Cantalamessa atya: A boldogságmondások Jézus „önarcképe”

Kategória: Cikkek, írások Megjelent: 2021. március 09. kedd

Miközben Ferenc pápa éppen Irak felé tartott, március 5-én, pénteken délelőtt Raniero Cantalmessa kapucinus bíboros a Vatikánban megtartotta második nagyböjti prédikációját Ki vádolhat engem közületek bűnnel? Jézus Krisztus, valóságos ember címmel:

A modern kori gondolkodás egyik elve: élj úgy, mintha nem lenne Isten! Dietrich Bonhoeffer német evangélikus lelkipásztor megfordította a mondást, és pozitív keresztény tartalmat adott neki:

tegyük a dolgunkat akkor is, amikor Isten látszólag távol van!

Ma az Egyházat is fenyegeti az a halálos veszély, hogy „úgy élünk, mintha nem lenne Krisztus”. Ezzel az előfeltételezéssel beszél ma a világ is az Egyházról. Csak a negatívum, a pletyka érdekli, az Egyház mint szervezet, a pillanatnyi problémák, és csak elvétve lehet Jézus személyéről hallani. Vannak országok, ahol a hívők és nem hívők szövetséget kötöttek a polgári értékek és a kultúra keresztény gyökerei mentén. Mindez azonban nem arra épül, ami Krisztus eljövetelével a világban történt, hanem arra, ami utána következett. A Pápai Ház szónoka felrótta a jelen kornak, hogy Krisztus nem jelenik meg az Egyház és a világ közötti párbeszédben; nincs jelen a hit és filozófia dialógusában, mert az utóbbi metafizikai fogalmakkal foglalkozik, nem pedig a názáreti Krisztus történelmi személyével. A tudománnyal csak egy teremtő Isten létéről-nemlétéről, vagy egy evolúciós fejlődés értelmes tervéről szabad beszélni, míg a vallásközi párbeszédben csak arról, mit lehet tenni együtt Isten nevében az emberiség javára.

Nekünk, keresztényeknek azonban halálos veszélyt jelent, ha a történelem és kultúra kihívásaira úgy adunk választ, „mintha nem is létezne Krisztus”, mintha lehetne beszélni Egyházról Krisztus és az evangéliuma nélkül. Cantalamessa atya utalt Ferenc pápa tavaly november 25-i katekézisére, melyben a Szentatya az egyházi élet négy alapvető jellemzőjéről szólt. Az első az apostolok tanításának hallgatása; a második az egymással való közösség őrzése; a harmadik a kenyértörés és a negyedik az imádság. Ezek azt jelentik, hogy

az Egyház létezésének csak akkor van értelme, ha szilárdan egyesül Krisztussal, és gyökeret ver benne.

Éppen ezért szentelte a Pápai Ház szónoka az elmélkedést Jézus Krisztus személyének. Csak róla beszélt, jól tudva: jaj nekünk, ha csak róla szólunk, de jaj nekünk, ha soha nem szólunk róla. Ugyanakkor a „nagytotál” helyett Jézus Krisztus konkrét személyét helyezte előtérbe – mégpedig spirituális szempontból, hogy Jézus mindinkább Ura legyen a „mi életünknek”.

Krisztus alatt a szónok a négy evangélium és az Egyház Krisztusát érti, ahogy a kalkedoni zsinat (451) krisztológiai dogmája fogalmazott az ő kettős, valóságos emberi és valóságos isteni természetéről. Az Egyház – miközben a teljes Krisztust hirdeti – a hittétel révén egy felismert alapvető törvényt állapít meg, melyet a Krisztusról szóló tanításoknak mindenkor figyelembe kell venniük. A dogmák azonban „nyitott struktúrák”, készek a bennük foglaltak utólagos bővítésére, ami azt jelenti, hogy a Szentírást a Hagyományban olvassuk az Egyház szemével, vagyis mind ősibb és mind újabb módon értelmezve.

Hozzuk most „előtérbe” Krisztus tökéletes emberségét. Földi élete során senki nem vonta kétségbe Jézus emberi valóságát, amire az Újszövetség Krisztus emberségének szentsége felől tekint. A tévtanításokra reagálva az Egyház Krisztus emberségének más-más szempontjait hangsúlyozta – valós emberi testét, igazi emberi lelkét és emberi akaratát –, így időről időre az ember Krisztusról mindig új problémákra terelődött a figyelem. Az Újszövetség szándéka az volt, hogy Krisztusban az „új embert” és nem annyira a „valóságos” embert hangsúlyozza. Pál tanítása szerint Krisztus az „utolsó Ádám”, a „végleges ember”. „Öltsétek magatokra az új embert, aki az Isten szerint igazságosságban és az igazság szentségében alkotott teremtmény” (Ef 4,24).

Jézus nem úgy ember, hogy hasonlít minden más emberre, hanem olyan ember, akihez minden más embernek kell hasonlítania.

Egyedül csak róla lehet elmondani, amit a görög filozófusok mondtak az emberről általában: „Ő minden dolog mértéke.”

Ma azonban az igazi kihívást nem Krisztus emberségének tagadása jelenti, hanem az a furcsa és nyugtalanító megközelítés, mely Krisztus emberségét alternatívaként állítja szembe istenségével. Odáig megy e nézet, hogy „a Názáreti teljes emberségének már nemcsak szenvedést, félelmet és megkísértést tulajdonít”, hanem „tévedések elkövetésének lehetőségét is”. Krisztus valódi emberségével a mai ember eleve számol, az már senkit nem zavar, nem is nyugtalanít. Ám éppen ettől lesz veszélyessé, mert igazolja, nem pedig cáfolja az e világi gondolkodást.

