Adventi verscsokor

Kategória: Irodalom
Megjelent: 2013. december 14. szombat

Szeretettel nyújtjuk át ezt az adventi verscsokrot, amit Tóth József, sok kötetes költő barátunk küldött:

Bővebben...

Bíbor felhő - egy középkorú asszony vallomása versben és prózában

Kategória: Irodalom
Megjelent: 2013. november 01. péntek

Simon Juditot Szentendrén ismertem meg egy Alfa-kurzus kapcsán, amelynek lelkes szervezője és résztvevője volt. Beszélgetésünkből aztán kiderült, hogy sok más asszonyhoz (és férfihoz) hasonlóan ő sincs könnyű helyzetben - egy leveléből azrtán kiderült, hogy ezt meg is tudta fogalmazni versben és a hozzá írt magyarázó prózában. Szeretettel ajánlom figyelmetekbe (a magunkra ismerés élményével is):

Bővebben...

Régi szép idők

Kategória: Irodalom
Megjelent: 2010. szeptember 03. péntek

Sípos (S) Gyula: Régi szép id?k

 

A gát még ugyanaz és mégis teljesen más. Hiányoznak a kiserd?ben bujkáló gyerekek, a gátoldalon napozó családok, a vad kerékpárosok, akik el?l félre kellene állnom, és persze hiányzik a víz is. A Zagyva kanyarulatait levágták, így a valamikor békésen csordogáló folyóból gyors és keskeny lefolyó lett. Régen, ha kés?n mentem le a vízhez, már nem volt hely, egészen fel kellett gyalogolni, hogy belógathassam a botot a vízbe – most sehol egy horgász. Talán már hal sincs a vízben, ahogy élet sincs körülötte. Nincsenek meg a ping-pong asztalok a ház mögött és az érintetlen zöld f?b?l hiányoznak az általunk még porig koptatott, kijárt kis utak.

Ping-pong asztalból el?ször kett?t, kés?bb még kett?t telepítettek, és három kis asztalt is, kártyázáshoz. Ping-pong-karrierem egy hagymavágóval kezd?dött, ami különös ügyességet követelt. Ez nekem nem volt, de pótolta a többiek türelme. Ezt követte a „kongószoft”, azaz egy faüt?, amelyet m?anyag bevonattal láttak el. Ez akkoriban negyven forintba került – nekünk még épp megfizethet? áron. Voltak még a „tükörszoftosok” is, de az több, mint kétszáz forintba került a ’70-es évek közepén – nekünk igen drága. De azért a kongóval is a közepesen veszélyes játékosok közé kerültem, részben balkezességemnek köszönhet?en.

Víz melletti emberként horgászási szakismereteim együtt bimbóztak szerelmi életemmel. Hatéves lehettem, még iskolán innen. Akkoriban többször elöntötte a víz minden évben az árteret. Amíg nagy volt a víz úszni lehetett benne, és amikor visszahúzódott, kis tavacskák maradtak a mélyebb részeken. El?bb-utóbb jellegzetes, rothadó szagot kezdtek árasztani, és megjelentek a felszínükön a hasukat mutogató halak. Ekkor jött el az én id?m. Egy bot végére piros hímz?fonalat, arra bogáncsot kötöttem. Lánytestvéremmel és friss barátn?jével játszottunk a víz mellett, és én többször is majdnem kifogtam egy csukát – az egyetlen halnév, amelyet ismertem, így minden hal csuka volt -, amelynek természetesen a víz felszínén úszó bogáncshoz kellett volna ragadnia. Nagyon ki akartam fogni, hogy imponálhassak Juditka el?tt. Ez a hódítási vágy iránta aztán még hosszú évekig bennem maradt – és sohasem teljesedett be.

Egy osztályba kerültünk vele, és nekem meggy?z?désem volt, hogy ? a legnagyszer?bb lány, akit csak ismerek, és biztos minden fiú belé szerelmes. Ez igen rossz hír volt, lévén az osztály egyik legkisebb és izmokkal gyengén ellátott tanulója voltam. Igaz, ? még kisebb volt, de amikor nevetett – és szeretett nevetni – kis gödröcskék keletkeztek az arcán. ?riztek otthon róla egy fényképet, ami akkor készült, amikor ovisként egy alma-reklámban szerepelt. Csoda-e, ha mindenki szerette?

Kés?bb a horgászásban nagyobb el?menetelt tanúsítottam, mint Judit meghódításában. El?ször jött a parafadugó gyufaszállal úszónak, és a gombost?b?l hajlított horog. Halat ezzel sem lehetett fogni – ha nincs szakáll a horgon lecsúszik a hal -, de milyen jól mutatott! Aztán valahogyan – akkoriban még adakozó népek ültek a víz szélén, sörrel és damillal b?ven ellátva – kaptam rendes horgot, ólmot nehezéknek és úszót is. Igaz, nagyobb halat életemben sem fogtam, és mire eljutottam a nádbotig, a többiek már rég „üvegbottal” – er?sen hajló, orsóval felszerelt üvegszálas m?anyag bot - pecáztak, de kis halakat, sneciket azért b?ven, amiket haza lehetett vinni, megsütni, és megenni. Büszkén hazamenni, megsütni és megenni. Persze Zsuzsit, a lány ikertestvéremet, akivel nagy vetélkedésben voltunk, ez sohasem hatotta meg…

Judit feljárt hozzánk, mi is hozzá, mert Zsuzsival barátkozott. Én meg ott voltam, mint egy minden lében kanál titkos h?sszerelmes. Fantasztikus terveket eszeltem ki Judit meghódítására, amiket sohasem volt merszem megvalósítani. Naplót hamisítottam, hogy majd a kezébe juttatom – lám, én már évek óta szeretem ?t. Egyszer – már kamaszodtunk – belekezdtem egy nagy man?verbe, de azzal is kudarcot vallottam. Akkoriban strandra jártunk, mint mindenki. Én már ötéves korom óta tudtam úszni, így itt némileg el?nyben éreztem magam egy darabig. (A Zagyván is, s?t ha eléggé kiöntött, azok között voltam, akik a vashídról is mertek fejest ugrani a vízbe – de sajnos ez sem növelte csekély reputációmat.) Szóval egyszer egy kis levelet csúsztattam – persze aláírás nélkül! – a fürd?köpenye zsebébe. Nem tudom már, mit vártam ett?l az akciótól, de amikor rákérdezett, hogy én írtam-e, rögtön és erélyesen letagadtam. És innen már csak egyre tragikusabb események követték egymást.

Emlékszem, egyszer be kellett vinni a Robinson Crusoe-t az iskolába, mert kötelez? olvasmány volt. Egész családunk nagy olvasó volt, így természetesen nekünk volt otthon egy bel?le. De ki vigye be? Éppen feljött Juditka is, hogy együtt menjünk hármasban a suliba -, és ez csak még jobban feltüzelte harci kedvemet. Mint igazi férfi, óriási verekedésbe keveredtem ikertestvéremmel a könyv joga fölött. Végül gy?ztem, és közben tudtam, hogy egy életre elvágtam magam titkos szerelmemnél.

