Jellemrajzok (Mk 4, 1-20 (3.))

Kategória: Márkot olvasva Megjelent: 2010. július 20. kedd

Különböző korok különböző lelki alkatokat kedveltek...

 

A szentimentalizmus és romantika kora inkább a melankolikus alkatot részesítette előnyben. Az angol gentleman ideálja közelebb áll a flegmatikus típushoz, míg a harcos spártaiak talán inkább a kolerikus alkatot idealizálták. A mi korunk a vidám, kedves szangvinikus alkatot díjazza. (Egy XVIII. századi angol úriember valószínűleg elborzadt volna ettől a heherésző, vigyorgó, komolytalan és valószínűleg felszínes embertől…) Isten azonban mindegyik lelki alkatot szereti és mindegyiknek ismeri erősségeit és gyengéit. Amikor a magvetőről szóló példabeszédben az isteni mag befogadásának akadályairól beszél, lehatol az emberi természet gyökeréig.
„Más szemek köves talajra hullottak, itt nem volt elég a föld. Csakhamar kikeltek, mert nem kerültek mélyre a földbe. De aztán, hogy forrón sütött a nap, kiszáradtak, mert nem eresztettek mélyre gyökeret. Voltak szemek, amelyek bogáncsok közé hullottak. Amint a bogáncsok megnőttek, elfojtották, ezért nem hoztak termést.” (Mk 4, 5-7)
Bármilyen lelki alkatúak is vagyunk, el tudjuk mondani, hogy forrón süt a nap, vagy kevés a föld, vagy nincs elég víz, vagy sok a bogáncs – csupa nehézség. Egyetlen ember sem él tökéletes körülmények között – ez ugyanis az Éden élete volt, amit elvesztettünk, és csak Krisztusban nyerhetünk vissza. Jézus tudja, hogy az Élet átadása akadályokba ütközik. Azt is tudja, hogy sokszor az akadályokat csak az igehirdetés hallgatói tudják megszüntetni, mert az ő életükben van jelen, s ha akarnak, uralkodhatnak fölötte – feltéve, hogy egyáltalán észreveszik, hogy ezek akadályok.
„Ugyanígy, akikben köves talajra hull a mag, amikor hallják a tanítást, szívesen fogadják, de nem ver bennük gyökeret, mert csak a pillanatnak élnek. Ezért ha szorongatás vagy üldözés éri őket az ige miatt, hamarosan megbotránkoznak. És mások, akikben a bogáncsok közé hullik, hallják ugyan a tanítást, de a világ gondjai, a csalóka gazdagság és a többi vágy szívükbe hatol, elfojtja az igét, úgyhogy terméketlen marad.” (Mk 4.16-19)
A szangvinikus ember például szeret a pillanatnak élni. Ha akar, még szentírási igét is hozhat: elég a napnak a maga baja, a holnapi nap majd jótáll magáért. Azt hiszi, hogy jót tesz, amikor lerázza magáról a küzdelem nyűgét, szorongását. A melankolikus meg éppen szeret belül őrlődni. Talán össze is téveszti ezt az elmélkedéssel, vagy a megismerés más formáival. Nehezen veszi észre, hogy önmaga körül forog. A pragmatikus kolerikust nem érdeklik a „nyafogások” ő építeni akar, gazdagodni, előre jutni. Könnyen elfelejti, hogy a „csalóka gazdagság” éppúgy a bogáncsok és tüskék közé tartozik, mint a „világ gondjai”…
Bármilyen lelki alkaltúak is vagyunk, az a veszély fenyeget minket, hogy kiszáradunk és hagyjuk, hogy a bogáncsok, azaz a világ élete a szívünkig hatoljon és megfojtsa bennünk Isten életét. Így, amikor olyan kihívás elé érkezünk, ami ellenkezik természetünkkel, szokásainkkal, megbotránkozunk. Mivel az Ige nem tud mély gyökeret verni a szívünkben, ezért nincs erőnk a küzdelemhez. Saját természetünkkel állunk oda Isten természete helyett – és így törvényszerűen elbukunk.
Ha növekedni szeretnénk Istenben, akkor elő kell készítenünk a talajt a magoknak. Mélyre ásni, kiirtani a bogáncsot – ez az önismeret útja. A Szentlélek pedig – Aki előtt semmi sincs rejtve, mert még Isten mélységeit is kutatja -, segít, hogy megérthessük önmagunkat. Aki pedig megérti saját természete esendőségét, az már minden erejével Istenre akar támaszkodni. Jó és termékeny földdé válik, amely százszoros termést hozhat…

Sípos (S) Gyula

You have no rights to post comments