Puszta és éden (Mk 1, 12-13)

Kategória: Márkot olvasva Megjelent: 2010. július 20. kedd

„A Lélek nyomban arra ösztönözte, hogy menjen ki a pusztába. Negyven napig kinn maradt a pusztában, közben megkísértette a sátán. Vadállatokkal volt együtt, de angyalok szolgáltak neki.” (Mk 1.12-13)

 

Az evangelista most sem kényeztet el minket. Nem kíván a kísértésről bővebben beszélni, bár bizonyos, hogy ismeri a történetet. Hiszen az ördög olyan unalmasan egysíkú! Isten embereinek kezdetben mindig ugyanazt ajánlja fel, ami sz ő számára is a legfontosabb volt: tiéd lesz – és nem Istené - az ország, a hatalom és a dicsőség. Már az első emberpárnak is ezt mondja, és ezt szajkózza a mai napig. Márk számára a sátán csak mellékszereplő, a központi alak Jézus, akit most megint új oldalról mutat be nekünk. Amikor ugyanis a Lélek arra ösztönzi, hogy menjen ki a pusztába – szó szerint „kiűzi a pusztába” – azt nem azért teszi, hogy ott a kísértővel harcoljon. Ez csak az utolsó napon történik: „Negyven nap és negyven éjjel böjtölt, végül megéhezett. Odalépett hozzá a kísértő, és így szólt…” (Mt 4, 2-3) (Természetesen ez is nagyon fontos rész, de most – Márkot olvasva – ebbe nem mélyedünk bele.) A kísértő megjelenése szükségszerűen bekövetkezik újra és újra – „miután a sátán minden kísértést végbevitt, egy időre elhagyta Jézust” (Lk 4, 13) -, egészen a végső legyőzetésig. 
Ami itt fontosabb, az az, hogy Jézus a pusztában mint az új Ádám van jelen, s körülötte a puszta Édenné válik, ahogy a messiási prófécia mondja: „Együtt legelészik majd a farkas és a bárány; szalmát eszik az oroszlán, akárcsak az ökör; és a kígyónak por lesz az eledele. Sehol nem ártanak és nem pusztítanak az én szent hegyemen - mondja az Úr.” (Iz 65, 25) Még pontosabban mutatja egy másik izajási vers a Messiás megjelenését, az Úr szolgájáét, akit eltölt a Lélek: „Az Úr lelke nyugszik rajta: a bölcsesség és az értelem lelke; a tanács és az erősség lelke; a tudás és az Úr félelmének lelke, s az Úr félelmében telik öröme. Nem aszerint ítél majd, amit a szem lát, s nem aszerint ítélkezik, amit a fül hall, hanem igazságot szolgáltat az alacsony sorúaknak, és méltányos ítéletet hoz a föld szegényeinek. Szája vesszejével megveri az erőszakost, s ajka leheletével megöli a gonoszt. Az igazságosság lesz derekán az öv, s a hűség csípőjén a kötő. Akkor majd együtt lakik a farkas a báránnyal, és a párduc együtt tanyázik a gödölyével. Együtt legelészik majd a borjú s az oroszlán, egy kis gyerek is elterelgetheti őket. Barátságban él a tehén a medvével, a kicsinyeik is együtt pihennek; és szalmát eszik az oroszlán, akárcsak az ökör. A csecsemő nyugodtan játszhadozhat a viperafészeknél, s az áspiskígyó üregébe is bedughatja a kezét az anyatejtől elválasztott kisgyerek.Sehol nem ártanak, s nem pusztítanak az én szent hegyemen. Mert a föld úgy tele lesz az Úr ismeretével, mint ahogy betöltik a vizek a tengert.” (Iz 11, 2-9) Jézus a Messiás, és egyben az új Ádám, aki együtt él a vadállatokkal és azok nem bántják sem őt, sem egymást. Ő az, aki újra együtt sétál az Édenben Istennel, Ő az, aki előtt meghajlik a mindenség. Íme, ahogy a próféta, ahogy Isten az égből jövő szózattal és a leszálló Lélekkel, úgy az egész teremtett világ is tanúságot tesz róla – íme, közöttünk van a megígért Megváltó! És ha azt gondolnánk, hogy túlságosan antropomorfizáljuk a természetet, hallgassuk meg, mit ír Pál apostol: „A természet ugyanis mulandóságnak van alávetve, nem mert akarja, hanem amiatt, aki abban a reményben vetette alá, hogy a mulandóság szolgai állapotából majd felszabadul az Isten fiainak dicsőséges szabadságára. Tudjuk ugyanis, hogy az egész természet (együtt) sóhajtozik és vajúdik mindmáig.” (Róm 8, 20-22) Igen, a természet is megtapasztalta már Isten jelenlétét, azért „maga a természet sóvárogva várja Isten fiainak megnyilvánulását.” (Róm 8, 19) Ahol Isten áldása megjelenik, ott a természet is megújul és bővölködik, a vadak pedig „kezessé válnak”, mint Szent Benedeknél, Assisi Szent Ferencnél, Páduai Szent Antalnál – és még sorolhatnánk a példákat.
A természet azonban nem csupán külső természet, ahogy az angyalok sem csak „kívül” jelentkeznek…

Sípos (S) Gyula