Nem mondhatom, hogy születésem pillanatától tudtam volna, hogy kiválasztott vagyok, hiszen én is csak ugyanolyan madár vagyok, mint egy sas, vagy egy griff. Galambként egyszerű, de becsületes családban törtem át a tojáshéjat – szüleim mesélték, nem én, hogy állítólag különösen vastag volt a héj és én mégis nagyon gyorsan kijutottam, ami már akkor jelezte erőmet és kitartásomat -, fészkünk is inkább volt mondható szedett-vedettnek, mint úrinak.
Gyermekkoromról nem sokat mondhatok. Akkoriban kitűntem egy, s másban, de ezekkel nem akarok dicsekedni, mert még azt mondanák, könnyen beszélek, amikor minden tanú, aki igazolhatna, halott. Maradjunk annyiban, hogy talán mégiscsak volt valami oka a kiválasztottságomnak!
Én türelmes galamb vagyok, ami megmutatkozott párválasztásomban is. A többiek kapkodtak, nyomakodtak – én nem, én csendben ültem, nézelődtem, s ha közeledtem is valamelyik lányhoz, ha valami erősködő fajankó elvitte – hát hadd vigye! Nekem olyan asszony kellett, aki a szolid külső mögött is meglátja a vonzó belbecset!
Akkor már hittem a kiválasztottságomban. Így aztán amikor jött a pillanat és Noé a hálóval, és mindenki elmenekült, én maradtam. Valahogy, titokzatosan, de felismertem benne azt a férfit, aki küldetésem szolgája lesz – úgy is lett! Így hát hagytam magam elfogni és bevinni a bárkába.
Azt hiszem, ez igazán történelmi pillanat volt. Egyszerre pillantottam meg a bárkát, a nagy állatseregletet, amelynek megmentésére kiválasztottak engem, és azt a gyönyörű, szelíd galamblányt, aki asszonyommá lett, s akivel hős galambok nemzedékeivel népesítjük be a földet!
Ti talán már el sem tudjátok képzelni – 150 nap a bárkában zuhogó esőben, szélben, viharban! Mennyi nyugtalanság, pánik, sivalkodás a három fedélzeten! Csak én maradtam nyugodt. Erőmhöz mérten igyekeztem megnyugtatni minden állatot, s nem is eredménytelenül. Azt hiszem, nem csak az elefánt vagy a zsiráf hallgatott megnyugtató burukkolásomra – mit tagadjam, ebben benne volt újdonsült asszonykám iránti szerelmem is -, de még Noé és családja is figyelt rám, naponta elment lakóhelyünk előtt, s talán az sem véletlen, hogy mi – szemben másokkal -, mindig bőséges ebédet kaptunk utazásunk során.
Egyszer aztán megszűnt az eső kopogása, a szél csapdosása. Hohó! – kiáltottam – figyeljetek csak! Véget ért a gyötrelmek időszaka! Vagyis majdhogynem véget, mert volt még némi félreértés, de ezt én Noé nem tökéletes természetének – hogy finoman fogalmazzak – tudom be. Hisz ti is tudjátok, milyen az öreg! Alkohol, részegség – többet nem is mondok. Nem mintha a bárkában bárki is ivott volna – dehogy! Hanem az előző korhely évek mégis csak nyomot hagynak…
Elég az hozzá, hogy Noé még 40 napig nem nyitotta ki az ajtókat. A hosszú út kissé megbolondította, elveszítette józan ítélőképességét, ami abból is látható, hogy először a hollót engedte ki felfedezőútra. A hollót! Könyörgöm – hát mit tud egy holló? Hiszen a holló csak egy nagyra nőtt, károgó varjú! Ráadásul erőszakos, rabló természetű – nem véletlen, hogy a tolla is olyan fekete, a sötét lelke ütött ki rajta, ez az igazság!
Elképzelni se tudom, hogyan találhatott volna egy holló szárazföldet – eh!
A friss, tiszta levegő aztán kijózanította az öreget, másodjára már tudta, ki az a bátor, okos felfedező, akit küldenie kell – engem. Én ki is mentem és körberepültem a vizeket, ameddig a szem ellát. De nem csak úgy ide-oda szálldostam, mint a holló! Nem, én szisztematikusan megfigyeltem mindent: itt is víz, ott is víz, nincs szárazföld. Visszatértem hát a bárkába és azt tanácsoltam mindenkinek, várjunk még egy hetet. Úgy is lett.
Igen, jól tudjátok, az olajág! Azt hoztam második expedíciós utamról, hadd lássa mindenki, apad már a víz! Természetesen gondos kiválasztás után hoztam az olajfa gallyát. Hoztam volna elfonnyadt fűszálakat? Vagy rothadt káposztalevelet? Esetleg valami dirib-darab fakérget? Hogyan néztem volna ki valami lígó-lógó kosszal a csőrömben? Ha nem ügyelek gondosan minden részletre, akkor hogyan festhetett volna meg engem Picasso a béke egyetemes jelképének?
Csakhogy én mindenre, így erre is gondoltam. Mint ahogy az is nyilvánvaló volt előttem, hogy harmadik expedíciós utamról már nem kell visszatérnem a bárkára. Minek? Hiszen nyilvánvaló, hogy leapadtak a vizek, száraz lábbal ki lehet jönni a vízből. Inkább csipegettem egy kicsit, jól esett a friss étel a bárka konzervkajái után. Meg aztán – nem tagadom, némi féltékenységből is kísértésbe esve, hiszen még nekünk is lehetnek aprócska hibáink – kíváncsi voltam, feleségem ugyan utánam jön-e.
Milyen buta is voltam! Persze hogy utánam jött!
Így élünk azóta is boldogan, szépen, mint a királyok a mesében. Egyszerű, szerény élet a miénk. Ha néha valaki meglátogat – nem sokan, mert ma már nincs érzékük az embereknek a nagysághoz, jobban szeretik a lépes mézet az igaz bölcsességnél, de azért nem panaszkodom, távol legyen tőlem a siránkozás -, akkor annak elmesélem, hogyan mentettem meg az embereket és állatokat, de csak így, szerényen, ahogy nektek is.
Csak semmi feltűnősködés, frinc-franc, hivalkodás!
(Szöveg: Sípos (S) Gyula, kép: Vihart Anna)
Még sok-sok történet és kép itt: https://www.facebook.com/kisvarostortenetek/