Mi gyerekek együtt n?ttünk fel. Abban a négyemeletesben, ahol mi laktunk, kilenc korombeli gyerek lakott, abból héttel együtt jártunk egy 34 f?s osztályba. Mindent, vagy majdnem mindent tudtunk egymásról. Azt is, hogy kinek ki a szerelme, vagy kit szeretne. Óriási történetek keringtek, aminek valóságalapja valahol Andersennél járt, de kit zavart? A valósággal való szembesülés sokkal fájóbb volt. F?leg, amikor kiderült, hogy „álmaim asszonyának” komoly barátja van, aki legalább egy fejjel és két évvel id?sebb nálam. Kiütéses vereségemet otthoni álmodozással gyógyítottam. Akkoriban derült ki, hogy egyik osztálytársunknak még a harmincas évekb?l megmaradt titkos Tarzan-kötetei vannak. Alig lehetett kikönyörögni t?le, különösen miután az egyik „elt?nt”. De azért sikerült, és én álmodozásaimban Tarzanná lényegültem, ütöttem, vertem ellenségeimet, és fényes gy?zelmeket arattam. A valóságban, harminc kilósan, szemüveggel mindez már jóval nehezebb lett volna. Csak szájban voltam er?s – kötözköd? kamasszá serdültem. Ennek mélypontjaként aztán középiskolásként másodmagammal bekerültem a kollégiumban egy húszágyas fiúhálóba, tizennyolc másodikos közé. Els? mondatuk ez volt: szerencsétek van, ebben a hónapban már csak huszonnyolc napot kell takarítanotok… de ez már egy másik történet.

Judit szép lassan elt?nt az életemb?l. Középiskolásként még leveleztünk, amit én teleraktam titkos szerelmes jelekkel, amit ? vagy nem vett, vagy nem akart észrevenni. Aztán jöttek a munkás és f?iskolás évek, de tudom, hogy még akkoriban is álmodoztam róla, amikor már rég megházasodott. ? a Pet?-intézetben tanult, aztán külföldre ment dolgozni. Csak a híre jött, hogy nagyon szeretnének gyereket, de valahogy nem jön össze. Sokat imádkoztam értük, hogy sikerüljön, így aztán amikor tényleg megjött az els? baba, távolból velük együtt örülhettem. Nem tudom, hol élnek most, de emlékeimben itt vannak, a horgászással, úszással, kártyázással, kajakozással és az összes gyerekkori ?rültségünkkel együtt…

 

P. atya

Kategória: Irodalom
Megjelent: 2010. szeptember 03. péntek

Sípos (S) Gyula: P. atya

 

Egyszer ültem az autójában, akkor is ütköztünk. Egy idősebb férfinál találkoztunk, aki akkoriban veszítette el a feleségét. A testet elhamvasztatta, az urnát pedig a lakásban őrizte, díszes körülmények között. Ezt kellett az atyáak megáldania. Kifelé jövet szólt, elvisz hazáig. Beültem, ő pedig megkért, hogy kiállásnál nézzem, jön-e valami. Néztem, de nem láttam, koccantunk is. Süllyedtem a föld alá, P. atya viszont két perc alatt túltette magát az egészen és hazáig szóval tartott…

Nagyon tudott beszélni – nem bőbeszédű volt, hanem minden érdekelte és mindenről eszébe jutott még valami. Voltak, akik azt állították, hogy zavarosan, vagy össze-vissza beszél. Ez nem igaz, de az biztos, hogy ha nem figyeltünk, könnyen elveszíthettük a fonalat, amit ő követett, egyik gondolatról a másikra ugorva. És hát, kinek nem kalandozik el olykor a figyelme egy-egy prédikáció alatt? P. atya már rég máshol járt, mi pedig – visszatérve a szavak jelenébe - csak ámuldoztunk: hogy kerültünk ide? Nem ő volt érthetetlen, mi szórakoztunk el néhány gondolati lépcsőt.

Néha olyan volt, mint amikor a kisgyerekek trükköznek, hogy kijöjjön az igazságuk. Amikor jöttek a választások, nagy vita volt a közéletben, hogy lehet-e a templomban politizálni. P. atya nem zavartatta magát különösebben ettől a dologtól, de hogy mindenkinek igaza legyen, a következőket mondta a prédikációban: „Én most nem akarok itt nektek politizálni. Nem mondok nektek egyik pártról sem semmit. Csak azt mondom, hogy olyan pártra ne szavazzatok, amelyiknek Sz-betű van a rövidítésében!” (Az akkori jobboldali pártoknak nem, a többinek mindnek volt sz-betű…)

Nem láttam még senkit, aki olyan magától értetődő természetességgel lett volna pap, mint ő. Nyíltan, kedvesen és gátlások nélkül élt lelki hatalmával. Egyszer épp az utcán beszélgettünk, amikor egy fiatal anyuka arra tolta a babakocsiját. P. atya rögtön leszólította, mert még nem ismerte. Öt perc alatt „lekáderezte”. Kiderült, hogy a fiatal házasok csak nemrég költöztek a faluba. P. atya dícsérte a babát – nem volt nehéz -, aztán megkérdezte, hogy keresztelő volt-e már. Persze hogy nem. „De jó, hogy találkoztunk” – mondta -, „így legalább most meg tudjuk beszélni az időpontot.” Úgy is lett. Amikor az anyuka elment, mosolyogva nézett rám: megint szereztünk egy hívőt az Istennek. Én meg szólalni sem mertem….

Eleinte tartottam tőle. Háromszor is kiprédikált a templomban. Egyszer azért, mert hangos volt a zene a művelődési házban – akkor ott dolgoztam -, máskor meg vélt vallási szokásainkat – a karizmatikus megújulásban szokássá vált éneket és hangos imát - csipkedte meg. Aztán valahogy mégis közelebb kerültem hozzá. Egyszer éppen a komámmal beszélgettünk az utcán, amikor szintén leszólított minket. Nyilván megint feltűnt neki az ismeretlen arc. Behívott magához, ismerkedni. Valahogy szóba kerültek a természetfeletti jelenségek – ő meg azt mondta a fiam keresztapjának, hogy neki elég, ha megfogja az egyik ujjpercét, és megmondja belőle, hogy milyen ember. A komám belement a kísérletbe – és P. atya valóban nagyon találó jellemzést adott róla. Hogy ezt csak kiváló emberismerő képességének, vagy valamilyen természetfeletti karizmának köszönhette, nem tudom. Valószínűleg mindkettőnek. Ahogy a teológia tartja: a természetfeletti a természetesre épül. De hogy az ujjpercet miért kellett megfogni?

Korának gyermeke volt mindenben. Figyelt mindenre, követte az eseményeket, de természetét, gyerekkorától beléívódott nézeteit ő sem tudta átlépni. Magánbeszélgetésekben aztán meg is osztotta ezeket a hallgatóságával. (Nála könnyű volt hallgatni – szóval tartott ő bárkit hosszú órákon keresztül. Nem uralta le a társalgást, lehetett beszélni mellette – de persze ő valahogy mindig tovább bírta.) Így volt ez a gyermekkorától beléívódott antiszemita nézetekkel is. Az 1920-as évektől – amiben ő felnőtt – szinte magától értetődő volt a zsidó nép megkülönböztetése. Ezt a „keresztény magyarok” az anyatejjel szívták magukba. Hogy ez milyen tragédiához vezetett, ma már jól tudjuk, tudta ezt P. atya is, és elítélte. De néha – szűk környezetben – azért kibuktak belőle a gyermekkori igazságok egy-egy oldalvágásként, mint egy kelleténél komolyabban vett vicc Kohnról és Grünről, vagy egy célzás a „liberális világra” – csak hogy értsük, miről van szó. De abban biztos vagyok, ha bármilyen veszély fenyegette volna ezeket az embereket, az elsőként sietett volna segítségükre.

