Elkülönülve a tanulásra (Mk 9, 30-32)
„Útjukat folytatva átvándoroltak Galileán. De (Jézus) nem akarta, hogy valaki tudjon róla, mert a tanítványait akarta tanítani. Megmondta nekik, hogy az Emberfiát az emberek kezére adják, megölik, de azután hogy megölik, harmadnapra feltámad. Nemigen értették ugyan a szavait, de nem merték kérdezgetni.” (Mk 9, 30-32)
Jézus tanítani akar minket – ehhez szükséges, hogy elkülönítsük magunkat a világtól, több okból is.
Ha mindig a világ zajában élünk, a napok sodrása és a világi gondolkodásmód annyira részünkké válik, hogy Jézus szavait is csak evilági módon tudjuk értelmezni. A Szentlélek világossága helyett emberi okoskodásokba merülünk – így aztán könnyen válik Jézusból forradalmár vagy államgépezetet irányító uralkodó. Tetszés szerint lehet liberális vagy konzervatív, erős vagy gyenge, hogy az olyan vad és elképesztő elképzelésekről ne is beszéljünk, mint vélt titkos házassága Mária Magdolnával vagy vélt homoerotikus kapcsolata tanítványaival. Ezek azonban csak önigazoló okoskodások, Isten valóságához nincs közük.
Jézus Istent akarja megmutatni nekünk, azért arra vágyik, hogy legalább időnként teljes figyelmünket felé fordítsuk, hogy az Ige növekedhessék bennünk. Különben úgy járunk, mint a magvető példázatában az útszélre, a sekély földbe vagy a tövisek közé esett mag. Még ha növekedne is bennünk az isteni kegyelem, a világ gondjai, a csalóka gazdagság, az üldöztetés vagy a különféle vágyak, stb. (vö. Mk 4, 3-20) elfojtják, kiölik azt belőlük.
Jézus szeretné zavartalan figyelmünket megkapni – de szükségünk is van az elmélyült figyelemre, hogy megérthessük Őt, hogy betekinthessünk az isteni kegyelem mélységeibe. Csak Jézus tudja nekünk megmutatni az Atyát! „Istent nem látta soha senki, az Egyszülött Fiú nyilatkoztatta ki, aki az Atya ölén van.” (Jn 1, 18)
A tanítványok értetlensége megmutatja, mennyire nehéz – a Szentlélek nélkül tulajdonképpen lehetetlen -, megértenünk Istent. Ahogy már Izajás prófétálja: „Hiszen az én gondolataim nem a ti gondolataitok, és az én útjaim nem a ti útjaitok - mondja az Úr. Igen, amennyivel magasabb az ég a földnél, annyival magasabbak az én útjaim a ti útjaitoknál, az én gondolataim - a ti gondolataitoknál.” (Iz 55, 8-9)
Ezért aztán nem szabad csodálkoznunk a tanítványokon, ha „nemigen értették” Jézus szavait. Hát hogyan is ölhetnék meg azt, aki viharokat csillapít le egyetlen szavával, halottat támaszt és minden emberi ravaszságra bölcsen megfelel? Hogyan is ölhetnék meg azt, aki mindenkivel jót tett? És mit jelent a „feltámad” szó a Messiás esetében? Hát nem meg van írva, hogy a Messiás eljön és megalapítja országát, ami örökre fennmarad? Hát nem Jézus a Krisztus (felkent, messiás)?
Talán csak egy nyugtalanító kérdés van bennünk a történet olvastán: miért nem merték kérdezgetni erről?
Talán maguk is féltek a választól. Talán Jézus tanítói tekintélye volt rájuk ilyen hatással. Talán csak nem merték bevallani, hogy nem értik a választ, s féltek, hogy a Mester szemében alkalmatlanoknak látszanak a küldetésre (ezzel is csak azt bizonyítva, mennyire félreértik Jézust).
Nekünk azonban az a dolgunk, hogy merjük kérdezni Jézust! Hogy vonuljunk félre, és imádságban, a Szentírás szavain való elmélkedésben, az egyházi szenthagyomány újragondolásában és megélésében kutassuk Isten akaratát – általánosságban is, és személyünkre vonatkoztatva is! Kérdezzük Őt, mert Jézus válaszolni akar! De hogyan hallhatjuk meg válaszát, segítő tanácsait, ha nem vonulunk félre vele, hogy szavaira figyelhessünk?
Maga Jézus Krisztus igényli ezt az időt – Ő szeretne velünk így kettesben lenni, hogy taníthasson minket. „Mindannyian az ő teljességéből részesültünk, kegyelmet kegyelemre halmozva. Mert a törvényt Mózes közvetítette, a kegyelem és az igazság azonban Jézus Krisztus által lett osztályrészünk.” (Jn 1, 16-17)
Sípos (S) Gyula