HOMOKI-NAGY KATALIN: KÉRÉS

• 

Istenem, vigyázz reám nagyon,
mert forrongó katlan a lelkem.
Benne izzó élet kavarog:
forró vágyak, betöltetlen szeretetek, teremtő ötletek.
Az élet Tőled van, meg én is, a katlanod,
–  de oly veszélyes vagyok!
Ellenőrízhetetlenül ki-ki csap a lángom,
elemészthet bármit, még magamat is.

Istenem, vigyázz rám nagyon,
mert veszélyes jéghegy a lelkem,
Hideg és könyörtelen – alattomos mélységbe ér.
Mélykék ég alatt hívogató:  hó fehér színe, finom  jégcsipkéje,
–  de ki hisz neki, s közel jön,  halálát lelheti.
Ments meg Uram magamtól,
mielőtt megfagyok.

Istenem, vigyázz rám nagyon,
mert végtelen óceán vagyok.
Színemen békés hajók úsznak,
szikláimon fehér sirályok költenek.
De lenn, a mélyben,
–  színes korállok gazdagságán túl –
fekete kráterek okádják mérges gőzüket.
Ó Uram, ez mind én vagyok?

Istenem, vigyázz rám, nagyon
Mert mindez én vagyok.
Szeretni próbállak nagyon,
azért, hogy szerethess nagyon
engem, a hűtlent, az önpusztító, forrongó jéghegyet.

Uram, tedd meg a csodát,
hagy legyek egészen a Tied.
Tarts engem karodban, míg elmúlik a veszedelem,
míg kimered tengeremet,
s tiszta, szent vizeddel töltöd fel azt.
Míg révbe nem érnek hajóim,
hogy el ne nyeljék őket örvényeim.

–  Nézz reám Uram,
mit adok Neked!
 –  egy cseppet a tengeremből
szivárvány színűt – eljátszhatsz vele.
 –  Egy szikrát a tüzemből,
izzó csillagok, világégés ereje benne.
 –  S egy hűvös simogatást
gondterhelt homlokodra.

Ugye mindez Te vagy bennem, Uram?
Szeretlek.
Jó Benned, Veled.
Örökre Veled.