuk, és azt mondjuk: „Hogy történhetett meg ez?” Testvéreim: ez ma történik, a szomszédos partokon! A rabszolgaság helyszínei. Láttam erről néhány filmes beszámolót: kínzási helyszínek, emberek eladásának helyszínei. Azért mondom ezt, mert az én felelősségem, hogy segítsek felnyitni az emberek szemét. Könyörgöm, a kényszerű elvándorlás nem turistáskodás! A bennünk lévő bűn késztet arra, hogy így gondolkodjunk: „Hát, szegény emberek, szerencsétlen emberek!” És ezzel a „szegény emberekkel” mindent elintéztünk. Ez a mai perc háborúja, ez testvéreink szenvedése, melyről nem hallgathatunk. Azok, akik mindenüket eladták, hogy felszállhassanak egy hajóra, éjszaka, és aztán… anélkül, hogy tudták volna, megérkeznek-e… És aztán sokan vannak, akiket elutasítottak, és akik lágerekbe kerültek, ahol ténylegesen deportáltan, megkínozva, rabszolgaként kell élniük.
Ez ennek a fejlett civilizációnak a története, amelyet Nyugatnak nevezünk. És aztán – elnézést, de szeretném elmondani, ami a szívemben van, hogy legalább imádkozzunk egymásért, és tegyünk valamit – ott vannak a szögesdrótok. Egyet itt látok: ez egy gyűlöletháború, amely megoszt egy országot. De a szögesdrótokat – más helyeken, ahol vannak – azért húzzák fel, hogy ne engedjék be a menekültet, aki szabadságot, kenyeret, segítséget, testvériséget, örömöt kérni jön, aki a gyűlölet elől menekül, és a szögesdrótnak nevezett gyűlölettel találja magát szemben. Az Úr ébressze fel mindnyájunk lelkiismeretét ezekkel a dolgokkal kapcsolatban!
És bocsássatok meg, hogy úgy beszéltem a dolgokról, ahogy vannak, de nem maradhatunk csendben és nem fordíthatjuk el tekintetünket ebben a közönyös kultúrában!
Az Úr áldjon meg mindannyiatokat!
Köszönöm!
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican News
Magyar Kurír