Mert nagy szíve volt. Vagyonát, örökségét nem elutazta, elnyaralta – éppenséggel gyógyíttathatta volna magát fürdőkben -, hanem egyházára és hazájára költötte, nagyban és kicsiben. Akár harangra vagy papi sírboltra, akár a hozzá becsöngető kéregetőkre. Nem tett különbséget, ebben is szinte gyermekien – vagy istenien – naív volt. Ezért is halt meg vértanú-halállal. Hiszen épp jót tett, pénzt és gyógyszert keresett egy tőle kérőnek, amikor ezt kihasználva, késsel brutálisan megölték.

Pelsőczy-atya szeretni való ember volt, aki maga is tudott szeretni. Vágyat ébresztett bennünk, hogy hozzá tartozzunk, anélkül, hogy valaha is ezt kérte vagy követelte volna. Erőközpont volt, amit olyan természetességgel viselt, mint a mindig rajta lévő papi ruhát. Másban soha sem lehetett látni – kívül-belül egyértelmű ember volt. Esendőségeiben is nagyszerű, néha meghatóan gyermeki, máskor talán erőszakos, de mindig ugyanaz az ember.

Végül egy utolsó, rá jellemző történet. Feljárt gyónni a ferencesekhez. Épp utána találkoztunk, és azt mondta nekem: Na, ehhez a paphoz se megyek többet. Ez leszidott és kioktatott engem. Hát én nem azért járok gyónni, hogy kioktassanak! Én meg sem mertem szólalni, nem szoktam (még) hozzá az ilyen szavakhoz. Eszembe juthatott volna éppenséggel az is, amikor. ő oktatott ki engem (bár nem gyónásban). Mégis megérintett engem P. atya hite. Az ő istene erős és hatalmas Isten volt és mégis gyengéd és megértő – a Szeretet istene. Ez a hit sugárzott át az ő életén is, abban a néhány utolsó évben biztosan, amikor nekem volt szerencsém ismerni őt.

 

"Ötletesen, sémáktól mentesen..."

Kategória: Irodalom
Megjelent: 2013. október 24. csütörtök

"...Egyre több az olyan művész, aki megtapasztalva Isten világát a kegyelem által, hírt hoz, egy új, sokaknak ismeretlen világból, mégpedig az Isten, a hit, üdvözítő, kimeríthetetlen világából..." - Kátai László szövege, amely elhangzott 2013. október 22-én a Fasori Evangélikus Templom közösségi termében, a Cigányélet című műsorral egybekötött esti kiállítás-megnyitón:

Bővebben...

Két új történet és egy kérdés

Kategória: Irodalom
Megjelent: 2013. szeptember 18. szerda

A nyáron el kezdtem feltenni néhány rövid szépirodalmi írást a rövid történetek új sorozatából (Kisvárosi történetek). Most felteszek két új írást - Az ember, akit rángat az árnyéka, és Amikor a Pünkösd hétfő keddre esett - és hozzá egy kérdést...

Bővebben...

Alice-prodzsekt (részlet)

Kategória: Irodalom
Megjelent: 2010. szeptember 03. péntek

Sípos (S) Gyula: Alice-prodzsekt (részlet)

 

1.

A szépségipar megöli az irodalmat. Hogy pedig tételemet – mint lételemet – bizonyítsam, idézem Rejtő Jenő zseniális könyvindító mondatát: „Sába királynője a tükör előtt ült és borotválkozott.” Természetesen – akkor – mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy jelen esetben Sába királynője: férfi. (Mennyi rejtély fér egy mondatba, hogy könyvnyi magyarázatot olvassunk hozzá?!) De ma? Amikor a kozmetikai részlegek külön női borotvákat árusítanak? Ki itt a férfi és ki itt a nő?

 

2.

Ha nem nézek magamra, pontosan tudom, ki vagyok. De ha rámpillantok, eltűnök magam elől. Olyan vagyok, mint a vonal, amely a fekete és fehér felület határán rajzolódik ki. Engem is a két szín ad ki, ott élek a határukon – nem fehér, nem fekete és főleg nem szürke! Ott vagyok és nem vagyok. Ha nem vagyok, megvagyok. Kivagyok.

 

3.

Így aztán - minthogy életem delén egy sűrű, sötét erdőbe jutottam – önmegvilágító lámpásként elindítom az Alice-prodzsektet. Alászállok, mint Alice csodaországban. Bennem határolódik, rajzolódik, íródik, táncolódik és ráncolódik, bennem éneklődik körül ez az ország, én vagyok benne Alice és a csoda, a kislány és a királynő, én vagyok álmaim férfija és én vagyok a nagy mű. Igen, a gép forog, mint minden sejtem, sejtem. Az alkotó meg pihent…

 

4.

Aki meg akar látni, csak árnyékra vetődik. Az nem én vagyok, csak amit kitakarok az életből. A fény által. Tőlem hiába kérdezel, nem vagyok ott. Vagyok megközelíthetetlen fenség, észak fok, idegenség. Egy bulizó fenség és idegesség. Ha valóban meg akarod tudni, hogy ki vagyok, akkor mesélek. A mese körülír és a körvonal mögött ott lapulok, a semmi ágán kis szívem hangtalan vacog, József Attila meg örökké élni fog. Ha hagyom!

 

5.

Egyszer táncoltam. Ruhámat ráncoltam, áttetsző indiai anyag, saját batik, Alice-butik. Élveztem, hogy meztelen vagyok, némileg zavarodottan, hogy ezt mások is látják, a kényes helyekre kissé több ruhát összefogva. Persze, a takarás csak kiemel, vonzza a szemet, de én öreg színészként és szabad emberként pörögtem, forogtam. Művészetet akartam, még nem tudtam, hogy magam vagyok a művészet, én alkotom az életet, amely – figyelj – úgy konstituálódik körülöttem, mint hab a verőn, szinte kicsapódik, erővel létrejön a gyötrelmes szabadságban. Táncoltam és vágyódtam és majdnem beteljesedtem. Ritka pillanat, amit később sokszor akartam tárgyiasítani, hiába - később elvettem egy szép lányt, egy szép fiút, mindegy már – de ott és akkor először életemben majdnem ott voltam. Én és ott. Nincs jövő, nincs jelen. De nem mertem e meredek esetet, megremegtem és elmentem. Így kezdődött, hogy bemásztam a nyuszi üregébe, amit mindközönségesen életnek neveznek, hogy aztán évekig keressem amit el sem vesztettem.

 

6.

Csak a tánc, ha azt tettem volna, egészen tetememig! (Na, ezt még majd kifejtem és kirajzolom. Addig is, hovatovább.)

 

 

7.

Lázadtunk. Ma sekély a kéj, mindenki lázad, előre a széles úton. Nagy trükk ez, ahogy a felszabaduló (alkotó) energiák elcsorognak, mint sivatagban a víz, a felkínált hajviseletben, ruhában, buliban, szexben. Tétnélküli élet, konszolidált lázadásocska, hát igen. Éppenséggel akkor is volt ilyen - Illés-pubi és a többiek - de én nem ebben éltem, hanem mint tisztességes úrilány, erkölcsösen és a legvadabb lázadásban, a keskeny úton.

 

8.

Nem a felszínt kapargattuk, jóllakatva felnövő életecskéinket. Mások ám énekeljék az lemezdalokat, de mi túlhallottunk rajta, bele a rögzítetlenbe, az állandóan változóba – ez nem koksz, hanem Kex, és Baksa-Sós őrülete. Egy kicsavart világban az egyetlen egyenes – csoda-e, hogy olyan kicsavartnak látszott? Egyenes, amely a léthez szögez. Olyan, ami egyszerre fűt intellektuálisan és érzéki módon.

 

9.

