Az oroszlánember
Mondhatnám, hogy ez a történet egy kisfiú nagy bátorságáról szól. Vagy a szavak és a mese hatalmáról. Esetleg arról, hogy egy beteg ember is válhat hőssé. A valóság azonban fölülírja a képzeletet.
Visszahúzódó kisfiú volt. Talán már édesanyja méhében is szorongott, ahonnan alig akart előbújni. Talán örökölte, talán megtanulta, vagy mindkettő, de ilyen volt, mióta csak felsírt Isten szabad ege alatt. Az óvodában is inkább csak félrehúzódva nézte a többiek játékát. Könnyen megrettent, hamar kicsordult a könnye. „Majd nekibátorodik” – biztatták a szüleit, de a „majd” sehogyse váltott át „most”-tá.
Kisiskolásként már a reggeli ügyeletre be kellett mennie, mert szülei korán jártak dolgozni. Itt az ügyeletes tanítónő, hogy valahogy lekösse a gyerekeket, az Óz a csodák csodáját olvasta nekik. A kisfiúnak a gyáva oroszlán tetszett benne a legjobban. Édesanyja egy hirtelen ötlettől vezérelve egy kis piros szívet készített neki, és egy láncon a nyakába akasztotta. „Így most te is olyan bátor leszel, mint a gyáva oroszlán!”
Láss csodát! A kisfiú valóban kinyílt, bátrabb, barátkozóbb lett. Különösen oroszlánosdit szeretett játszani. Ő volt a dzsungel királya, aki megvédte a szegény kis állatokat a gonosz vadászoktól. Peckesen körbejárt az udvaron, úgy védte az elképzelt ellenségektől az egész iskolát. Az erőt csak képzelte magának, lévén vékony és csetlő-botló gyerek, de az akaratot nem! Amikor egyszer a nagyfiúk kínozták egy osztálytársát, morogva ugrott nekik, hogy megvédje őt. Nagyon megverték akkor, de a barátai attól fogva csak Lionnak, Oroszlánnak becézték, amit ő magától értetődő természetességgel fogadott.
Nem tudjuk, mikor billent át a fiú, mikor vált csendes gyerekből, aki oroszlánt játszik, felnőtt oroszlánná, aki embert játszik - de megtörtént. Szelíd maradt és szófogadó, megtett mindent, amit kértek tőle, de mégiscsak oroszlánná lett. Az orvosok skizofréniát diagnosztizáltak nála, intézetbe szállították, majd kiengedték, beállították a gyógyszeradagját, és újra beállították, visszavitték az intézetbe, majd újra ki, és újra be, ki és be.
Végül aztán eljött az idő, amikor a szülőket gettóba zárták sorstársaikkal együtt. A szülők utolsó mentsvárként félretett pénzükből lefizették a főorvost, hogy önálló életre alkalmatlannak nyilvánítsa fiukat és állandó megfigyelés alá helyezze a klinikán.
Az oroszlánember – ahogy akkorra mindenki hívta – jól érezte magát a húszágyas kórteremben is. Szerették az ápolók is, mert szívesen segített nekik ágyat húzni, beteget pelenkázni, s ha egy agresszívabb beteg mellett elüldögélt, az biztos lenyugodott. Két dilije volt összesen. Az egyik, hogy óránként, kétóránként mint egy őrjárat körbesétálta a termeket, folyosókat, hogy minden rendben van-e, nem fenyeget-e veszély valahonnan. Néha hörrent, morrant egyet, mint a nagy hím oroszlánok, csak hogy jelezze, ki az úr a háznál. A másik, már ha megengedték neki, hogy szívesen beheveredett egy sarokba, ha tehette ruha nélkül, s onnan mosolygott birodalmára.
Amikor megérkezett a háború és időről időre a légópincékbe kellett vonulni, az oroszlánember szinte nélkülözhetetlennek bizonyult. Senki nála jobban nem tudta leterelni a nyöszörgő, kábult, ideges és ingerlékeny betegeket a lépcsőkön, mint ő! Egyszer-egyszer még az is előfordult, hogy egyik-másiknak odasuhintott egy kicsit, vagy rájuk morgott, s olyan tekintélye volt a betegek között, hogy azok rögtön behúzták a fejüket és igazodtak, nehogy az oroszlánkirály komolyan megharagudjon!
Nem is történt soha semmi baj, mígnem egy nap milicisták egy csoportja ütött az intézeten. A nagyterembe tereltek mindenkit, ott zsúfolódott egybe orvos, ápoló és beteg. A parancsnok nagy hangon kiállt elébük és gépfegyverével hadonászva szónokolta, hogy eljött az idő amikor radikális gyógymódot alkalmazhatnak népükön. A társadalom élősködőit, parazitáit és bolondjait eltávolítják, ahogy a bacilusokat is megölik a beteg szervezetben, hogy az újra egészséges lehessen. Felkérte a főorvos urat, hogy itt és most szólítsa egybe a kártékony elemeket és terelje ki az udvarra a fal mellé, ahol a gyógyítási folyamatot elvégzik a nemzeten, egyszer s mindenkorra.
A főorvos úr hallgatott és nem mozdult. Hallgatagon álltak az orvosok, ápolók és betegek, csak a parancsnok úr kiabált egyre idegesebben, és hogy szavainak nyomatékot adjon, jól képen törölte a főorvos urat.
Nem kellett volna! Az oroszlánember egy ugrással – ma se tudja senki, ember hogy ugorhatott akkorát, át a sorokon, át az üres téren - rá egyenesen a hőzöngőre, leteperte és csak marta, tépte, ahol érte. A milicisták alig tudták lerángatni parancsnokukról! Most aztán ők jöttek: vasalt bakancsukkal rugdosták, puskatussal ütötték kezét, lábát, fejét, oldalát, míg a padlóról felkászálódó parancsnok megálljt nem parancsolt nekik.
Akkor félreálltak. A parancsnok úr megtörölte száját, leporolta ruháját, végignézte, nem esett-e kár rajta – nem esett -, aztán lekanyarintotta válláról fegyverét és a teljes tárat beleürítette a földön vérző kis emberbe.
„Visszajövünk még, és akkor így jártok mind!” Azzal kivezényelte csapatát az intézetből.
A háborúnak hamarosan vége lett, a milicistákat nem látták többé. Nem kerültek elő az oroszlánember szülei sem, így nem láthatták az intézet kertjének sarkában lévő sírt sem, amelynek fejfáján csak egy szó és egy kis véset látható. „Oroszlánember” – és egy kicsi, pirosra festett szív.
A főorvos úr szobája falán egy bekeretezett fénykép látható. A fényképen egy meztelen, összekucorodott, oroszlánsörényű férfi, aki boldogan mosolyog a kamerába.
Szöveg: Sípos (S) Gyula, kép: Vihart Anna Ha szeretnél még történeteket olvasgatni, képeket nézegetni, megteheted a facebookon is, a Kisvárosi történeteknél: https://www.facebook.com/kisvarostortenetek/