Péter, Péter! (Mk 14, 66-72)
Hogyan is jellemezhetnénk Péter apostolt? Olyan bátor és hittel, bizalommal teli ember volt, mint egykor Elizeus, aki Illés köpenyével rácsapott a folyóra és azt mondta: „Hol az Úr, Illés Istene?” Mihelyt a vízre ütött, az szétvált az egyik és a másik irányban, s Elizeus átment.” (2Kir 2, 14) Ugyanezt tette Péter, akinek egyedül volt bátorsága a viharos tavon azt mondani a vízen járó Jézusnak: „Uram, ha te vagy, parancsold meg, hogy odamenjek hozzád a vízen!” „Gyere!” - felelte. Péter kilépett a bárkából és elindult Jézus felé a vízen.” (Mt 14, 28-29) Igaz, hogy később megrémült és süllyedni kezdett, de így is ő az egyetlen, aki elmondhatja, hogy vízen járt, megtapasztalta Isten csodáját és megtartó és kimenekítő erejét, míg a többiek csak rémülten kucorogtak a csónakban.
Ő az aki Messiásnak vallja Jézust, ő a tanítványok vezetője, vitathatatlan tekintély. Pünkösd után ő beszél és ő mer először Jézus nevében csodát tenni az éles kapunál ülő béna koldussal: „Aranyom, ezüstöm nincs, de amim van, neked adom: A názáreti Jézus Krisztus nevében kelj fel és járj!” Jobb kezénél fogva fölsegítette, mire annak nyomban erő szállt a lábába és a bokájába.” (ApCsel 3, 6-7)
Ám ez a Péter ugyanolyan csüggedt és rémült is tud lenni, mint Illés volt amikor Jezabel (Izebel) megfenyegette. Illés épp akkor bizonyította az egész nép előtt, hogy Izrael Istene a valódi Isten, az ő máglyája gyulladt meg csodálatos módon és az ő áldozatát fogadta el az Úr. Ezután lendületből megölt négyszázötven Baál-papot - bár erre egyáltalán nem kérte senki -, imájára megeredt az eső és az egész nép előtt nyilvánvaló lett, hogy ő Isten prófétája. De amikor Acháb király otthon elmesélte Jezabelnek, hogy mi történt és az asszony fenyegető üzenetet küldött Illésnek „az megrettent, útra kelt és elment, hogy megmentse életét. Amikor a Júdához tartozó Beersebába ért, otthagyta szolgáját, maga pedig behúzódott egynapi járásnyira a pusztába. Amikor odaért, leült egy borókabokor alá és a halálát kívánta.” (1Kir 19, 3-4) Ez Illés második megtérésének a pillanata, amikor kijelenti, hogy ő sem különb atyáinál és bűnbánatot tart…
Az erős és bátor, de önfejű és makacs Péter önmagáról alkotott képe is így törik össze Jézus elhurcolásakor: „Míg Péter kint ült az udvaron, kiment a főpap egyik szolgálója. Meglátta Pétert, amint melegedett, szemügyre vette és megszólította: „Te is a názáreti Jézussal voltál.” De ő tagadta: „Nem tudom, nem is értem, mit beszélsz.” Ezzel kiment az előcsarnokba, s akkor megszólalt a kakas.
A szolgáló észrevette, s újra mondta az ott állóknak: „Ez is közülük való.” Ő megint tagadta. Nem sokkal ezután, akik mellette álltak, szintén állították: „Valóban közéjük tartozol, hiszen galileai vagy.”
Erre átkozódni és esküdözni kezdett: „Nem ismerem azt az embert, akiről beszéltek!” A kakas másodszor is megszólalt. Péternek eszébe jutottak Jézus szavai: „Mielőtt a kakas másodszor megszólal, háromszor tagadsz meg.” És könnyekre fakadt.” (Mk 14, 66-72)
Ha eddig úgy gondolta Péter, hogy ő hűségesen kitart Jézus mellett akár a halálig is, most csalódnia kell önmagában. Kitartott volna ő, ha karddal kell harcolni! Ment volna ő börtönbe Jézus mellé és ez még növelte is volna az önbecsülését! Lett volna bátor, tűrte volna a sebeket!
A kísértés azonban ott és akkor talál el minket, amikor gyengék vagyunk. Ahol az önismeretünk gyenge, ahol túlzottan magunkra támaszkodunk.
Tudta Jézus jól, milyen Péter – és a többi tanítvány – valódi természete. Hiszen azok még az utolsó vacsorán is egymással versengtek, hogy ki a nagyobb közülük! A halálára készülő Mester így figyelmezteti tanítványát: „Simon, Simon, a sátán kikért titeket, hogy megrostáljon benneteket, mint a búzát. De imádkoztam érted, nehogy megfogyatkozz a hitedben. Amikor megtérsz, te erősíted majd meg testvéreidet.” (Lk 22, 31-32)
Lukács még azzal is bővíti a Péter bukásának történetét, hogy a harmadik tagadás elhangzása után „az Úr megfordult, s rátekintett Péterre” (Lk 22, 61). Ekkor szólalt meg másodszor a kakas, Péternek eszébe jutott, hogy mit mondott Jézus, erre „kiment és keserves sírásra fakadt” (Lk 22, 62). (Lukácsnak több helyen is gondja van rá, hogy pszichológiailag is elrendezze a történetet, ez egy szép példája ennek.)
Azt hiszem, mindannyian jártunk már így. Amiben erősnek tartottuk magunkat, amiben megítéltük mások gyengeségeit, amiben biztosnak hittük a pozíciónkat, amivel másokat vádoltunk – abban buktunk el. Isten megengedi, hogy ez megtörténjék épp azért, hogy felismerjük eredendő gyengeségünket és azt, hogy csak Isten erejéből és kegyelméből tudtunk fennmaradni eddig is. Mi is kerülhetünk még olyan helyzetbe, amikor legszívesebben megtagadnánk mindent, csak hogy megmenekülhessünk valahogy! Ha ilyenkor emberi módon, saját erőnkből kívánunk győzni, biztos elbukunk. Jézus Krisztus azonban minket is meg akar erősíteni, hogy el ne vesszünk. Ezért – helyes önismerettel, tudatában gyengeségünknek – mindig Őt kell kérnünk, hogy védjen, erősítsen, igazítson minket!
„Aki azt hiszi, hogy áll, ügyeljen, nehogy elessék.” (1Kor 10, 12)
Sípos (S) Gyula (szeretetfoldje.hu)