Igen, mi szinte szado-mazo kapcsolatban voltunk a szavakkal. Ó a filozófia és művészet nagy pillanatai! Nekünk nem kellett Lukács vagy az egzisztencialisták ellenzéki manírja és nem kellett a jól berendezett könyvtársarkuk. Mi beavatást akartunk és megszállottan kerestük azt a másik létet, ami elviselhetővé teszi ezt itt, körülöttünk. Beavatás, akár Steiner, akár Grotowski, akár a sempruni nagy utazás Lengyelországba – valami, amit csak akkor láttunk, ha kergettük, előttünk, ködösen és éppen csak felbukkanva, homályos szavak és agresszív lendületek mögé bújtatva… mindezt szűzen és mégis tombolva az érzékek sűrűjében.

 

10.

Mondom, hogy nagyon tisztességesek voltunk, nem is lehettünk mások, hiszen azt kerestük, ami tiszta és egyenes. Ki emlékszik ma már erre?

 

11.

Van az amcsiknál egy kifejezés: melltartó nélküli nemzedék. Így hívták a serdülőkort még el nem ért fiatalokat, akiknek még nem kellett melltartót hordaniuk. Aztán – tágítva a kört – így hívhatjuk a hippikorszak virággyerekeit, amikor divattá lett, lázadásként, nem hordani melltartót a ruha alá. De mi zsigerből voltunk melltartó-nélküliek. Mibket nem lehetett semmilyen formába önteni, hiszen mi voltunk „a” forma, amit minden más csak eltorzíthat, megkötözhet.

 

12.

Én vagyok e meltartó-nélküli-nemzedék utolsó mohikánja. Ráadásul nőben! Unkasz, magyar kiadásban. Testem pedig ennek a legszebb történetnek élő lexikona. Tessék fellapozni és tanulni belőlem! Itt vibrál bennem a nagy zenék és nagy emberek minden gesztusa. Minden mondata. Igen, ott voltam, amikor mondatainkkal felfűtöttük a fagyos világot. Igen, éltem akkor, amikor a szavaknak még jelentésük és jelentőségük volt. Amikor egy könyv még fegyvertény volt és a dal forradalmi hadüzenet. Minden kis szoba, amelyik megtelt velünk, már az új világ része volt. Minden szín, amelyet a ruhánkra batikoltunk az új teremtésről szólt. Vásznainkat kilógattuk a falra, mert tudtuk, hogy ezzel manifesztálunk egy olyan értékrendet, amelyik nincs, bár van. Megalkottuk, eljátszottuk, táncoltuk, énekeltük. Kék, sárga, éhes a sárkányka…

 

12.

Ehhez képest a quantanamera és a viszki (már aki) csak levezető csuklógyakorlat volt a közös táborozásnál. És röhögés. Közben pedig otthon eldübbent az idő és elbolondult a világ, hogy normálisnak látszhasson. Mi pedig voltunk akik maradtunk, szent bolondok. A maradék.

13.

Én így vagyok egész - mint egy görög torzó. Kinek hiányzik a karja – amikor így is szép? Csak a fantomfájások jelzik: ott egykor volt valami. Megmozgatom – ott van. Csak nem látszik. Titok. Sárga cserebogár.

 

14.

Igen, lehettem volna idol. Ma már monográfiák születhettek volna rólam. Érzem magamban az erőt és a tehetséget. Mindig is éreztem és tudtam. Ha akartam, belefeszültem. Néha akartam, mint a szülést. Idolnak lenni, állni a fényben, egyedül, megkoszorúzva. De aztán inkább megmenekültem.

 

15.

Fájdalmas dolog úgy élni, hogy érzed magadban a tehetséget, ami nem tárgyiasul művekben. De amikor megértettem, hogy a tárgy halottá tesz, inkább életben maradtam. A fényló pokol helyett a sötét mennyországot választottam – így az életem lett műalkotás. Beleéltem a férjembe. A gyerekembe. Az anyámba. Kincset gyűjtöttem a mennybe. Elhagyatva és visszautasítva. Megcsalatva. Minden reményemből kifosztva. És mégis megújulva. (Sérülésekből és őrültségekből fonták a glóriámat.) Életem érdem, érdem-kereszt.

 

16.

Elmentem. Visszajöttem. Na és akkor mi van?

 

17.

Emlékszem a keresés és rátalálás mámoraira. Amikor úgy éreztem: ez az, megtaláltam. A zenét. A verset. Szitált szöveget. Istent és Ferencet. (Végre egy férfi az életemben, aki nem féltékeny!) Valódi fényt!

 

18.

Magukhoz cuppantanak az értékek. Halálos ölelésük ellen még mindig védekezem. Aztán meg írom. Ki. Irtanám, ha lehetne. De az öngyilkosság volna. Akkor már inkább a hőseimet, azok jobban bírják halálukat. Kiirtom őket, még megírás előtt. És ha fény-képpé soványodtak, elő-előveszem őket és életet lehelek beléjük. Csak hogy tudjam, még élek.

 

19.

Megírom drága hétszázéves barátném történetét, egyetlen magyar apácámét, aki én vagyok. Másolom a kódexeket és engedelmeskedem, mint most a könyvtárban. Betűkbe ölöm Istent, hogy a papír-sírbolt őrizhesse átitatott halotti leplét. Ölök, mert a betű öl. Mégis elhordozza lelkem és lelkét.

 

20.

És amikor nem hiszek barátnémban, megírom haikuban. És ha azt se, akkor elolvasom, mások mit írtak rólam a könyveikben. De ti akkor sem menekülhettek, ott lapultok a sorok között, betű-sorsok tükrében szemléllek benneteket. Értem. Az értelem értem. Van.

 

I.

(A novícia) A májusi napfény ott táncolt a kerengő sarkain. Arra gondolt, ő is így táncolhatna, mint egykor, kislányként az aratási ünnepen. Sétált körbe-körbe, együtt a többi novíciával, lehajtott fejjel és összekulcsolt kézzel. Ez a hallgatag rekreáció nem hozott neki felüdülést vagy pihenést. Bár visszabújhatott volna zsolozsmás-könyve mögé, belérejthette volna emésztő vágyait a zsoltáríró Isten utáni epekedésébe! De itt, a szabad levegőn csak szemhéja mögé, főkötője alá bújhatott. Az illatok és hangok ellen azonban nem volt menekvése…

 

A novícia-mesternő az árnyékból figyelte a lányokat. Meg- megpihent a szeme egyiken-másikon, aztán továbrebbent. Kezével a rózsafüzérét morzsolgatta, de a gondolatai a rá bízott ifjú szerzetes-növendékek körül jártak. Néhányukról már most tudta, hogy soha nem lesz velük különösebb gondja. Vidámak voltak és engedelmesek. De semmi szertelenség és semmi komorság! Hamar beletörtek, beletanultak a klastrom rendjébe. Ha néha fáradtaknak is tűntek – a természet is megköveteli a magáét, havonta egyszer legalább, tudta ezt ő jól -, de nem elnyűttnek.

Másodjára volt novic-mesternő, harmadjára meg már nem is lehet. Értette a dolgát és tette is. Szelíd fegyelmezőnek számított, nem osztogatta százasával a véniákat és az ostort sem. De megkövetelte a fegyelmet, a hallgatást és időnként az övet is. Tulajdonképpen egy kivételével nem nyugtalankodott senki miatt. Illetve ott sem a lány miatt, hanem maga miatt. Mintha Sára nővér előhozta volna lénye legmélyéről az addig oda elrejtett, vagy odarejtőző indulatokat. Jelenlétében többször is nyugtalanná, sőt zavarttá vált, anélkül, hogy okát tudta volna adni. Önvizsgálata nem fedett fel semmi bűnt, amivel vádolhatná magát. Ha ez így megy tovább, kénytelen lesz a főnöknőhöz fordulni – de az egyenlő lenne alkalmatlansága beismerésével. Azt pedig nem fogja megtenni annak a frankhoni libának!

Már arra is gondolt, hogy talán ördöngös a lány. De ha az lenne, csak elárulná magát a kereszt előtt! Egyszer száz véniát szabott ki rá, amit a kápolnában, Jézus szent keresztje előtt kellett végrehajtania. Figyelte, ahogy a lány százszor egymás után, álló helyzetből feszes testtel előredől, utolsó pillanatban a kezével megtámasztva magát a földön. Figyelte, látja e bármi jelét a tiltakozásnak, vagy épp a sírásnak. De semmit sem látott. Vagy talán épp ez a makacs igyekezet és hallgatás, ez a szinte túlpattanó fegyelmezettség mutatná a belső dühöt?

 

Feküdni a deszkán és hallgatni az egerek neszezését – ez jó dolog. Nem otthonos, és ez még jobb. Csak felüdni, csendesen, egyedül. Nem félve sem a reggeltől, sem az éjszakától. Nincs újabb meglepetés az ablak alatt, és már anyja sem fogja érthetetlen motyogásával pártfogolni-üldözni.

Megnyugtatóan ugyanúgy szól a harangszó minden hajnalban. Akkor majd kelni kell, de addig még övé az idő, és övé az emlékek, amelyek túláradó bőséggel törtek elő elméjéből.

Korán megszokta, hogy befelé éljen. A faluban az egész családjukat inkább kerülték. Apja odaveszett valahol, vagy tán nem is volt neki – nem tudja. Anyja sohse válaszolt kérdésére, amit a falubeli gyerekek mondtak, azt meg megtanulta elereszteni a füle mellett. Nem mintha nem bántotta volna, még sírt is miatta. És mi lett az eredméyne? Még több gúnyolódás.

Meg aztán nem is volt ideje rájuk. Meg kellett élniük. Anyja nem engedett megához egy férfit sem, ketten éltek, már ahogy. Tették amit tehetett, ették amit lehetett. Okosak voltak és leleményesek, kihasználtak mindent. Nem éltek könyöradományon, urasan megszolgáltak minden falatot. Meg aztán, ahol voltak, ott legalább meleg volt, és mindig el lehetett lesni dolgokat. Aztán amikor szolgáló lett, a fonást is, de még a lúdtoll forgatását is, úgy ahogy. Mennyire, azt nem tudta, mert soha ki nem vizsgáltathatta másokkal. Aztán mennie kellett, mert nagylány lett, amit észrevett a gazda is – bár ne vette volna észre!

Különleges lett. Nem szép és nem csúnya – különleges – már ha jól értette a pillantásokat. A majdnem elérhető és mégis elérhetetlen. Akinek még a tartása is más, mint a tübbi lányoknak. Valahogy független! Szabad és elérhetetlen, megcsapdázhatatlan. Nohiszen! Elég ahhoz néhány szó, de akár egy pillantás is! A mindentudó pillantás tőle, aki pedig kevesebbet tudott, de többet sejtett mindenkinél. Tőle, aki tudatlanabb és mégis tanultabb volt mindahányuknál. Ő, aki bárhol járt, magába szívott mindent, amit csak meg lehet ismerni, hogy önmagában különös világgá gyúrja össze.

Ismerte ő a férfiak világát is, látott ő már mindent! A felnövő kölykek lármáját is hallotta az ablak alatt, a fiúkét, akik még egy éve is bottal dobták, most meg fütyültek neki. Még most is elmosolyodott a gondolatra, anyja hogy kergette el őket egyszer-másszor. Igazán olyan volt a fűzseprűvel, mint egy boszorka!

Szegény anyja, a nagy tartásba kezdett elborulni. Nem volt már egyensúlya belül. Motyogott egy férfiról, nemesről, aki csak az övé volt, míg el nem rabolták tőle. Meg a tudományról, amit csak ő tudott. Ha eszénél volt, hiába faggatta, nem mondott az semmit. De ha motyogni kezdett és csak tett-vett a kunyhóban cél nélkül, érdemes volt rá figyelni. Abból lassan össze lehetett rakni egy-két történetett egy szerelmes lányról, aki úgy maradt… aki a legszebb volt, akit irigyeltek, hogy aztán az irigyek elüldözzék – de felkél még a napja neki is!

Mindenhol dolgozott, mindenhol járt, mindent látott és megértett. Ismert a szerelmi titkokat, bár maga nem bonyolódott bele. Tán azért tudott többet, mert tartotta a száját. Őt el lehetett küldeni egy izenettel a határhoz. Amolyan senkilányaként bárhol megállt, maradhatott. Alig szólt, csak ha kellett. Ment volna ez így egy egész életen át is akár, ha az a nyár el nem jött volna…

 

21.

Én egy gátlásos magamutogató vagyok. Várom, hogy fölfedezzenek, hogy fölfedhessem titkaim. Ha egy-egy könyvben rámtalálok, egyszerre borzongok az örömtől és a fájdalomtól. Mert mások is úgy mint én, és mert mások is úgy, és előttem… (Na, most lelőttem – de addig soha nem jutottam, hogy belőttem, hacsak az extravénás alkoholos oldatok nem számítanak annak.) Nem mintha bánnám, túllendülök ezen is, mint artista a lengőtrapézon. A különbség csak annyi, hogy álmaimban még mindig repülök, és fogalmam sincs, hogy elkapnak-e, ha felébredek. Mert hát kapás az van, de elkapás? Ez nem horgászat – bár azt is inkább ihtüszre játsszák – hanem életmentés. És én jónéhány életmentő övet kipróbáltam és elhasználtam, míg rájöttem, hogy ez az öv nem körülöttem, hanem bennem kell, hogy legyen. Mint egy mennyei szív küldi szívnek – leírnám, ha nem lenne olyan szirupos, szupergiccs…

 

22.

De nem erőltetem. Ez az életem, velem.

 

23.

Amikor Alice aláereszkedett a nyúl üregébe, félelemtől és kíváncsiságtól hajtva, azt találta meg, amit keresett. A Történetet, amiben megfogalmazhatta és tudatossá tehette amit élt és amit élhetett volna. Aki nem bújik be a nyúl üregébe, az elfut önmaga elől. Érthető: nincs rémesebb az ott látottaknál. És mégis: aki alászáll a nyúl üregének, sötét, buja, agresszív, félelmetes és szerelmetes valóságába, az ott szemlélheti önmagát, Istenét és egész világát. A Történetet, amelyet csak velünk lehet elmesélni, bár tudtunk nélkül is szőjük szálait. De ez nem automatizmus, nem a szürrealisták és pszichoanalitikusok automatikus írása – jöjjön aminek jönnie kell! – hanem behatolás a teremtés és újjáteremtés világába, ahol bizony nagyobb dolgok vannak annál, mint azt kigyelmetek elképzelni képesek…

II.

(Domonkos) Domonkos atya a nagy elődről kapta nevét, előtte csak Báturnak nevezték – mert az is volt. Ha nem apja harmadik fia lett volna, hanem az első és övé a birtok, már kétszer annyija lenne, ezt tudja mindenki. Öregapja hódító vére lüktetett benne. Nagy nemzetség voltak ők, az Árpádok vére folyt bennük, ha ugyan. De úgy kell, hogy legyen, mert az ősi föld egy része még mindig az övék, s Árpádszállás neve minden kutyabőrnél jobban mutatja a rokoni szálakat. Az ősök még egy sátorban ültek vele, hallgatták és maguk is hallatták hangjukat.

Nem mintha ez már számítana neki, ő eldobta mindezt egy nagyobb úrért, sőt az egyetlen Úrért, akit érdemes szolgálni. Ha már szolgálni kell. Mert mit tegyen egy harmadik fiú, hatodik gyerek? Jött volna ki elsőnek! Vagy akár másodiknak, s most ott vitézkedne a király seregében! Na de, a harmadik fiú papnak megye, hogy tartsa a helyet, meg szerezzen befolyást, vagyont ott, ha lehet. De ő megmutatta, hogy ha kell, engedelmeskedik, de abból nem lesz köszönete senkinek! Pap kell, legyen? Az lett. Ha má raz apja nem értette a saját vérit, megkapta, amit akart – és mégse! Kolduló barát lett, fekete holló, domonkos barát.

Na de a vér az vér. A tartás az tartás, az erő az erő. Letagadni nem lehet. Nem csoda – pedig csodák is történnek, ő csak tudja – de az nem csoda, hogy hamarosan felfigyeltek rá. És mivel születésénél és neveltetésénél fogva járatos volt az illendő viselkedésben és a nemesi családok soraiban, hamarosan diplomáciai küldetéseket bíztak rá.

Isten követe lettem – gondolta – a legnagyobb királyé. Nagyobb urat szolgálok mint apám vagy bármelyik fia! Na, azért alázatosan fejet hajtott, nehogy a büszkeség bűnébe essék. Mert hát tiszta szív és tapintat nélkül nem lehet sikeres küldetést végrehajtani. Főleg nem a zárdában, ahová most igyekezett. Amikor meghallotta a perjelnő hívását, böjtölni kezdett, hogy egészen ura legyen természetének. Aztán, hogy a túlságos sanyargatás ingerültté ne tegye, az elinduláselőtti esén már evett, s reggel is a testvérekkel. Tuidta, hogy szüksége lesz testi és lelki erejére egyaránt.

Nem ő volt a domonkos nővérek kirendelt gyóntatója, hanem Szilveszter testvér. El is végezte munkáját rendesen, hetente egyszer bejárt, ekkor meggyónt nála minden nővér és novícia. Szilveszter testvér kedves volt és engedékeny, könnyen hajlott a női természet felé. Túlságos penitenciát soha nem szabott ki, s még így is néha sőhajtozott egy egy „virágszál” állapotán. Jól bevált, szerették is az apácák. Ha most neki kell odamennie, az csak azt jelentheti, hogy valami olyan jelentőségű ügy keletkezett a zárdában, ami túlnő a kedves atya erején és tapasztalatán. Ne kertelljünk: amikor rá, Domonkos atyára van szükség.

 

(A novícia) Katarina anya a cellájában térdelt a feszület előtt és imádkozott. Immár tíz éve vezette kis közösségét itt, a magyar végek legvégén, az utolsó várerősség közelében. Nem volt ez rossz hely, ellátták őket – Katarina anya maga sem tudta, mi a baja, miért nem tudta ennyi idő alatt sem megszokni. Talán francia neveltetése? Az mind csak szemét, Isten egyszerű, szegény leányának nincs szüksége. Talán itt túl élesek a kontrasztok? Talán ez a még mindig barbár nép? Ő ugyan nem panaszkodhatott. Itt még olyan se fordult elő mint otthon, hogy erőszakkal betörtek volna hozzájuk, hogy visszaraboljanak és –házasítsanak egy lányt, aki elkötelezte magát mennyei vőlegényének. Talán a lelkekben volt túlságos élet, amit nem lehetett kigyomlálni a heves magyarokból. Mikor már úgy látszott, hogy legyőzte bennük, akkor robbantak csak igazán. És most ez a perpatvar, amiről azt sem tudja, hogyan tarthatná házon kívül. Mert hogy be nem engedi a kapun, az biztos! Ha ugyan mégis be nem lopózott már, mint a novíc-mesternő gondolja. Ürdöngős magyarok, a végén csak kitalálnak valamit, amivel megkeserítik az életét!

 

(István úr) Minden azzal kezdődött, hogy István úr, a határvidék ura, aki még a király jelenlétében is ülhetett, halálát érezte közeledni. Van ez így, úrra, szolgára egyaránt eljön az ítélet. Ez a nagytermészetű ember azonban ki akart fogni a halálon is. Hiszen megtette már azt emberen, sőt királyon is! Széles országon nem volt, aki megállhatott volna előtte, ha ő nem engedte – hát most sem akart engedni. Még amikor a seblázban feküdt, akkor is húst és bort parancsolt. Nyomta magába, csak azért is! Hallotta az udvari papjától, hogy Jákob ősatya is birkózott annak idején a halál angyalával, aztán úgy legyőzte, hogy az kegyelemért könyörgött. Igaz, sánta maradt utána egész életére, de István úr úgy érezte, elsántikál ő is még egy emberöltőnyit, csak sántikálhasson. A lova úgy se sántít, a többit meg senki sem veszi – merné csak! – észre.

Már a várban is azt suttogták a szolgák, az úr megeszi a halált. A kintiek csak hümmögtek, na de azok buta parasztok nem értenek a tudományhoz. Mert hát felkelt az úr, még lovagolt is – aztán az angyalszárny csak meglegyintette, s akkor úgy maradt. Lebénult a fél oldala, deréktól meg egészen. Arcáról lecsorogtak az izmok a szájából folyó nyállal együtt. Még beszélt, s értett mindent – de már élni nem akart így, asszonykéz alatt, pelenkával, pépes gyerekétellel. Hívatta hát a papot.

Hanem még ez se lett volna baj, ha az úr a teste feletti nagy erőtlenségtől gyötörtetve ki nem engedi a lelkéből a titkokat. Igaz, ha akarta volna se tudta volna visszatartani őket, jöttek azok engedély nélkül is. Így már István úr csak arra törekedett, hogy valahogy lenyugtassa őket, nehogy utána nyúljanak, s lerántsák Jézus úr mellől a pokolba. Hát igyekezett elrendezni mindent, amit tehetett, s lehetett.

Amikor a végrendeletét diktálta – igazságosan osztotta szét jószágát két fia között, s gondoskodott lányairól is – akkor jutott eszébe az elhagyott élet titkos jele, amit magától is eltagadott – a lány és lánya valahol…

 

24.

Milyen szép dolog fiatalnak és szerelmesnek lenni! Háromszorosan szerelmesnek: Grotowskyba, a lengyelországi utazásba és Rudolf trónörökösbe – ahogy tréfásan neveztem az én drága férjemet akkor, amikor még nem volt a férjem, s ezzel szerencsés választottam – ebbe a szerencsétlen sorsú trónörökösbe, aki ott keringett körülöttem, s akinek – tudtam előre – végre engedni fogok az úton, a hálófülke félhomályában, a zakatoló csendben. Világszínház volt ez, amely megmozgatta minden sejtem, sejtem. Még ma is érzem az izgalom remegését tagjaimban: valami olyan kalandba vágtunk akkor bele, ami megforgatta a világot – hittük akkor. S talán tényleg megforgatta, csak amit a világ másik oldalán találtunk, az nem az volt, amire számítottunk. De még mennyire, hogy nem az volt!

 

25.

Színház az egész világ – akkor ha világszínházat csinálunk, mi vagyunk az egyetlen tudatos létezők a sok szerepjátszó között, és mi vagyunk az egyetlen őszinte szereplők a sok bábu között. Hát nem csodálatos úgy játszani, hogy tudod, te vagy az egyetlen, aki komolyan veszi a játékot, ezért aztán nyugodtan kinevetheted a többieket? Ahogy lelepleződnek, kiesnek szerepeikből, lecsupaszodnak, miközben te maszkod mögül figyeled és megfigyeled őket, hogy aztán eléjük tárhasd önmagadban – fantasztikus tehetségemmel, mely nyomokban még rajtam szárad – mozdulataidban és szavaidban amindent megvilágosító igazságot!