A Pápai Ház szónoka prédikációja második felében Krisztus szentségéről elmélkedett. Helyezzük őt előtérbe, engedjük, hogy „Krisztus végtelen szépsége megigézzen minket” – buzdított a kapucinus szerzetes. – Az evangéliumokban Krisztus szentsége nem elvontan jelenik meg, hanem megélt valóságként és tapasztalatként.

A hegyi beszéd boldogságmondásai nem Jézus életprogramja, hanem „önarcképe”. Ő tanítja, amit csinál, ezért mondja: „Tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok, és alázatos szívű” (Mt 11,29).

Hitelessége és példaértékűsége mellett Krisztus mindig és maradandóan csatlakozik az Atyja akaratához. Egyetlen „negatív mozzanat”, hogy belőle abszolút módon hiányzik minden bűn. „Ki vádolhat engem közületek bűnnel?” (Jn 8,46) – teszi fel a kérdést ellenfeleinek. Erről egybehangzó, erős, részletes apostoli hagyomány tanúskodik: „Nem ismerte a bűnt” (2Kor 5,21); „Bűnt nem követett el, hamisság nem volt ajkán” (1Pét 2,22); „Ilyen főpap kellett nekünk: szent, ártatlan, feddhetetlen, a bűnösöktől elkülönített” (Zsid 7,26). Jézus lelkiismerete kristálytiszta az Isten s az emberek felé egyaránt. Mindig az igazságban való nyugodt biztonságban él, mint aki jól cselekszik. A történelem során senki nem mert hasonló módon szólni önmagáról. Jézus bűntelensége számára életstílus.

Beszéde harmadik részében Cantalamessa atya a mi emberi feladatunkat elemezte Krisztus szentsége fényében. „Jézus szentsége örömteli meglepetést tartogat számunkra, de nemcsak úgy, hogy ő szent, és mi is azzá lehetünk, hanem Jézus nekünk ajándékozza az ő szentségét: az ő szentsége a mi szentségünk, sőt ő maga a mi szentségünk.” Minden szülő utódaira hagyhatja, ami az övé, de azt nem, aki ő maga. Művészként, tudósként vagy szentként legfeljebb taníthat, jó példákkal járva elöl.

Jézus ellenben a keresztségben nemcsak azt adja át, ami az övé, hanem saját magát. Ő a szent, aki szentté tesz minket. Ő az Isten Fia, aki bennünket Isten fiaivá tesz.

A szónok a II. vatikáni zsinat tanítását idézte: „Krisztus követői, akiket Isten nem a cselekedeteik alapján, hanem az ő kegyelme és terve szerint hívott meg és tett megigazulttá Jézus Krisztusban, a hit keresztségében valóban Isten gyermekei és az isteni természet részesei lettek, és így valóban szentté váltak” (Lumen gentium, 40).

A keresztény szentség előbb adomány, s csak utána kötelesség. De hogy lehet befogadni és megélt tapasztalattá tenni? – tette fel a kérdést a szónok. – Mindenekelőtt hittel, mely a sajátunkká teszi azt, amit Krisztus megszerzett nekünk, ez pedig bátorrá tesz, és szárnyat bont bennünk, hogy megvalósítsuk a keresztény életet. Szent Pál szerint „általa van nektek életetek Krisztus Jézusban, aki Istentől bölcsességünkké, megigazulásunkká, megszentelődésünkké és megváltásunkká lett” (1Kor 1,30). Nikolasz Kabaszilasz görög ortodox teológus írja: „Minthogy többé már nem tartozunk saját magunkhoz, hanem Krisztushoz, aki drága áron szerzett meg bennünket, ami Krisztusé, az hozzánk tartozik, és inkább a miénk, mint ami tőlünk ered.” Szent Bernát ezt így tanítja: „Bizalommal veszem az Úr szívéből, ami nekem hiányzik. Jutalmam ezért az Úr irgalma. Biztosan nem maradok jutalom nélkül, amíg az Úr nem lesz híján irgalomnak.” Pál ezt úgy mondja, hogy „vessük el a régi ember ruháját, és öltözzünk Krisztusba”. Ez a hit cselekedete, mellyel most a nagyböjt során a feszület elé lépünk, és átadjuk neki a bűneinket, és a vámossal együtt kiáltjuk: „Istenem, irgalmazz nekem, bűnösnek!” (vö Lk 18,13–14). Krisztus vívta meg a halálos csatát, és győzött, de a győzelmi koronát azoknak adja, akik vele együtt örvendeznek. Mindazonáltal a győzelem kisajátításától el kell jutnunk a követésig. Az idézett zsinati szöveg ennek jegyében így folytatódik: „Ezért a megszentelést, amit megkaptak Isten ajándékaként, életükkel kell megőrizniük és tökéletesíteniük.” Szent Pál az efezusi híveket arra inti, hogy „éljenek, miként a szentekhez illik” (Ef 5,3). Raniero Cantalmessa kapucinus bíboros végezetül Nagy Szent Gergely tanítását idézte: „Nem az erényekből jutunk el a hitre, hanem a hitből az erényekre.”

Forrás: Vatikáni Rádió

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír