Az iszlám fogságból szabadult Gloria nővér megrendítő tanúságtétele
2017. február 7-én egy fegyveres csoport behatolt a Dél-Mali Karangasso városában élő ferences nővérek házába, és túszul ejtette Gloria Cecilia Narvaez Argoti nővért. A kolumbiai apáca egy fiatalabb nővére helyett ajánlotta fel magát. Gloria nővér emlékét imával, vigíliával és találkozókkal tartották életben a hosszú, négy év és nyolc hónap alatt, amíg túszként tartották fogva. A fenyegetések ellenére sem tért át az iszlám hitre, és még a legsötétebb napok alatt is tudta, hogy csendben kell maradnia, így Isten megvédi őt.
Szabadulása után, amíg Gloria nővér arra várt, hogy visszatérhessen Kolumbiába, rövid ideig Róma közelében, egy rianói házban maradt. November 12-én, pénteken találkozott Luis Antonio Tagle bíborossal, a Népek Evangelizációjának Kongregációja prefektusával a kongregáció épületében. Ekkor beszélgethetett a vatikáni Fides hírügynökség riportere a nővérrel.
– Gloria nővér, Isten hozta közöttünk. Sokat imádkoztunk önért, és megtisztel, hogy most itt van. Mesélne egy kicsit az elrablása előtti életéről?
– Afrikában teljesítettem missziós szolgálatot néhány nővérrel; a nőket segítettük. Varrógéppel varrni, hímezni, olvasni tanítottuk őket, és eszközöket biztosítottunk nekik, amelyekkel minivállalkozásba kezdhettek. Mindig is fontosak voltak számunkra a gyermekek és az újszülöttek. Sokszor a saját anyjuk hagyta el őket, mert nekik sem volt mit enniük. Egészségügyi központot is működtetünk, ellátogatunk a családokhoz. Szerzetesként és emberként fontosnak tartom a személyességet és a közelséget.
– Négy év és nyolc hónap hosszú idő. Hogyan teltek a napjai fogolyként?
– Reggel imádkoztam és a sivatagi napfelkeltét néztem, mely olyan csodálatos; néha erőteljes, máskor gyengéd szél kélt a homokból.
Leveleket írtam Istennek egy darab szénnel, kifejezve határtalan bizalmamat iránta.
Fát gyűjtöttem, tüzet raktam, és teát főztem abból a kevés vízből, amit kaptam. Mindig imádkoztam a sok túsz szabadságáért, akik a világban szenvednek, és akik közül oly sokan éhen halnak. Életem minden pillanata eszembe jutott, az út, melyet a szerzetesség felé jártam, a családom, a szerzetesi lét, és a válasz, amelyet Isten hívására adtam. Mikor máshová vittek, összepakoltam a dolgaimat.
– Mit gondolt, mennyi ideig marad majd túsz? Elmondták önnek, miért tartják ilyen hosszú ideig fogva?
– Minden csoport, akikre rábíztak, a vallásról beszélt. Mindenki próbára akarta tenni a hitemet. Szerintük Maliban csak az iszlámnak kellene léteznie. Azt hiszem, problémák voltak a csoportok közt, akik fogvatartottak, ez akadályozta meg a szabadon bocsátásomat.
– Idővel megbékélt-e ezzel a nehéz helyzettel?
– Mindenekfelett hitbéli tapasztalatként éltem meg, ami megerősített Istenben. Egyre nőtt a bizalmam Benne, miközben elfogadtam a megaláztatást és az elnyomást, amit át kellett élnem.
Alapítónk, María Caridad Brader üzenete adott erőt: „Csendben kell maradnunk, hogy Isten megvédhessen minket.”
Ugyanakkor lehetőséget kaptam megmutatni tiszteletemet más vallások iránt, és elolvastam XVI. Benedek pápa Deus caritas est kezdetű enciklikáját, melyben a vallások tiszteletéről ír, és arról, hogy a keresztényeknek a béke és a megbocsátás nagyköveteinek kell lenniük.
– A fogva tartói mindig önnel voltak? Hogyan viselkedett, mikor rosszul bántak önnel?
– A különféle csoportok mindig megaláztak engem, a vallásom miatt, és amiatt, mert nő vagyok. De még közöttük is akadtak jó emberek, akik szabadon akartak engedni, hogy ne szenvedjek annyit.
– Követtek el emberséges – vagy éppen erőszakos – cselekedeteket, amikre különösen is emlékszik?
– Este mindig nagyon nyugtalanok voltak, kiabáltak egymással, és közel jöttek a sátramhoz. A vezetőjük gyakran az éjszaka közepén odajött, és megkérdezte: „Gloria, jól vagy?”.
– Az édesanyja meghalt, mialatt az ön visszatérésére várt. Nem okozott ez még az elrablásánál is több fájdalmat?
– Imádkoztam, és sokszor gondoltam arra, hogy édesanyám már idős. Eszembe jutottak a szavai, amelyeket akkor mondott nekem, mikor Maliba készültem:
„Ne menj olyan messzire, mert Mali iszlám ország, a végén még valami bajod esik, és soha többé nem látsz engem.”
Azt válaszoltam: „Anya, legyen úgy, ahogyan Isten akarja. Mindenkivel történhetnek rossz dolgok. Nem tudjuk, mi Isten terve.”
– Találkozott Ferenc pápával a Vatikánban. A Szentatya melyik gesztusa, mely szavai hatottak önre leginkább? Melyekre fog emlékezni?
– Nem fogom elfelejteni, hogy üdvözölt és megáldott mint az Egyház pásztora. És azt sem, hogy azt kérte: „Imádkozz értem”.
– Tervezi, hogy visszatér Afrikába? Folytatná ott, ahol abbahagyta? Hogyan képzeli el a jövőjét? Mi vár önre? És hogyan változtatták meg a tapasztalatai a világlátását?
– Ha Isten egészséget ad nekem, akkor folytatom a missziós tevékenységemet, segítem a szegényeket.
Továbbra is dicsőíteni fogom Istent, kifejezve Neki hálámat, de most már jobban megértem azoknak a szenvedését, akiktől elvették a szabadságukat, akik éheznek és szomjaznak.
Imádkozni fogok a háború sújtotta országok békéjéért. Ferenc pápáért is, a papokért és a szerzetesekért az egész világon, hogy mind megleljük a bátorságunkat, és életünket áldozzuk a szenvedőkért. A tapasztalataim miatt úgy látom az életemet, mint egy küldetést a testvériségért. Nem bezárkóznunk kell, hanem el kell vinnünk a békét és a hitet a világba. Nem kell sokat tennünk, csak tanúságot tenni hitünkről, meghallgatni mindenkit, megbecsülni azokat, akiknek szüksége van ránk – az időseket a bölcsességükért, a fiatalokat a bátorságukért. Imádkoznunk kell Istenhez, hogy ébresszen küldetéstudatot a szívekben, mellyel elérjük azokat, akiket más nem. Ahogyan alapítónk mondta:
Isten nagylelkűsége felülmúlhatatlan, és nem felejthetjük el a munkát, melyet a kongregációnknak adott: reményt és alamizsnát vinni a szegényeknek, felébreszteni az emberek szívében a testvériesség lelkületét. Feláldozni az életünket valaki másért.
*
November 15-én Gloria nővér visszatért Kolumbiába. A következő időszakban itt marad családjával és rendtársaival.
Fordította: Baranyai Judit
Forrás és fotó: Fides
Magyar Kurír