 

26.

Hát így éltünk mi akkor, fiatalosan és lendületesen, bele a semmibe.

Hát így valahogy. Talán kissé őrültnek látszhattam akkoriban, szabadnak és felelőtlennek – és talán kissé én is így gondolkodtam magamról. Ó, a hatvanas, hetvenes évek hatvanas, hetvenes mandarinjai! Hogyan is hasonlíthattunk volna hozzájuk, amikor már készült a szép új világ! Igen, ha a világ normális. Én őrült vagyok…

Most meg! Anyám őrült, férjem őrült, fiaim őrültek – én vagyok az egyetlen normális az egész családban. Hát nem katasztrófa?

 

III

(István úr) Na de, ha István úr megbolondult, hát tehette, úr volt hozzá. De hogy a házi papjának nem volt elég esze, azt már nem érthette senki. Hát nem az a pap dolga, hogy elsimítsa a lelki dolgokat, szép rendjén, és megkímélje az urat a kínlódástól? Ez meg – tán a sok deáki elme tette vele -, inkább még szította a tüzet. Ahogy gyónáson kapta végre az urat – mert az előtte épp nem iparkodott, nem forgolódott ebben, éppúgy az asszonynépre hagyta, mint más rendes férfiember – rögtön előkotorta a lelkéből ezt a régi esetet, s aztán ennél a póráznál fogva rángatta a beteget, úgy, hogy annak nem volt már nyugovása se magától, se a papjától. (Éppenséggel el is zavarhatta volna magától…) Szóval végül ráált, hogy azt a botlását rendezi, lányát elékeresi és tisztességgel elvégzi vele az életet.

Mintha!

Ki emlékszik már arra a sok fehérselédre, aki az úr körül forgolódott? Vagakik körül az úr forgolódott? Belé se merni gondolbi, hány fattyú rohangál szerte a világban, István úr vériből. Jó vér az, áldás a földnek. Hogyan került elé ez az egy, ennek is csak foszló árnya, emléke, nem tudni. De az biztos, hogy elindultak a vitézek, hogy valahonnan elékerítsék ezt az egy némbert, aki még így haló porában is fogva tartja a végek urát.

Nem mintha nem akarták volna kiokosítani a papot, hogy cselekedjen. Együtt ettek véle évek óta a lócán, ismerték. De amikor ez azt mondta, ez tartja életben az urukat, elhallgattak. Mert ha mást nem azt biztos tudták, hogy az úr halála nekik is keserves lesz. Az istvánfiak – három lett belőlük – nemigen tűntek ki eddig semmi tehetséggel, hacsaknem az úrhatnámsággal. Ezt könnyen eltanulták az apjuktól, de annak tehetségét már nem utánozhatták. Se nagylelkűségét, amellyel ez a vérmes ember újra és újra maga mellé állította az országot. Így hát végül hallgattak – csak tartson sokáig a keresés, épüljön fel az úr, aztán ha az az asszony elékerül, majd elrendezik vele is. Kap egy kis földet, esetleg a férjit felfogadja az ispán – egy kis okossággal minden elrendeződik.

 

(Domonkos atya) Szép idő volt, szép nyári idő. A jó testvérek – már amikor szót válthattak egymással – meghányták-vetették ezt is: mikor könnyebb a szerzetesi élet, nyáron vagy télen? Ő maga azon a véleményen volt, hogy egykutya. Így is, úgy is szenvedés a világ – ha éppen jó, akkor azért, mert nem lehet a miénk, ha meg nem jó, hát azért. Na, de azért jobb szeretett izzadni, mint fázni, az kétségtelen. Elhaladni a földeken serénykedő emberek mellett, látni a kévékkel hajladozó lányok kipirult keblét – hát igen, nem sikerült mindig elég gyorsan lehajtania a fejét, lecsukni a szemét az ördög incselkedése előtt. Hát nem a Jóisten teremtette őket ilyenné! Hej, ha az ördög meg nem rontotta volna Éva szívét, milyen életük lehetne! De hát, megrontotta. Most aztán óvakodhatnak tőlük egész nyomorúságos életükön keresztül, amíg fel nem kerülnek a dicsőséges Jézus eleibe…

Nyáron bévül fázunk, télen kívül. Csak jó vége legyen. Megszaporázta lépteit, hogy minél előbb beérhessen a kolostor időtlen nyugalmába. Ha kívül megvan a béke, belül is meglesz, hát csak meneküljünk – gondolta bánatosan. - Milyen nagy hős lettem, vitézi ember, aki már a gyenge fehérnép elől is futok. Jézus, Jézus, de sokat követelsz! Csak jó vége legyen!

 

(A novícia) A baj talán akkor kezdődött, amikor suttogás kélt a néma lányról, hogy nem őszinte a közösségi bűnvallásokkor. Mert lehet ám suttogni egy-egy szemvillanással, összenézéssel is! A megszaporázott léptekkel, amellyel elébb megyünk a sorba, távolabb ettől a… Klára nővérnek volt bátorsága egyszer eléhozni a dolgot a közgyónáskor – már ez is hallatlan dolog önmagában is, jelzi a kolostori élet fölborulását. Szépen tette a nővér – tán húsz éve is itt él már, megbecsült tagja a közösségnek, tekintete parancs, volt már erős poszton is -, nem indulatból. Amikor kiállt a nővérek elé, csak magát vádolta. Hogy ő azt gondolta, annak a gondolatnak engedett utat magában, s engedte, hogy mint féreg rágja, sőt eljátszott vele, és megítélte szerelmetes testvérét, hogy Sára novíc nem őszinte, és gyakori hallgatása, bár a hallgatás igaz erény és becsült dolog, de mégis, az ő hallgatása nem a közösségé, hanem egyéni hallgatás, bezárkózás, amivel kivonjamagát a közösség életéből, mérgezi magát és így a közösséget is, amellyel együtt él… Hát ő most ezt nyíltan megvallja és esedezik mindenki, de főleg Sára novíc bocsánatáért… És végezte engedelmesen a vénákat, s mosta a tányérokat, öreg apáca léttére.

Nem sikerült. Bár mindenki azt várta, hogy ettől majd megnyílik a nővér szája és lelke, ez nem történt meg. Hanem történt más, ami nem volt épp szokatlan, csak hát. Egyik matutínum alatt a nővér elvágódott, mint aki önkívületbe esett. Amikor feléledt, Catarina anya a szent engedelmesség nevében megparancsolta, hogy mondja el, ha látott valamit, de a nővér azt mondta, nem látott semmit. Pedig hazudott. Vagy sem, csak rossz volt a kérdés. Másnap, a heti gyónásnál megint ráparancsolt, s már azt kérdezte, hallott-e valamit. S a novíc engedelmesen azt mondta, hallott. És mit hallott? Azt nem tudja, vagy hát tudja, de nem tudja elmondani, mert nem nyílik rá a szája. Az olyan, mintha valaki beírt volna valamit a szívébe, de úgy, hogy ha ő azt kimondja, azzal a szívét tépi ki, s beléhal.

Hát itt kezdődött a felfordulás, és ez az ő hibája. Megsajnálta akkor szegény lányt, s ráhagyta. Nagy hiba volt. A titok békerült a kolostorba, s most itt mérgezi a levegőt – ő pedig nem képes sehogy nyílttá tenni és így semmíteni meg azt. S nem volt képes rá a főnök anya sem (no hiszen)… Pap kellett ide, tudós pap, erős pap, aki ismeri a lélek titkos útjait, s olyan eszközei, lelki hatalma van, ami nekik nincsen. Így küldettek hát Domonkos atyáért…

 

Visszatért a nyár. Amikor ott elvágódott a többiek előtt, visszatért az élet. Hogyan is mondhatta volna el nekik? Hát még, amit hallani vélt – hallotta, még ha azóta tízszer is megtagadta magában, hogy aztán újra belékapaszkodjon - amit a Hang mondott neki! Olyan szavakat ő csak egyszer hallott, azon a nyáron, s akkor is majdnem vége lett. Menekülnie kellett, mint anyjának egykor. Ha most ezt kimondja, innen is menekülnie kell. Hová mehetne akkor? A kútba? Az őrületbe? Hacsak nem őrült már most is. Anyja lánya…

Jaj Istenem, most segíts! Megszólalnom lehetetlen, hallgatnom lehetetlen! Ki beszéli ki a kibeszélhetetlent? Rejts el, hogy szűnjék a veszedelem fölülem, mert én el nem rejtőzhetem! Vagy parancsold, hogy elmondjam, s akkor megszólalok! Oldd fel a zárat, amivel némaságodba kötöztél, és adj megértő szívet a jó nővéreknek, hogy megmenekedhessek!

XXI. századi királytükör

Kategória: Irodalom
Megjelent: 2013. szeptember 06. péntek

Ha Magyarország alkotmányos királyság lenne és ha szent királya a fiát akarná szépre, jóra és igazra tanítani, talán ilyen Intelmeket írna fiának:

Bővebben...

Emlékek családunk asszonyairól

Kategória: Irodalom
Megjelent: 2010. szeptember 03. péntek

Sípos (S) Gyula: Emlékek

 

Olyan régóta élek – már negyven is elmúltam -, hogy amikor gyerek voltam, a lúdtalpamra az orvos azt az orvosságot írta fel, hogy sokat sétáljak mezitláb a gátoldalban. Ilyet ma már gyereknek nemigen mondanak. Egyrészt ugye a beton nem gyógyítós. Másrészt meg a gátoldal még meg lenne, de hol vannak a gyerekek?

Így van ez.

 

Nagymamám nem volt valami okos asszony, a mai mérték szerint. Például épp amikor végre nyugodtan élhette volna nyugdíjas éveit, a pihenés helyett elvállalt minket, árván maradt két unokáját, hogy felneveljen bennünket. Ahogy így visszaemlékezem, sok erőre volt szüksége hozzánk, és sok szeretetre.

De azért nagyinak megvolt a maga bölcsessége. Nekem többször mondogatta, amikor hirtelen ötlettől vezérelve elkezdtem valamit, hogy aztán abba is hagyjam: fiam, ha felkötted a kolompot, most már zörgessed!

Annyi nehézségen ment át, hogy nem tudott nem optimista lenni. Így erősített minket – elnézést a csúnya szóért, nem volt egy bonyolult lélek -, ha kezdtünk valamiért elcsüggedni: Ne szarj be fiam, a papagáj is ezt mondta, pedig már a macska szájában volt!”

Ezt a két bölcsességet azóta is mondogatom magamnak.

Hát, így erősödtünk mi akkoriban…

 

Nagymamám nem volt valami okos asszony. Bolti eladóként dolgozott a hatvanas, hetvenes években, aztán „hozomra” is odaadta az árut. „Majd behozzuk az árát fizetéskor!” Aztán hol behozták, hol meg nem – mint a mesében, nagyinak meg maradt a félpénze. Szerintem ezt örököltük tőle. Valahogy rá van írva az arcunkra, hogy „balek”. Így most hozzánk járnak pénzt kölcsön kérni, „hozomra”. Mint a mesében – de legalább elmondhatjuk, hogy nekünk is van örökségünk…

 

Édesanyám a világ legszebb asszonya volt. Na jó, pontosítok: a világ legszebb asszonya – azok közül, akiket valaha is ismertem, beleértve a magazinokban, tévében, filmeken látható szépségeket is. Harminchat évet élt összesen. Micsoda pazarlás! Azt hiszem, ezt máig nem dolgoztam fel…

Anyu abba halt bele, hogy minket etetett. Egyedül nevelt kettőnket, kis fizetésből. Fájt a gyomra, fájt neki belül, az orvos azt mondta, hogy ez csak női baj, menjen nyugodtan dolgozni. (Szép nagydarab kövér ember volt az orvos, később sokáig ábrándoztam róla, hogy valahogy megölöm. Vagy legalábbis jól megverem. De aztán száz kiló mindig hiányzott a sikerhez.) Anyu meg dolgozott, hisz azt tette egész életében. (Először gyerekként, amikor húgára vigyázott. Nagymamámnak hét gyereke volt, abból kettő élte meg a felnőtt kort. Talán lett volna több is, ha nagyapám a háborúból nem roncsként érkezik haza, hogy aztán felcserélve a katonazubbonyt a vasutasra, elfeküdjön örökre. Sok jó lapot neki se osztottak, az biztos…)

Anyu a gyógyszertári központban dolgozott, a rák meg benne. A raktár tele gyógyszerekkel, de valahogy egy se jutott el a gyomráig időben. Patakban állva szomjan halni – így van ez.

 

Nem mintha édesapám nem lett volna szép ember, meg tele volt vonzó tulajdonságokkal. Csak sajnos ezt a vonzerőt szerette a kártyapartnerekkel, ivócimborákkal is megosztani. Ha anyám mutatós volt, hát apám meg mulatós. A pénzét ugyan nem verte el, ahhoz túl jól tudott kártyázni, de a házasságát igen. Pedig szerette anyámat – lehetett őt nem szeretni? -, még válásuk után is visszajárt, próbálta volna rendezni valahogy a dolgot, de már nem lehetett.

 

A feleségem meg persze az édesanyámra emlékeztet. Talán az anyatejjel szívtam be a kerek arc szépségét, ki tudja. Kedves, szelíd kislány volt az én asszonyom, s fogalma sem volt saját értékességéről. Hát én igyekeztem felvilágosítani, aminek aztán házasság lett az eredménye. A felvilágosodás kora után persze jön a forradalom és a nő öntudatra ébredése… sebaj! Az már nálunk úgy van, hogy a feleségem a szebb, az okosabb, az ügyesebb, ráadásul még a fizetése is neki több… én vagyok a férfi. Ezt a pozíciót próbálom még tartani, amíg lehet…

 

És ha már a nőkről beszélünk – itt a lányom is, akiről már születésekor lehetett tudni, hogy borsószem hercegnő. Érzékenységét nagy öntudattal palástolja, no meg természetes meggyőződésével, hogy ő szép. Mit is mondhatnék? Igaza van.

 

Kezdetben

Kategória: Irodalom
Megjelent: 2013. június 28. péntek

Egyfelvonásos színdarab, szereplői a Vádoló (sátán), az Ember és az Asszony, valamint Káin. A színdarab középpontjában a Vádoló áll, az ő Isten és ember elleni gyűlöletét, hazugság-kampányát, sikerét - és újra és újra bukását mutatja be. Egy felvonás, hét jelenetben:

Bővebben...

Kisvárosi történetek

Kategória: Irodalom
Megjelent: 2013. június 18. kedd

Kis kánikulai kikapcsolódás: három új, rövid történet egy elképzelt kisváros életéből: Papírsárkány; Igazságos Mátyás király; Petrovics kérése. Tessék, lássék!

Bővebben...